Hogy készül a képregény? - szellemidézés egy régi történet, s egy újonnan megjelent album ürügyén

Van egy kedves barátom, aki nagyon sokat tett a klasszikus magyar képregény értékeinek megőrzéséért. Tisztes polgári foglalkozása mellett sok éve gyűjti, rendszerezi a magyar képregénytörténet darabjait, digitális úton rögzíti a lassan szétmálló papír által évtizedek óta őrzött lapokat, szeretettel és nagy hozzáértéssel gondozza a képeket. Nincs egyedül: sok képregényt szerető gyűjtővel, rajongóval közösen végzik ezt a munkát. A külföldi megjelenések felkutatásában határon túli magyarok is segítenek. A hivatkozások mindig pontosak, ha több változatban jelent meg a történet, előbb-utóbb mindegyik feldolgozásra kerül. Nem csak a képregény klasszikus értékei menekülnek meg így a feledéstől, de a már elhunyt alkotók emlékezetét is sikerül megőrizni a következő generációk számára.

A második Huba-történet nyitóoldalának fennmaradt, eredeti rajza

Gyűjteményét mindig készséggel osztotta meg velem - úgy gondoltam, illendő lenne ezt egyszer végre meghálánom. Nem nyomtatott oldallal vagy másolattal, hisz neki aztán tényleg megvan minden, ami a magyar képregényben valaha is megjelent. Végül a Nincsen tövis rózsa nélkül című Huba-történet (Hahota, 1989) egy oldalának megrajzolása mellett döntöttem – rögzítve, és lehetőség szerint elemezve az egyes munkafázisokat és az azok eredményeként létre jött állapotot is. Az első, még elnagyolt ceruzás vázlattól e kihúzott, szövegbeírással kiegészített végső oldalig - ahol most kivételesen meghagytam a segédvonalakat is - négy lépés vezet, ezeket próbáltam szemléltetni.

Megsárgult lap egy régi gyermeklapból - a Nincsen tövis rózsa nélkül negyedik oldala

A „nulladik fázist”, a skicc készítését a rekonstrukció során kihagytam (nyomtatásban már megjelent oldal rekonstrukciójáról van szó), bár a későbbi munkát ez határozza meg. A forgatókönyv elolvasása (és az írótól kapott részletesebb vagy kevésbé kidolgozott utasítások) alapján a rajzoló elképzeli a jelenetet, kockákra, plánokra bontja az eseményeket. Az elnagyolt forgatókönyv tág mozgásteret ad, a részletes képutasítás inkább már segíti az ábrázolást, de meg is köti a rajzolót: az alkotói fantázia korlátok közé kényszerül. Néha a rajzoló is „belenyúlhat” a szövegbe - az én szerzőim legalábbis sosem sértődtek meg, ha egy-egy jó poénnal színesebbé tettem a történetet. A skicc az oldal felosztás és a képkocka vázlata. Itt tervezzük meg, hova kerülnek majd a szövegbuborékok, milyen legyen az oldalkép, a szereplők beállítása.

... s a 26 éve elkészült eredeti oldal

A Hahota 11x15 cm-es zsebkönyv-formátumban jelent meg, a tükörméret 8,5x12 cm volt. Ez maximum két képsort jelentett oldalanként. Másfélszeres nagyítást használva 13,5x19,5 cm-es eredetiket készítettem. 89-ben 2B-s és 3B-s ceruzát, a papírboltokban kapható legegyszerűbb filctollakat és persze tustintát, az igazán vékony (0,1-0,2-es) vonalakhoz a műszaki rajzolók speciális tollkészletét használtam. Ma már tetszés szerinti vastagságú kihúzó tollak közül lehet válogatni, igaz, tustintát hiába kerestem a sarki papírboltban. Az A/4-es méretre vágott DIPA karton rosszabb minőségű (puhább, morzsolódóbb), mint amihez negyedszázada szoktam, és olyan üzletet, ahol minőségibb papírt tartanak, még nem sikerült találnom. Mint ahogy hiányzott régi, döntött lapú rajzasztalom is. Most egy aládúcolt keményfa könyvespolc-elemen dolgozom, amin tixóval tudom csak rögzíteni a rajzokat…

Az első munkafázis - a vázlatos ceruzarajz

A nyers ceruzarajz a tulajdonképpeni kompozíció felépítése. Helyükre kerülnek az ívek és egyenesek, s a szövegbuborékokkal együtt kijelölik a kép fő elemeinek helyét. A rajzok a vázlatolási technikából adódóan még szögletesek, darabosak, a vonalvezetés – itt 3B-s ceruzával dolgozom – könnyed. Az első rajz Huba és a Télapó tárgyalását ábrázolja: központi alakja Télapó, aki gyanakvóan nézi a kép jobb oldalán öntudatosan lebegő Hubát. Télapó összehúzott szemöldöke, feszült testtartása, Huba lazán gesztikuláló szellemkeze közvetíti a hangulatokat. A dögös szerkóba öltöztetett, édességeket felszolgáló krampuszlányok csak „hangulatkeltő elemek”, arcuk szándékoltan kifejezés nélküli. A második képen a talpig nagyképűségbe öltözött (s ezzel a kimondottakkal szemben épp az ellentétes eredményre számító) Huba adja át „megbízója” provokatív üzenetét. Túljátszottan nyegle, mégsem lehet haragudni rá. Itt a szívószál „cikkcakjának” is szerepe van: a villámszerű vonalvezetés dinamizmust visz az egyébként a megjelenítendő szöveg értelmének megfelelő, „bemerevedett” pillanatba. A záró kép pedig a Télapó vára, a távolból szemlélve: a plán választása a MICSODA?! felháborodott ordítás felerősítését szolgálja. A „sötét foltokat” úgy terveztem, hogy az első képen Huba székének támlája a másodikon a kockát felülről lezáró árnyékolt félkörív kapcsolódjon egymáshoz.

Második munkafázis - a ceruzarajz kidolgozása, a szövegbeíráshoz a segdévonalak felvitele

A második fázis a vonalak finomításáról szól. Itt inkább már jól kihegyezett 2B-s ceruzát használok, nagyon óvatos, nem erősen a papírra nyomva vezetett vonalakat alkalmazva. A kihúzásnál majd erősebb kontúrokat kapó vonalakat inkább csak finomítom, kerekítem, ahol kell, és elsősorban a mikroelemek (szem, száj, kéz, ruhadarabok) finom megrajzolására összpontosítok. Nem kell minden elemet ceruzával is megrajzolni, de mindennek jelezni kell a helyét, hogy a kihúzáskor aztán igen vékony rajztollal fejezzük be. A nagy, fekete felületek ceruzás besatírozása is felesleges. A buborékokon belül meghúzom a segédvonalat a szövegek későbbi beírásához. Jobban szerettem előre nyomtatott és beragasztható szövegekkel dolgozni, ami nem csak olvashatóbb volt, mint a kézzel rótt sorok, de lényegesen kevesebb munkát is jelentett. A betűrajzolásban ugyanis soha nem voltam jó. A Népszavánál és a Magyar Ifjúságnál hosszú ideig rajzolt betűket használtak, a Füles egy igen rövid időszak után áttért a nyomtatott szöveg használatára. A grafikusok nagyon megbecsülték a szövegrajzolóikat: ez érthető is volt, hisz a ceruzás vázlat elkészülte után ők dolgoztak a lapokkal és nagyon nem volt mindegy, hogy milyen állapotban kerülnek vissza a munka folytatásához.

A harmadik fázis - az erős kontúrok kihúzása tussal

A harmadik fázis a vastagvonalas kihúzás. Ehhez 0,5-ös tollat használok. Először a képkeretek, buborékok kapják meg a körvonalakat. A kisebb árnyékolt felületeket is besötétítem. Ott, ahol később a nagy fekete foltok a körvonalakkal érintkeznek, meg kell húzni a szegélyeket, amivel majd a fekete tónus találkozik – ez csökkenti a hibák lehetőségét. Aztán a lényegesebb (immár vékonyabb, 0,2 mm-es) háttérelemek és a távolnézetből szemlélet objektumok következnek. Tényleg furcsa volt mindazt rostirónnal megrajzolni, amihez régen a fröcskölésre és más önálló cselekményekre hajlamos csőtollak voltak csak képesek. Ez a fázis nagy önfegyelmet igényel, csak azokhoz az elemekhez szabad hozzányúlni, amelyek tényleg a 0,5-ös (vagy nagyobb) vonalvastagságért kiáltanak. Sok grafikus a kontúrozáshoz inkább ecsetet használ. Fazekas Attila mestere ennek a technikának, mely látványosabb, ugyanakkor jóval nehezebb és munkaigényes is. A rajzon egyébként látható, hogy a ceruzás segédvonalakat a kihúzáskor nem mindig kell követni, mindkettőnek más a funkciója.

A végleges, tussal kihúzott képregény-oldal

A negyedik fázisban készül el a végeleges kép. Kihúzzuk a vékony vonalakat, előbb ceruzával, majd tollal beírjuk a betűket. Az elmúlt évtizedekben nem lett szebb a betűírásom, sőt. Végül feltesszük a „nagy” fekete foltokat. Néhány perc pihentetés után jöhet a puha radír, aztán a kép ellenőrzése, az esetleges hiányosságok pótlása. Aztán a következő oldal… Így ment ez, lapról lapra, minden történetem esetén. A leghosszabb, egyszerre leadott történetek talán a Bucók voltak (24 oldal), a Mi Világunkban 6-8 oldal fért be egy folytatásba. 1990 után felhagytam a rajzolással - az eredetik egy szekrényben porosodtak évtizedeken át, a Hahota egykori példányai pedig a könyvespolcon. Mígnem 2013-ban kedves barátom, a magyar képregénytörténet nagy krónikása, a gyűjtők Első Polgára s a régi ritkaságok kiadója, Kiss Feri el nem határozta, hogy albumot készít Cser Gábor, a legendás szerkesztő és forgatókönyvíró tiszteletére. Ebbe a kiadványba Huba második történetét is fel kívánta venni - ám miután az album megjelentetését nagy alakban, s főként színesben tervezte, muszáj volt a régi lapokat átszerkeszteni. Ezt kedves barátunk, Kroboth Jenő - yuyu - vállalta - az eredmény pedig magáért beszélt.

Az újratördelt oldal (és a szöveg újraszedése) - Kroboth Jenő barátunk - yuyu - munkája

Az átszerkesztett változat - Haui József színezésével

Cser 1942-ben született Budapesten. Vegyésztechnikusból lett újságíró, 1969-ben a pajtás munkatársa - hogy aztán egész, hosszú pályáján megmaradjon a gyermekeknek szóló s ifjúsági lapkiadás területén. Előbb belső munkatárs, majd szerkesztő lett, aki a hetvenes-nyolcvanas évek minden kiadványának - így a Hahotának is - megvalósításában közreműködött, s közben számtalan képregény-forgatókönyvet is írt. A magyar képregény legkiválóbb alkotóival - Zórád, Endrődi, Sajdik - dolgozott együtt. Ő írta a két Huba... történet forgatókönyvét is, aminek elkészítésére aztán 1989-90-ben engem kértek fel. 1991-ben a Dörmögő Dömötör főszerkesztője lett - s ma néhány év kihagyás után újra az. Tündéri alakjait, a kismackókat kiváló barátom és alkotótársam, Haui József kelti számról számra életre. Ő vállalta, hogy a színes album kedvéért felújítja, kiszínezi a yuyu által digitálisan feljavított rajzokat - örök hála és köszönet ezért neki.

2015-ben aztán egy kiadvány apropóján újra előkerült a 26 éve készült képregény...

Az album most, az őszi képregénybörzére megjelent - benne (Cser Gábor más, emlékezetes munkái mellett) az én sok évvel ezelőtti, kép- és formavilágában teljesen megújult történetemmel. Boldog örömmel vettem kézbe, s közben ahhoz is kedvem kerekedett, hogy elmondjam a blog olvasóinak születésének és újjászületésének történetét. A cikk írása közben eszembe jutott, milyen jó érzés is volt egykor az elkészült képregényban vagy egy-egy könyv illusztrációiban egyben gyönyörködni, egymás mellé rakott lapjain végignézni. Nagy öröm volt a régi lapok rekonstrukciójának folyamata, s még nagyobb újjászületésük, a mostani megjelenés - az, hogy oly sok év kihagyás után belekóstolhattam az alkotásba. Huba szavaival: portörlő legyek, ha értem, hogy bírtam ki ennyi ideig nélküle!

Mikor cápák repültek Magyarország felett - Kulin Györgyre emlékezve

A könyvdedikációk kicsit olyanok, mint Dietrich Bonhoeffer, a német evangélikus teológus felfogásában a kegyelem: van köztük, ami olcsó, s van, ami nem az. „Az olcsó kegyelem leértékelt árú kegyelmet jelent, leértékelt bűnbocsánatot, elherdált vigasztalást, elvesztegetett szentséget; olyan kegyelmet jelent az egyház kimeríthetetlen raktárából, amelyből könnyelmű kezekkel, megfontolás nélkül és korlátlanul osztogatnak kegyelmet, ár, költség nélkül.” – mondja a Követésben. Értjük: olyan, mint Felcsútnak a kisvasút, a miniszter futsallcsapatának a szponzori pénz, a kereszténydemokrata főpolitikusnak képviselői tiszteletdíj mellé a nyugdíj. A drága kegyelem ezzel szemben, mondja, „a szántóföldbe elrejtett kincs, amelyért az ember elmegy és örömmel eladja mindenét, amije volt; a drágagyöngy, amelynek áráért a kereskedő minden vagyonát odaadja”.

Egy megunhatatlan klasszikus... Hitvesemmel 35 éve őrizzük ezt a kiadást

Nem könnyű ezt a dedikáció képes nyelvére lefordítani, de annyi bizton érzékelhető: olyasmi ez, amiért meg kell dolgozni, fel kell érte adni sok mindent, ami a világ talmiságához köt, s vállalni kell a legnehezebbet, a ráhagyatkozást - a követést. Olcsó (de attól azért még persze értékes!) az a dedikáció, melyet az elkínzott szerző – értékelve, hogy kiálltuk a sort - valami kedves, személytelen ajánlással kanyarít kedves könyvünk belső címoldalára. Van néhány ilyenem – a legtöbbért azonban bizony „dolgozni” kellett, ki kellett érdemelni őket. Nemere Istvánnak már szerkesztője voltam, mikor 1988-ban első dedikációjával meglepett – Fonyódi Tibort is sok éves barátság után mertem megkérni arra, hogy most megjelent, új könyvét írja alá nekem. Legtöbbet azonban Kulin György (1905-1989) kézjegyének elnyeréséért kellett „teljesítenem” – úgy negyven esztendővel ezelőtt.

Kulin György győri amatőr csillagászoknak beszél. A fényképet - sok más régi emlékkel együtt - itt találtam.

A hatvanas-hetvenes években Kulin volt az, aki néhány lelkes munkatársával megszervezte a hazai amatőrcsillagász-mozgalmat, melyhez ezrek, tízezrek csatlakoztak, az ő tudományos-népszerűsítő könyveiből ismertük meg a csillagok világát.  Már általános iskolás koromban én magam is kíváncsian kémleltem az eget: tagja voltam szülővárosom, Győr a Vagongyár által patronált Csillagász Szakkörének (itt olvasható róla egy kedves, sok fotóval illusztrált visszaemlékezés). Jó kis tükrös távcsövünk volt, ha jól emlékszem, vagy harminc centi átmérőjű, amivel már közelről lehetett az égi csodákat látni – s hozzá jó társaság, idősebbek, fiatalabbak, győriek és Győr-környékiek. Van, aki később önállósult: Kuklis József barátunk például Győr-Szentivánon megépítette a maga kis obszervatóriumát, szerzett bele egy 12 cm átmérőjű távcsövet, és maga állt falujában az amatőr-csillagász mozgalom élére. Ahhoz viszont, hogy valaki taníthasson, előbb tanulnia kellett: erre a Sánc utcai csillagda által szervezett levelező tanfolyamok adtak lehetőséget.

A Táncsics kiadó sci-fi sorozatában jelent meg a a harmadik regény - ez szolgált a képregény-adaptáció alapjául is

A tanulmányokat a vizsga koronázta meg, melyre 1974-ben épp a születés- és névnapomon került sor – mert talán mondanom sem kell, hogy 1973-ban én is beiratkoztam a tanfolyamra. Sokszorosított jegyzetből, s persze a Kulin által írt A távcső világa című vaskos könyv egy korábbi, két kötetes kiadásából készültem fel, tételeket dolgoztam ki, fogalmakat magoltam. A vizsga napján, december 27-én erős havazás volt, de ez sem tarthatott vissza: áldott emlékű édesanyám kíséretében a többiekkel együtt megjelentem a Kulin György és Zombori Ottó által alkotott „bizottság” előtt. Máig parás vizsgázó vagyok, s ez akkor sem volt másként: kivált, mert menet közben kiderült, hogy egy bizonyos kor alatt (amibe az én 16 évem bizony még éppen beleesett) nem nagyon szokás megpróbálkozni a megmérettetéssel... Eőnyt jelentett a gyakorlatban szerzett megfigyelési tapasztalat, a rendszeresen végzett észlelés is - ezt én otthon, Győrött kicsit elhanyagoltam: inkább gyönyörködtem az égi látványosságokban, mintsem írásban rögzítettem volna tapasztalataimat.

Az adaptációt - a főcím szerint - maguk a szerzők készítették. A rajzok Szitás György munkáját dícsérik.

Azt, hogy sikerült-e az írásbeli és szóbeli részből álló vizsga, a részeredmények összesítése után derült ki. Amíg értékelték a dolgozatokat, én körülnéztem a csillagdában. Lehetett kapni másutt nehezen elérhető kiadványokat: a Meteor (az amatőrcsillagász-mozgalom időszaki lapja) számait, évkönyveit, a TIT füzeteit, könyveit. Köztük Kulin György Az ember és a világmindenség című, még 1963-ban megjelent kis munkáját is… A munkásakadémiák hallgatóinak írta – mert egykor bizony voltak ilyen akadémiák, szabadegyetemek. Győrött a „Llyod”-ban, a Vagongyár által fenntartott művelődési központban rendezték meg ezeket az esteket. Hétről hétre sok százan hallgatták a programokat: neves, sokszor „pesti” professzorok, írók tudomány-népszerűsítő előadásait. Egyik első ilyen élményem Szentiványi Jenő, A kőbaltás ember és még sok más, agyonolvasott ifjúsági regény írója hajózás-történeti estje volt – vetített képekkel, izgalmasan, színesen, a tudást a szórakoztatás köntösébe burkolva.

 

Egy könyv a munkásakadémiák hallgatóinak... Akkoriban ez volt a való világ.

A „V”-betűmmel persze megint a legutolsók között tudtam meg vizsgaeredményemet. A sok-sok hónapnyi tanulás meghozta a gyümölcsét: sikerült! S mert addigra már jórészt kiürült a terem (esteledett), Kulin és Zombori az eredményhirdetés után néhány percig még beszélgettek velem. Vettem a bátorságot, és elővettem a könyvet, kérve Kulint, dedikálja. Megtette. Közben arról faggatott, miért kezdtem el csillagászattal foglalkozni. Mondhattam volna azt is, hogy tudományszeretetből – de nem lett volna igaz. „A tudományos-fantasztikus irodalom miatt. Szerettem volna többet tudni az űrről, a csillagokról, ahol a kalandok játszódnak. Mint Gyuri bácsi könyveiben is…” Kulinnak ez láthatóan jólesett: írt néhány fantasztikus regényt (egészen pontosan addig három jelent meg), melyek könnyű olvasmánynak épp nem voltak nevezhetők, nem is nagyon értettem, miről szólnak, de attól még lelkesen elolvastam őket.

Jutott a történetbe egy nagy adag úttörő-romantika is - nem csoda, hisz a képregény közlésére a Pajtás vállalkozott

Hogy Kulin milyen volt sci-fi írónak, arról a vélemények erősen megoszlanak. A Sragner Mária által szerkesztett, épp tíz éve megjelent emlékkötetben (innen tölthető le szabadon) Zsoldos Endre vonta meg Kulin György ilyen irányú munkássága mérlegét. Lelkiismeretes, a sci-fi műfaját a tudomány-népszerűsítés szolgálatába állító szerzőként állítja elénk, aki a gernsbacki hagyományok szellemében a tudományt helyezi a fantasztikum elé, igazol, levezet, meggyőz és mindenekelőtt tanít. A meseszövés, a jellemábrázolás, a kaland (ami „eladja” a jó sci-fit) a nála háttérbe szorult – s ezen még alkalmi szerzőtársai, Fábián Zoltán újságíró, s a tudós rokon, Kulin Ferenc sem tudtak segíteni. Szerencsére egy munkájából 1971-ben készült képregényes feldolgozás – A repülő cápa – amit viszont nem csak jól értettem, de szerettem is: az adaptáció, mint oly sokszor, ezúttal is jót tett a történetnek.

A találkozás igazi rangját is a képregény és a tudományos fantasztikum adta meg. Akkor már Zóráddal egy éve kellemes és roppant gyümölcsöző kapcsolatban voltunk, de képregényíróval még nem hozott össze a sors. Mint ahogy „élő” tudományos-fantasztikus regényíróval se nagyon (Szentiványi a Delfin-könyvek sorozatában megjelent 12 halálos perce nem nélkülözte a fantasztikumot, de sci-finek azért nem volt minősíthető). Minden pillanatát igyekeztem hát kiélvezni e kellemes, estébe nyúló délutánnak... Utána hosszú évekig még hű tagja maradtam a magyar amatőrcsillagász-társadalomnak, s a megszerzett tudásnak is sikerült hasznát vettem tudományos-fantasztikus írói, illusztrátori pályám során. A díszes bizonyítványt (mint ahogy a Kulin által dedikált könyvet is) máig őrzöm. Csakúgy, mint a Kulin és Fábián által írt, s Szitás György által szépen megrajzolt képregényt, melynek először sikerült igazán közel hoznia hozzám Q. G. Lyn és F. A. Bian tudományos, fantasztikus, repülő cápákkal teli világát…

100 000

 

Ezen a húsvéton nekem külön ajándékot hozott a nyuszi: szombatról vasárnapra virradó éjjel valamikor megérkezett a blog százezredik látogatója. A szám tekintélyt parancsoló és örvendetes, de ugyanakkor elgondolkodtató is: 2012 elején bizony nem mertem volna feltételezni, hogy egy napon majd eddig is eljutunk. Az oldal annak indult, aminek minden blog: régi viselt dolgaimról, munkáimról, az egykori kiadói világról való szubjektív megszólalási lehetőséget láttam benne magam is.

A legnépszerűbb cikkek toplistája…

E jellegét máig megtartotta, de aztán előbb hébe-hóba, majd egyre tudatosabban más, „magazinos” jelleget kapott: nagyobb terjedelmű cikkek, elemzések, tudósítások is megjelentek az oldalain. Meglepő módon ezek a zömiben képregényről szóló írások egyre több embert vonzottak, egy-egy érdekesebb írás megjelenésének híre ment, nem egy ilyen „külső” tudósítás több száz, sőt, akár több ezer olvasót is „hozott”. A mostani kerek szám alkalmat ad egyfajta mérleg megvonására: lássuk, melyek voltak három év legsikeresebb és legkisebb érdeklődéssel kísért írásai.

 

Itt kezdődött (újra): 28 év után vissza a kezdetekhez. Előbb a figurákat kellett újra tanulni, majd a kihúzás technikáját, végül a kompozíció és a képszerkesztés törvényeit

Nem meglepő módon a blog legnépszerűbb írásai közül sok Fazekas Attilával, munkásságával foglalkozott. Fazekas Attila negyven-valahány éves szakmai pályafutása alatt több, mint háromszáz képregényt alkotott, ma is hatalmas rajongótábora azonban személyéről, alkotói műhelytitkairól viszonylag keveset tudott. Legtöbb olvasója (jóval háromezer felett) a nőalakjairól készült összeállításnak volt, de sokan voltak kíváncsiak a nevéhez fűződő képregény-dramaturgiai fordulatról, a Csillagok háborúja általa készített képregény-adaptációiról s alkotói módszerének bemutatásáról szóló cikkekre is.

Az első „új” miniképregény – még januárban született. A kissé még fragmentált kockákat yuyu barátom segített megszerkeszteni, s ő „írta be” a szöveget is

Nagyon örültem annak, hogy saját, egykori hőseim is sok olvasó jó emlékezetében maradtak meg: a Hahotában szereplő szőke gimnazista, Szatmári Szilvia vagy Bucóék így kerülhettek a legnépszerűbb írások közé. 2012-es hamvába holt manga-projektem is kiemelt érdeklődést kapott: akkoriban sokan szurkoltak sikeréért, de végül a csajok sosem jutottak ki a Gál utcából. Igaz, három év után az ötlettel, ha más formában is, de újra elkezdtem foglalkozni - talán ebből növik ki magukat majd a tündértavi lányok történetei... A képregény hőseiről szóló cikkeket is szívesen fogadták az olvasók: a Jeanne d’Arc-ról és Kloss kapitányról szólók kapták a legnagyobb figyelmet.

Haui Jóskának hála megnézhettük, hogy néznének ki a miniképregények - színesben

A legkevesebbet meg sajnos igen sokszor azok, melyek megírását amolyan „belső szükségletként” éltem meg, s sokszor bizony „koremléknek” szántam. A Zórád ötvenes években készült könyvillusztrációiról vagy épp utolsó képregényéről készült munkák csak pár tucat „feketeöves” képregényrajongó figyelmét keltették fel, más írásoknak azért kér-három év alatt „összejött” két-háromszáz olvasója is. Az viszont örömteli, hogy az olvasók között ott vannak (amennyire tudom) a képregény ifjú kutatói is – s az különösen jólesett, hogy a tehetséges és a képregényhez nagyon értő Komornik Eszter értekezésben forrásként hivatkozott némelyikre.

Persze alkalmanként a rajzoló is szeret „kirúgni a hámból”. A rekonstrukciós rajzok sorát folytatva jutottam el ahhoz, hogy megnézzem: hogyan nézhetett ki Piszkos Fred – fregattkapitányként és fiatalon

Ez persze felelősséggel is jár: tetszik, nem tetszik, valahol magam is egy régmúlt kor túlélő tanújává váltam – s bizony sok mindent, ami a hetvenes-nyolcvanas években a magyar képregény körül történt, már csak a mi emlékezetünk őriz (jól-rosszul) meg. Ezzel viszonylag nehezen egyeztethető össze, hogy idén januártól újra felvettem a ceruzát, rajztollat, s ismét sorompóba álltam – még akkor is, ha én is, s talán olvasóim is tudják, azért játék csak az egész. A lelkesedés megvan, valahogy a rajztudás úgy-ahogy visszajött (sőt, ami azt illeti: talán javult is valamelyest negyed századdal ezelőtti „csúcshoz” viszonyítva), de azért én pontosan tudom, hogy minden, amit csinálok, csak egy amatőr rajzoló privát szórakozása – amiben legalább az illető amatőr rajzoló igaz örömét leli.

Ez is sok örömet okozott: márciusban yuyuval egy rejtvény-sorozat erejéig életre keltettük Wágner urat, Rejtő Jenő kékszakállú hősét. A dicsőség és érdem az eredeti rajzok alkotóját, Korcsmáros Pált illeti

S ez vezetett el Kiss Ferivel való közös kalandunk, az új Bucó-történet felé. Mikor tavaly Marosi László a KKK-vendége volt, elvi hozzájárulását adta ahhoz, hogy a sorozat folytatódjék. Néhány nappal Szilveszter után ért utol az ihlet: tényleg, mi lenne, ha csakugyan folytatódna a mese - nagyjából ott és úgy, ahogy én 87-ben felhagytam vele? Drága barátom, Haui Jóska utána még sok és nagyon sikeres füzetet készített, de az ő alakjai (mondjuk ki: a professzionális rajzoló, a művész alakjai) már mások voltak. Jóska kezdetektől az új projekt mögé állt, tanácsokkal segít, s vigasztal, ha épp elkeseredek, mert valami nagyon nem akar össze jönni... Sőt: színezéssel is közreműködik a munka sikerre vitelében. Hála és köszönet néki!

Az új történetbe persze a régieken kívül új alakok is kellenek – ő Kamilla tanárnő, az iskola méltán népszerű tornatanára

Sok mindent kellett újra tanulni. Voltak (s lesznek) kitérők – nem is kevés. Feri a forgatókönyv felével már elkészült, most a második rész cselekményvázát tölti fel fordulatokkal, poénokkal. A Drónok harca igazi, a Marosi László által írt történetek szellemében fogant „verseny”-kaland lesz: hőseink nem kisebb feladatra vállalkoznak, mint hogy beneveznek a BME drónépítő- és röptető versenyére. Feri pörgős, sziporkákkal teli sztorival örvendeztetett meg, a cselekmény jelentős része eredeti helyszíneken játszódik. A verseny a BME Q épületétől indul (merő véletlen, hogy itt van az én tanszéki szobácskám is), a repülő herkenytűk aztán a Margit sziget felé veszik az irányt. Útközben sokféle kaland esik majd meg a versenyzőkkel – s a végén persze (mint minden korábbi történetben) diadalmaskodik a jó… A vállalkozáshoz a legjobb partnert választottam. Kiss Feriben megvan az, ami belőlem mindig is hiányzott: a szellemesség, a könnyed, játékos humor, a tűzijátékként robbanó ötletek és a szilárd cselekményvezetés művészete. A címválasztás is az ő képzelőerejét dícséri...

Ez a kis képregény az idei, roppant hűvös Húsvét köszöntésére született… Még nem egészen komoly, inkább csak skiccszerű, gyors kihúzással - a magam, meg a KKK facebook-csoportjának boldogtalan tagjainak szórakoztatására, akik angyali türelemmel viselték (idáig), hogy egy-egy új rajz sikerét az ő segítségükkel mérem le...

Egyelőre „dajkálom” a figurákat, helyszíneket – az igazi munkának azonban május végénél előbb nem tudok nekikezdeni. Remény szerint a füzet nyár végén jelenik meg – a kiadásra kedves barátunk, a Windom kiadó vezetője, Domján Zoltán vállalkozott. A blogra így a következő hetekben-hónapokban kevesebb idő marad – ám ahogy Garfield a szunyóka-rohamnak, az ihletnek én sem tudok ellenállni. Ha jön egy jó téma, a jövőben is megírom majd – hisz valamiből össze kell majd gyűlnie a következő százezer látogatónak is…

Az eltűnt miniatűr - tisztelgés egy régi könyv illusztrációi és Zórád Ernő utolsó képregénye előtt

Zórád Ernő a nyolcvanas évek elején felhagyott a képregény-készítéssel. A Mester – bármennyire is hangoztatta ennek ellenkezőjét -  szeretett képregényt csinálni: ezt leginkább az mutatta, hogy akkor is minőséget nyújtott, tudása legjavát vitte a rajzokba, amikor már rutinból is dolgozhatott volna. A képregény, a hatalmas zórádi életmű, aminek újraközlési jogát a nyolcvanas évek derekán a lapkiadó „en gros”, mázsára vette (igen jó pénzért) meg később is jó jövedelmet biztosított, illusztrált is szorgalmasan, s persze a Tabán-képekből, kiadványokból is volt bevétele rendesen. Nem igazán motiválta tehát semmi ara, hogy újabb képregényt készítsen – egészen 1995-ig, amikor Kiss Ferenc máig rejtélyes körülmények között rávette utolsó története elkészítésére.

Zórád rajzolt már Erich Kästner regényéből képregényt: ez volt a Pajtásban 1970-ben futott, a kollázs-technika erőteljes alkalmazásával kitűnő Emil és a detektívek. Szépíthetném, de az az igazság: mi, fiatal olvasók nem szerettük az Emilt... Előtte, utána „hagyományos” kalandos történetek jelentek meg a lapban, az Emil… ezekhez képest nem keltett túlzott izgalmat és szokatlan képi világával sem nagyon tudtunk mit kezdeni. Témáját tekintve a történet a gyerekeknek szólt, de – s ezt a Mester csakugyan eltarifálta kicsit – a kollázs képeinek finom kulturális utalásaihoz a mi korosztályunknak nem volt kapaszkodója. Igaz, a felnőtteknek sem lett volna túl sok…

 

Az Eltűnt miniatűr eredeti, német kiadása 1935-ben látott napvilágot. A következő évben Rejtő Jenő fordításával a magyar olvasók is kézhez vehették. 1957-ben a Vidám Könyvek sorozatában ezt a fordítást jelentette meg a Magvető Kiadó. Ahogy akkoriban szokásos volt, a kicsi, zsebbe csúsztatható, olcsó papírra nyomott, s csak pár forintba kerülő kötethez számos illusztráció készült – ezek elkészítésére Würtz Ádámot kérték fel. Würtz épp 30 éves, a főiskoláról csak néhány éve „szabadult” ifjú illusztrátor ebben az évben kapja első Munkácsy-díját. A kor egyik legsokoldalúbb, legtermékenyebb rajzolója. Mestere a hangulatoknak, az ember- és miliő-ábrázolásnak – mindezt a nyomdatechnika lehetőségeinek keretei között, „egyszerű” tusrajzokal, ha úgy tetszik, a szükség által korlátozott művészi eszköztárral.

Ami, az igazat megvallva, nem sokban különbözött attól, amit akkor a többi, sokat foglalkoztatott könyv- és sajtóillusztrátor, így Zórád Ernő is használt. E rajzokat szerzőségük szempontjából sem mindig könnyű megkülönböztetni egymástól: Würtz Kästner-illusztrációinak némelyikét akár a Mester is rajzolhatta volna. Ő talán bátrabban nyúl a nagyobb, egy tónusú, fekete felületekhez (mint ahogy számos ekkoriban készült könyvillusztrációjában, pl. az 1959-ben, a Szépirodalmi Kiadó Olcsó Könyvek sorozatában Capek műveiből készült Betörők, bírák bűvészek és társaik c. válogatás esetében tette), de alighanem alapvetően ugyanezt a skicc-szerű, finom vonalú, szatirikus ábrázolásmódot választja. Nagy helyszín- és korhűségre Würtz nem törekedett: az öltözködéssel, hátterekkel, használati tárgyakkal azonban szépen érzékeltette a harmincas évek hangulatát – figurái pedig telitalálatok.

Kiss Feri a regényből írt egy nagyon jó, annak irodalmi értékeit, szellemességét, kedves nyelvezetét megőrző forgatókönyvet, Zórád pedig ebből rajzolt egy hatvan éves alkotói pálya alatt felhalmozott, mérhetetlen szakmai tudásról tanúskodó képregényt. Ő, aki hajdan fegyelmezett sajtóillusztrátorként azt a felületet rajzolta „be” (milliméterre!), amit a művészeti szerkesztő neki kijelölt, aki képregényes pályája első negyedszázadában alázattal rendelte képzelőerejét a képkockák és képsávok hatalma alá, most rajzaival a forma szabadságának diadalát hirdeti. Nincs két egyformára tervezett oldal, minden rajz érzékeny pontossággal, tökéletes arányokkal komponált, mind hangulatos, s ami talán fel sem tűnik a Nyájas Olvasónak: pontos, korhű, egy régmúlt valóság művészi rekonstrukciója. A tusrajzokat szürke tónussal emeli ki: nem lavírozott technika ez (azt nem „bírná el” a Füles technikai kivitele), inkább a kompozícióhoz használt  nyomatékosító elem. 

Az alakok: őstípusok és e történethez kreált, egyedi figurák keverékei. A főszereplő nem „csak” német, bajor ő, nem kicsit nagyon: nem csak úgy öltözik, de úgy is viselkedik, mozog, tölti be a teret. Busch kisasszony szőkeségében igazi német, nem zórádi szépség, hanem maga a visszafogott polgárlány, damsel in distress, jobban mondva: ein Fräulein in Nöten. S a többi figura… A mellékszereplők tömkelege, a gonoszok és settenkedők, a gyenge jellemek, s a saját lábukban esendők. A harmincas évek a Führer előtti Németországának sajátos, multikulti alvilága, távoli rokonai Heltai Párizsba vetődött balkáni figuráinak, a Capek által megénekelt jasszoknak, de még valahol Rejtő halhatatlan kalandorainak is. Mindez szépen megrajzolt, kidolgozott hátterek előtt, ahol a Mester még a közlekedési eszközök ábrázolásában sem tér el a korhű hitelesség követelményeitől.

A könyvillusztráció és a képregény vizuális műfajok, funkciójuk, eszköztáruk, céljuk azonban más. Kiragadott példáinkkal ezt szerettük volna érzékeltetni – őszinte tisztelettel mindkét rajzoló, mindkét művész teljesítménye előtt. Zórád Ernő 1995 után már nem készített több képregényt – e húsz éves történetet tehát a „szakmától” való búcsújának is tekinthetjük. Nem állítom, hogy ezzel ért képregény-rajzolói pályája csúcsára, de ami a képpel megjeleníthető vizuális élményt illeti, nehezen felülmúlhatót alkotott. Ezt meghaladni nem, legfeljebb lesajnálni lehet: értékéből persze mit sem von le, hogy a mai kritika szerint már ez (is) reménytelenül old school, régi világbeli – s nem modern. Nem az, csakugyan nem az. Ez már magas művészet, olyan grafika, mely kívül áll téren és időn. A művészi magyar képregény – akárcsak a monda szerint Merlin, a varázsló – sziklába dermedve várja, hogy elmúljon az átok, a kényszerű modernitás ideje. Csodákat fogunk látni, ha egyszer végre kiszabadul.

Százezer eladott példánynál tart a Hunyadi sorozat – egy este Bán Jánossal és Fazekas Attilával a történelem szeretete, múltunk megbecsülése jegyében

Március 12-én a Ferencvárosi Művelődési Központ József Attila Irodalmi Szalonjának vendége volt Bán János író és Fazekas Attila grafikusművész. A szalon házigazdája, Losonczy Attila először a Hunyadi-sorozat keletkezéséről, történelmi-regényírói pályának kezdetéről kérdezte Bán mestert, aki a tőle megszokott szerénységgel „regélte el”, hogy lett a néhány kötetre tervezett életrajzi regényből immár a hetedik kötetnél és százezer eladott példány fölött járó sorozat.

Bán János nem csak mesélni tud (méghozzá hitelesen) a magyar történelmi múltról, de végletekig elkötelezett is a történelem népszerűsítése, a nemzettudat ápolása terén. E misszió szolgálatába szeretné állítani az egyre népszerűbb sorozatot is. Bán – mint ahogy Fazekas is – pontosan tudja, hogy mindent az alapoktól kell kezdeni – s lehetőség szerint már az iskolákban. Ami nem könnyű dolog, hisz – bár a történelmi ismeretterjesztés regényes, képregényes formáját sok általános- és középiskolás tanár támogatja, a legtöbb iskola vezetése bizalmatlan a „kívülről” érkező kezdeményezésekkel szemben, s nagyon kevesen merik – pl. képregényes kiállítás formájában – beengedni intézményükbe.

Bán történelemszemlélete heroikus, hős-központú. Hunyadit - méltán – kiemelkedő történelmi személyiségnek tekinti: a hadvezért, a hadseregszervezőt „énekeli meg”.  Egy olyan korban, mikor területek, népek sorsa csakugyan szinte mindig a csatatéren dőlt el, mikor az akkor ismert „nyugati” civilizációt az oszmán beáramlástól mindössze néhány tízezer vitéz hősiessége oltalmazta, Hunyadi János hadászati géniuszként vezette győzelemről győzelemre seregeit. Az addig védekező magyar taktikát átformálta, támadóvá tette, s soknemzetiségű, sok nyelven beszélő seregét erősen kézben tartva előbb megállította a török előrenyomulását, majd igyekezett azt vissza is szorítani.

Fazekas Attila, mint a magyar történelem „képes krónikása” már korábban is készített Hunyadi-korabeli képregényeket: Hunyady József, a hatvanas-hetvenes évek népszerű regényírója munkáiból. Bán János bő évtizede ír már Attilának forgatókönyveket – Attila őt szerette volna megnyerni a Hunyady-féle Hunyadi-sorozat folytatásához is. Aztán a választás végül Bán János saját regényére, a Hunyadi János életét feldolgozó ciklus első darabjára esett. A történet először a Fülesben jelent meg folytatásokban, majd 2013-ban színes album formájában is. Bán János Fazekas „filmszerű” megjelenítési módszerét dicsérte – csakugyan, sokszor tűnik úgy, mintha a szép kiállítású album rajzai egy látványos magyar történelmi film kockáiról lépnének elénk.

 

Bán és Fazekas, no meg az „új” történelmi regény sok kortárs mestere célja nem a „múltba révedés”, nem az öncélú szórakoztatás, hanem a hazaszeretet, a hősiesség, a bátorság és becsület értékeinek hirdetése. S mert ezt jól megírva, szórakoztatva teszik, sikerül az ami hatalmi szóra soha: megnyerni az ifjú lelkeket, a nagy történelmi példák révén lelkesíteni, nevelni az olvasókat. Az út még hosszú: a Hunyadi-család sagája regény formájában biztosan folytatódik. Hogy újabb képregény, netán film, tévésorozat lesz e belőle, a jövő dönti el.