A hatvanas évek Rejtő-reneszánsza
nem a két háború közötti szórakoztató irodalom rehabilitációját jelentette –
arra még bő két évtizedet várni kellett. Az elismerés a péhowardi humornak
szólt, alaphangját a nagy tekintélyű irodalmár, Hegedüs Géza (1901-1999)
adta meg azzal, hogy – igaz, nagyon távolból – de a ponyvaregények rejtői
parodizálását Cervantes teljesítményéhez hasonlította, aki a Don Quijoté-ban
hasonlóan járt el, s az ő paródiája túlélte az egész lovagregény-irodalmat.
„A párhuzam,” – írta Hegedüs az
1967-ben megjelent Az utolsó szó jogán című posztumusz novelláskötet
előszavában – „természetesen igen távoli: Cervantes a világirodalom egyik
legnagyobb regényírója, halhatatlan klasszikus, nagyságrendben Rejtő a közelébe
sem ér. Rejtő csupán igen jó humorista, akinek megvan a maga kiérdemelt helye a
magyar irodalom történetében. De, amiként Cervantesről is azt hitték kortársai,
hogy egy újabb lovagregényt írt a sok addigi lovagregényhez, és időknek kellett
elmúlniok, amíg világos lett, hogy a Don Quijote agyonverte az egész
lovagregényt – azonképpen Rejtőről is sokan elég sokáig azt hitték, hogy ő is
egy sok légiósregény-író közt, amíg ki nem derült, hogy aki egyszer elolvasta
például a Láthatatlan légió-t, az többé nem tudja komolyan venni a
valódi légiós történeteket.”
Hegedüs nem csak érti,
méltányolja is Rejtő írói zsenialitásának lényegét: azt, hogy a közismert
légiósregény-mozzanatokat az abszurdumi viszi, képtelen alakokat helyez
valószínűtlen helyezetekbe, hogy a szituációs komikumot egészen a burleszkig
hajtja, hogy a pongyola stílust „végérvényes pesti linkséggé, nagyot mondó
hantává” formálja. Értékeli nyelvi sziporkáit, írói ötletességét, de azt is
elismeri, hogy hogy a „műgondhoz nem volt sok érzéke”: egész életműve abszurd
ötletek, groteszk humor és bizarr alakok és helyzetek áradása.” Bár Hegedüs
szerint „szembenézett kora rémségeivel”, inkább csak a szemükbe nevetett, de
nem érti a borzalmakat – „ezért nem érintette meg a szocializmus humanizmusa,
és ezért nem érti, hogy a szörnyűség elválaszthatatlan a szörnyeteggé nőtt
kapitalizmustól”.
1988-ban úgy adódott, hogy
„irodalmilag” találkozhattam Hegedüs Gézával. Na nem én jutottam a fel magasabb
szférákba: ő ereszkedett le a – mondjuk így finoman – népszerű, kicsit malac
ismeretterjesztéshez. A Népszava kiadó előző évben megjelentette a Bordélyház
Bizáncban című takaros könyvecskéjét Iustinianus császár koráról, és
különösen későbbi hitvese mozgalmas szerelmi életéről. Pipafüstbe burkolózva eljött
a mi szerkesztőségünkbe is: abban bíztunk, hogy ismeretterjesztő cikkeket
rendelhetünk tőle. Jól kezdtem nála: jogász lévén nagy rajongója voltam a római
jog örökbecsű kodifikátorának (ő szintúgy), és azt is elmeséltem neki, hogy
1966-ban a vele való találkozás után határoztam el, hogy egyszer magam is író
leszek. Ezért mertem Rejtőre terelni a szót. No nem a népszerű író világnézeti
hiányosságaira akartam rákérdezni – sokkal inkább arra, miért állt ki a
Magvetőben Rejtő visszafogadása mellett. Nagyot szívott a pipájából. „- Mert
megérdemelte. Neki sikerült irodalom szintjére emelnie a pesti viccet. De
azért hatvanhétben ennél nyilván kellett jobb indokot is találni…”
Valóban: a lényeg nem a címke
volt, hanem az, hogy P. Howard szórakoztató regényei százezeres példányszámban ismét
megjelenhettek, az azokból készült képregények pedig hetente még ennél is több olvasóhoz
jutottak el. 1967-ig – főként a Magvető Albatrosz sorozatában – a gazdag
rejtői életműnek csak egy része került – újra – az olvasók kezébe, s leginkább
„nagyregényei” – bő tucatnyi legendás munka. Az utolsó szó jogán az
addig meg nem jelent írásokból adott válogatást. A rövidebb, filléres
kiadványokban megjelent elbeszélések és a Lavery-westernek kiadása még
szóba sem került – azokkal majd a képregények révén ismerkednek meg a hetvenes
évek olvasói. Az életmű jelentős része ekkor még Rejtő egyik testvére, dr.
Révai Gyula (1903–1976, ügyvéd, az ötvenes-hatvanas évek kiváló, nagy
tekintélyű gazdasági jogásza, akinek munkásságával magam is sokat foglalkoztam)
lakásán pihentek – kész, félkész változatban, sokszor reménytelenül összekeveredve.
A kiadói reneszánsz érhető módon
felkeltette az érdeklődést Rejtő személye iránt is. Amennyire a korabeli
sajtóból rekonstruálható, először a Világ Ifjúsága riportere, Simon
Gy. Ferenc (1930-2008) eredt 1963-ban élete nyomába, méghozzá a szó szoros
értelmében a telefonkönyvből kiindulva. Baráti tanács alapján jutott el M.
Gábor Magdához (1908–2008), Rejtő második feleségéhez, majd Révai
Gyulához, a testvérhez, aztán Salamon Bélához (1885-1965), akinek, mint
a Teréz-körúti Színpad egykori igazgatójának Rejtő háziszerzője volt, majd Kovács
Magdához, Rejtő utolsó gépírónőjéhez… A riportkörút értékes hozadéka volt,
hogy Révai egy addig ismeretlen Rejtő-történet, a „Bolondregény” kéziratának
egy részét is a lap rendelkezésére bocsátotta – ez volt a később Egy bolond
száz bajt csinál cím alatt megjelenő könyv ősbemutatója. A riporthoz és a
könyvrészlethez Endrődi István készített illusztrációkat, akinek később
aztán a Fülesben kiváló Rejtő-képregényeket is köszönhettünk.
A Népsport kiváló újságírója, a legnagyobb magyar riporterek egyike, Hámori Tibor (1931-2013) már jóval kiterjedtebb kutatómunkát végzett, s lényegében mindenkit felkutatott, aki 1968-1969-ben még a Rejtő életének közelebbi ismerői közül még elérhető volt. A Rejtő Jenő nyomában című riportsorozat először 1969-ben jelent meg a sportlapban, majd vidéki napilapokban is. 1981-ben aztán könyv formájában is kiadta az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat Ságvári Endre könyvszerkesztősége - kordokumentum-értékét a kortársak megszólalásán túl a könyvben közzétett, igen gazdag fotó- és fakszimile iratanyag adta. Sokáig ez volt a Rejtő-kutatás szinte kizárólagos forrása, az író életművét kiválóan ismerő dr. Paulay Lajos (1924–1999) saját eredményeit tudomásom szerint sosem publikálta.
Az ő bibliográfiával dolgozott
kiváló barátom, Kiss Feri is, aki 2017-2018-ban a Petőfi Irodalmi
Múzeumban őrzött Rejtő kéziratokat kutatta, majd adta közre az addig
ismeretlen anyagok egy részét a Légió mindhalálig című gyűjteményes
válogatásban. Paulay a hátrahagyott regényeket az örökösöknél katalogizálta 1956
októberében. Köztük volt a Bolondregény befejezetlen változata, és egy Texasi
kaland című, 197 oldalas kész regény is – Kiss Feri szerint (és véleményét
magam is osztom) ez lehetett A Néma Revolverek Városa eredeti címe. Ez
volt az utolsó nagyregénye, ami nyomtatásban azonban már nem jelenhetett meg. Kiss
Feri kutatása szerint ez nem P. Howard, hanem Gibson Lavery neve alatt
jelent volna meg. 1942 elején már vészterhes idők jártak: Rejtő barátai közül
egyre többen kapták kézhez munkaszolgálatos behívójukat, a saját név alatt
dolgozó művészeket már rég leparancsolták a színpadról (egykori direktora,
Salamon Béla 1939-től volt eltiltva a szerepléstől), írásaik sem jelenhettek
többé meg. Rejtő álneve(i) alatt még biztonságban volt, de már nem sokáig: az Egyedül vagyunk… című nyilas újság 1942. szeptember
25-i számában megjelent az őt leleplező cikk, mely felfedte, ki áll P. Howard mögött,
novemberben pedig a kórházi ágyról hurcolták el a nagykátai gyűjtőtáborba,
ahonnan az útja a keleti frontra – és a halálba vezetett.
Az 1969-ben megjelent A Néma
Revolverek Városa, különösen ebben a történelmi háttérben szemlélve, furcsa
mű. Bár vadnyugati környezetben játszódik, de a humoros regények stílusát,
vonalát követi, sziporkázó és szellemes – egy vérprofi munkája, aki „civilben”
élete legnehezebb heteit, hónapjait éli át. Egészsége tönkrement,
szanatóriumban, kórházban kezelik, kiadóival összeveszett, s bár a pénzre, mint
mindig, most is nagy szüksége lenne, s ezért hatalmas volumenű munkákat vállal,
ezeket már nem tudja elkészíteni. Bizonyos mértékben leszámol a világgal, várja
az elkerülhetetlent – és közben nevettet, remek poénokat ír. Ez, s nem a
tragikus háttér jön át a történet 1971-ben elkészült képregényes változatán is,
mely a Magyar Ifjúság 33-48. számaiban jelent meg. A szerkesztés az ún.
Zórád-felosztást követi: a Magyar Ifjúságban ekkor egy teljes oldal nagy részét
kitevő felületen, öt képsávban jelennek meg a képregények, azokat azonban Zórád
a Füles szabvány méretében rajzolta meg, de úgy, hogy az MI-tükörhöz
átszerkeszthetők legyenek (ezt a felosztást alkalmaztam magam is pl. a
Bucó-képregényeknél). A későbbi kiadások már az eredeti formában jelentek meg –
a rajzok szerencsére fennmaradtak, ma a kArton Galéria tulajdonát
képezik.
Zórád a karikatúra
legjobb eszközeit és a valósághű ábrázolást egészen sajátos módon ötvöző,
egyedülálló látványvilágot tár elénk. A karakterek élnek, minden rajz egy
teljes mikrovilág, minden vadnyugati figura telitalálat. A képregény – ilyen is
volt a Magyar Ifjúság történetében – kísérőszínnel jelent meg, az egyes
képelemeket kiemelő foltokat a nyomdai grafikus „tette fel”. Mikor Németh
Tamás, a V26 Kiadó igazgatója úgy döntött, hogy a Zórád Ernő
rajzaival illusztrált Rejtő-könyvek sorozatában kiadja a Revolvereket… is, neki,
s szerkesztőinek nem volt könnyű dolga: pontosan 204 rajzból kellett
kiválasztaniuk azt a néhányat, mely a kötetbe kerülhetett. A belső
illusztrációk inkább kiragadott részletek a történetből, a címlap azonban
megőrizte a képregényes alaphangulatot is. A színvonalas kötet, mely ismét
Fehér Zoltán műszaki szerkesztésében, Kokovai Péter
szöveggondozásával látott napvilágot, megvásárolható a Visegrádi utca 26. szám
alatti V26
képregényboltban, vagy megrendelhető a Képregénymarket
webáruházból.
