Képregény a focipályán

2014 szeptemberében – ahogy arról ebben a cikkben olvashattok – elindult a Képregény Kedvelők Klubjának Facebook-csoportja. Várunk mindenkit, aki a régi képregények, az aranykor magyar klasszikusai és a Képregény Kedvelők Klubjának rendezvényei iránt érdeklődik. Itt lehet jelentkezni: https://www.facebook.com/groups/1464336630521037/

 

 

A Magyar Labdarúgók Szövetsége 1958-ban ünnepelte alapításának 60 évfordulóját. A jeles alkalmat egyebek mellett egy információban és fényképekben gazdag jubileumi kötet is köszöntötte, melynek szerzője a hazai futballtörténet és sportújságírás nagy alakja, polgári foglalkozása szerint egy ügyvéd dr. Földessy János (1888-1965) volt. A magyar labdarúgás történetében alighanem ő volt az egyetlen „outsider” olyan sportvezető, aki nem csak a szövetségben töltött be magas tisztet, de rövid ideig – 1928-29 – a kapitányi tisztet is betöltötte. A Magyarországon 1926-ban bevezetett professzionalista futball lényegében három nagy fővárosi sportklub (a Ferencváros, az Újpest és a Hungária) dominanciáját hozta magával, s ezek közül kezdetben a Ferencváros, majd az Újpest jeleskedett: a Hungária 1935-ig a Nemzeti Bajnokságok rendszerére való áttérésig csak egyszer volt bajnok. 

 Mint a krónikák kiemelik, Földessy doktor szigorú, keménykezű kapitánynak mutatkozott, aki a játékosok feletti rendelkezés kapcsán gyakran került összetűzésbe a profi klubok vezetőivel – ez vezetett végül puccsal történő eltávolításához. Szakírói munkássága szintén egészen kiemelkedő volt: 1909-től ő szerkesztette a futballévkönyveket és a magyar futballbírák lapját, az Athenaeum sportkönyvtárának a focival foglalkozó köteteit, de írt szabálykönyvet, sőt, sportszakmai kézikönyvet is. 1946 után jó évtizedig nem jelenhettek meg könyvei – ám 1958-tól haláláig az idős mester ismét elfoglalta a magyar sport krónikásaként őt megillető helyet. Focitörténetének rövidesen újabb kiadása is megjelent, még 1960-ban kiadták olimpiai kislexikonát, 1962-ben pedig társszerzőivel – köztük a képregényeket is jegyző Pánczél Lajossal – a labdarúgó világbajnokságok történetét. Az 1958-as jubileumi kötet külön érdekessége volt, hogy a védőborítót Zórád Ernő, maga is a futball avatott és ihletett ismerője készítette – a „régi idők focijának” szellemében. 

 Az arányokra mindig figyelő Zórád most valamilyen rejtélyes oknál fogva zsiráfosra vette az alakokat: a kompozíciók, a focitörténet jellegzetes pillanatainak ábrázolása persze találó, de a testek (különösen a nyakak) irreálisan nyújtottak. Akkor rajzolt így a Mester, ha művészkedni akart – ekkor a magyar grafika egészen még nem „írta le” őt képregény-rajzolóként, kapott könyvillusztrációs megrendeléseket is, de úgy érezte, itt valami mást, valami többletet kell nyújtania. 

 A Pajtásnak, melynek indulása óta vezető illusztrátora volt, alig akadt olyan száma, amiben ne lett volna focival összefüggő rajza. Zórád készítette az első futball témájú magyar képregényt is, A száguldó tizenegyet, mely a Pajtás 1957. évi 42-45. számaiban jelent meg. A sztori rém egyszerű volt – és roppant tanulságos: híres futballisták (őket Zórád arcukkal „ábrázolta ki”) grundfoci-bajnokságot rendeznek Budapesten – valódi kupáért. A legesélyesebb csapat a Száguldó 11-eké, akik között ott van Szekeres, a csodacsatár is. Ha ott van: mert eléri a sikeres futballisták örök végzete, fejébe száll a dicsőség, mely aztán végül szégyenszemre csapata vereségéhez vezet…

Az író Füleki János, a lap későbbi főszerkesztője volt – tizenöt évvel később majd ő búcsúztatja a laptól épp nyugdíjba vonuló Zórádot.  Aki – mint évtizedek óta állandóan – még ötven fölött is rúgta a bőrt.  „Nemcsak szurkoló voltam, hanem aktív játékos is. Nagyon szerettem a jobbszélső poszton el- elszáguldani. Olyan társaim voltak, mint például Kemény Tibor, aki a válogatottságot is elérte. Utoljára, már majdnem ötven éves koromban egy ’Öregfiúk’ meccsen, igen stílusosan, az Úttörő-stadionban játszottam. Ma, mint szurkoló, szívesen járok mérkőzésekre. De csak olyanokra, amelyeken a játékosok nemcsak a lábukkal, a szívükkel is tudnak játszani.” – emlékezett vissza a Fülekivel készült interjúban. 

 

Tény, mi tény: ezzel a Mester a magyar képregény aranykorának jeles alkotói között meglehetősen egyedül volt: Korcsmáros Gábor visszaemlékezése szerint nagyapja sosem mutatott különösebb érdeklődést a foci iránt, meccsre nem járt, csapatnak se drukkolt – mint ahogy – ezt már Domján Zoltántól tudom - Sebők Imre sem. Ez még rendben is lenne – nem szeretheti mindenki a focit. Különösen meglepőnek tartottam viszont, hogy a két kiváló grafikus életművének gondos átgereblyézése után olyan történetet se nagyon találtam, melyben a futball egyáltalán előfordult volna. Korcsmáros – mondja Kiss Feri – hosszú pályája során egyetlen egyszer rajzolt foci-jelenetet (A csodatévő Junó című, a Fülesben 1969-ben megjelent, meglehetősen zavaros, egy lengyel szerző munkájából készült adaptált történetben), Sebők viszont egyszer sem. Így aztán - bár Szitás György is számos foci tárgyú képregényt készített - a legtöbb ilyen történet Zórád mellett Fazekas Attila nevéhez fűződik. Aki – immár több, mint fél évszázada - ugyancsak szenvedélyes focista: bármi programot tervezünk, a kedd – a focinap – tabu, minden héten ott rúgja a labdát az öreg cimborák között. 

A magyar futballképregény sajátos módon a nyolcvanas évek végéig szinte kizárólagosan ifjúsági lapok nyújtotta keretek közé szorult. A Pajtás képregényeiben – ahogy illik – sokszor jelennek meg futballozó gyerekek, úttörők. Az 1961-1962-ben két kalandot megélt Fergeteg őrs tagjai – ahogy az őrsi krónikás elmeséli – ezúttal nem mennek táborozni: a nyári melegben vibráló Budapesten ragadnak. Persze itt is számtalan kaland vár rájuk – eljutnak az állatkertbe, csónakáznak a Városligeti tavon, jót buliznak a Vidámparkban, s persze arra is találnak helyet, időt, hogy kergessék a lasztit. Hogy ez régen sem volt másként – persze, már ami a focit illeti – a Margaréta ügy című, ugyancsak a Pajtásban, 1966-ban megjelent, 1918 nyarán-kora őszén játszódó történet bizonyítja. A Földes Péter regénye alapján készült adaptáció lényegében történelmi lecke, fiúknak: az őszirózsás forradalomhoz vezető utat mutatja be. A lelkes gyerekcsapat sem menekülhet a történelem lassan forduló kereke elől: a szovjet események hatására Vörös Gárdát alakítanak, s a népligeti tisztáson való focizgatás helyett rövidesen beleártják magukat a nagypolitikába. Mint ahogy kései utódaik is: László Gyula Rejtekhelyen című 1976-os képregénye Szitás György hangulatos rajzaival a Pajtásban egy, a harmincas évekbeli nyárnak állít emléket. A Budapesten titokban működő pionírcsoport – derék, de lebukott kommunista párttagok gyermekei mindahányan – játékkal, focival, jókedvvel zajló nyaralását csendőrök érkezése zavarja meg, s a történet ifjú hősei – is – találkoznak a történelemmel. Most még ők kapják a gólokat: másfél évtized múltával aztán az új rendszerben tűzoltók lesznek meg katonák, s ha vadakat terelő juhászok nem is, de ÁVÓ-sok, belügyesek igen, s a visszavágót az egykori győztesek igencsak megemlegetik... 

 

Fábri Zoltán filmje, az 1944-ben egy ukrajnai munkatáborban játszódó Két félidő a pokolban 1961 egyik nagy filmsikere volt: tragikus végkifejletével azonban a nagyközönség nem igazán tudott megbékélni. Vasvári Ferencet, a Pajtás veterán forgatókönyvíróját valószínűleg ez is befolyásolta, mikor 1973-ban A két összekötő című, 1944-ben játszódó partizános történetbe „behúzta” a futball-szálat is: az újhelyi ellenállók és lengyel elvtársaik e történetben már diadalt aratnak az ellen felett – a focipályán és a történelem színpadán egyaránt. Ugyancsak Vasvári volt a szerzője a Bikfic II. és a farmer őrs című, kellemesen rendhagyó, Zórád remek rajzaival 1970-ben készült tinitörténetnek. A konfliktus itt magából a fociból ered: a járási úttörő-bajnokságon jól teljesítő Szamoskert csapatának kiválósága, Bicó Peti (akit a szöszke őrsvezető is kitüntet figyelmével) ellen ármánykodva Cser Jóska lenyúlja az őrs baknyulát, s ebből aztán mindenfajta kalamajka kerekedik. Az árvíz során aztán kiderül, ki a legény a gáton – Jóska, akinek életét végül Peti menti meg, tettét elismerve bocsánatot kér a megvádolt osztálytárstól. 

A foci a „felnőttképregényben” néha csak az ürügyet adja a cselekményhez – mint Cs. Horváth és Zórád Roberto és Julika sorozatának záró epizódjában, az 1973 végén megjelent Kincsek a tengerben című történetben, mikor hőseink a l’Unita számára a brazil labdarúgás helyzetéről szóló cikk kedvéért utaznak Rio de Janeiro-ba – néha viszont maga a történet indul a foci világából (dél-amerikai környezetben, a hatvanas évek derekán játszódó, 1967-es Villámcsatár vagy a két évtizeddel későbbi a BEK-döntőn kezdődő, 1987-es A játékvezető halála).

Előbbi Zórád munkája: megjelenésének időpontjában a Magyar Ifjúság még csíkban hozta a képregényeket. Akciódús, mozgalmas bűnügyi történet, rengeteg szebbnél szebb, alulnál alulabb öltözött ifjú hölggyel – mi más érzékeltethetné a kapitalizmus velejéig való romlottságát, mint a buja pucérkodás. Ne legyünk azonban igazságtalanok: bár a történet hordoz erkölcsi tanulságot is (imperialista kutyából, elvtársak, sosem lesz kapitalista szalonna), azért elsősorban a szórakoztatás a cél. Mint ahogy a második, Fazekas által rajzolt sztorinál is… Ismét csak nem adaptált történetről, hanem Cs. Horváth önálló forgatókönyvéről van szó – a sport miliőjében úgy tűnik, otthon érezte magát. Ez is izgalmas krimi, melyben a nyomozópáros a nemzetközi mérkőzéseket korrumpáló banda nyomába ered. A Népszavában jelent meg, tehát ez is csík-képregény: Fazekas azonban változatos plánokkal, merész perspektívákat így is sokat tud kihozni belőle.

Egy másik sikeres magyar film, az 1956-ban készült Csodacsatár 2007-es képregény-változatát is Fazekas Attilának köszönhetjük. A forgatókönyvíró Méray Tibor (idén áprilisban ünnepeli születésének 90. évfordulóját) több sikeres filmet jegyzett - egyike a Nagy Imre politikáját következetesen támogató íróknak, újságíróknak. 1957-ben disszidált, az emigrációban az Irodalmi Újság munkatársa, szerkesztője majd főszerkesztője, Budapest díszpolgára.  A rendező Keleti Márton volt, a főszereplők pedig a kor ünnepelt színészei: Kiss Manyi, Sinkovits, Gózon, Ungváry László és Feleki Kamill. Akik a történetben aztán mind-mind „saját arcukkal” tűnnek fel – mint ahogy Puskás Öcsi és az Aranycsapat többi sztárja is. Mert a képregény az „évszázad mérkőzésével”, az Anglia elleni 6:3-as győzelemmel indul – s kedves, kacagtató, a „tévedések vígjátéka” klasszikus alaphelyzetéből kinövő komédiává kerekedik. De több is annál – csakúgy, mint maga a film, emléket állít az ötvenes évek a futball iránti rajongásának, az egykori szurkolóknak is.

A talán legismertebb magyar futball-képregény, Moldova és Zórád 1977-ben készült A verhetetlen tizenegy-e műfaját tekintve szatirikus történet, rokon Peterdi Pál és Fazekas Attila Aranyláb RT.-jével vagy Endrődi István zseniálisan megrajzolt képregény-paródiáival (pl. Gólözön). Zórád „lázadó” korszakában született, mikor a hetvenes évek végén Cs. Horváth közreműködése nélkül dolgozott. Ebben az időben maga választotta ki a Fülesben majdan megjelenő történeteket, s maga írt ezekből forgatókönyveket. Bár a Mester hosszú pályája során számtalan karikatúrát készített, melyekre mindig büszke volt (s egyszer még kiállításra is vitték a legjobb rajzait), én ezzel az énjével nem nagyon tudtam kibékülni. Zórád karikatúristaként – a XIX. századi hagyomány szerint – inkább torzképeket rajzolt, a groteszk ábrázolás eszközével élt, s így karikírozott – végtelen rajztudását maga választotta klisékbe csomagolta, ezek mögé rejtette el. Mentségére legyen mondva: ő nagyon élvezte ezeket a stílusbravúrokat – s szerencsére olvasói legnagyobb része is. 

Nem lenne teljes a kép, ha nem emlékeznénk meg a magyar labdarúgás történetét feldolgozó két jelentős alkotásról, a Sebes Gusztáv önéletrajzából készült, 1972-es Labdával a világ körül című és a Fekete Pál regényéből készült Orth és társai című történetekről. Az elsőt Takács Zoltán rajzolta – láthatóan nagy-nagy szeretettel, figyelemmel. Bár sok képregényt készített, nem tartozott a legjobb alkotók közé – ez a munkája azonban egészen kiválóra sikerült. Bátran alkalmazza a lavírozott technika fogásait, a futballjelenetek dinamikusak, szépen megkomponáltak, a helyszínek változatosak, szépen megrajzoltak, hitelesek, a valós személyek után mintázott alakok nagyon sokszor felismerhetők, de mindig találóak, emberközeliek. A múlt század tízes-húszas éveinek legendás magyar labdarúgójának, Orth Györgynek emléket álló, a Képes Sportban 1984-ben megjelent másik képregény Fazekas munkája, melynek a rajzait azonban nem ő, egy, a Kossuth nyomdában dolgozó grafikus színezte ki. Attila 1980-ban egy gyerekeknek szóló Focisulit is rajzolt, mely fordulatos kerettörténetbe ágyazva remekbe szabott rajzokkal, edzésmódszereket, műfogásokat is bemutatva vezette be az olvasókat a labdarúgás világába.

 

Végére hagytam a magam szerény hozzájárulását a futball témájú képregények hazai históriájához. 1989 nyarán, a Hahota 36. számában jelent meg Cser Gáborral közös történetünk, a Huba, a pöttöm szellem kalandjait feldolgozó – rövid – sorozat első darabja. A történet főhőse, Lakli Sanya egy szép szőke lány, Szatmári Szilvia figyelmét szeretné magára irányítani – ennek érdekében aztán a kissé kelekótya szellem bevonásával kunsztokat produkál, benevez az úszóversenyre, sőt, a focipályán is bizonytani akar. 

Bizonyos szempontból ez sikerül is: Huba segítségével, mindenkit kicselezve hatalmas gólt ragaszt – saját csapata kapujába. A hatás borítékolható – s hogy a végén Sanya mégis meghódítja szíve hölgyét, az nem Hubának, hanem sokkal inkább a magyar képregény teremtő szellemének, démiurgoszának köszönhető, aki nyilván különös súlyt fektetett arra, hogy egy futball-tárgyú történet vége mindig jó, s egy igazi jó szellemhez méltó legyen…