A hatujjú kéz esete a bűnbánó képregény-rajzolóval

Nem akármilyen kincshez jutottam a minap: Kissfery volt olyan kedves, s megosztotta velem Zórád és Sebők munkásságának emlékeit is őrző, kilenc CD-ből és DVD-ből álló kollekcióját. Feri gyűjteményét képregény-rajongók körében legendák övezik, s joggal: valóban egyedül neki van meg minden, valaha Magyarországon vagy magyar nyelven megjelent képregény, a legritkább, legnehezebben felhajtható kincseket is bele értve. Ezek egy részét ő, vagy hűséges munkatársai valamelyike már digitalizálta. S nem csak a képregényeket: a képregény-rajzolók könyvillusztrátori, sajtóillusztrátori munkásságának eredményeit is.

Ez a gyűjtemény képezi alapját a Kiss magyar képregény-bibliográfiák sorozatának, melynek a Fülesben és testvérkiadványaiban megjelent történeteket bemutató első kötetén ezekben a hetekben is szorgosan dolgoznak Szakács Györggyel. 

Bár ami a képregényeket illeti, e fantasztikus gyűjteményhez én a Néphadseregben megjelent (egyébként igen rossz) Mata Hari történetemen kívül mással nem tudtam hozzá járulni, néhány más jellegű aprósággal azért igyekeztem bővíteni. Zórádtól kapott magánlevelek, mindent túlélt forgatókönyvek másolatait küldtem el neki – s most mindezt ezerszeresen hálálta meg...

 

Az első, még igencsak serdületlen koromban Zórádtól kapott levelet már megosztottam a blog olvasóival. Kértem, meséljen a képregény-készítésről – s a kérésnek 1973. decemberében eleget is tett. Lépésről lépésre vezetett végig a képregény-készítés munkafolyamatán – még azt is elárulta, mennyit keres egy-egy folytatással.

Sajátos és egyedi kordokumentum ez: talán önmagában is méltó az olvasók figyelmére, hisz Zórád egyéni munkamódszerének titkait osztja meg. Itt most csak egy mozzanatát emelném ki: a hatujjú kézre való utalást. 

A Fekete gyertya című kémes-háborús képregény valamikor 72-ben vagy 73-ban jelent meg a Magyar Ifjúságban. Az egyik jelenetben a dögös gonoszmaca karmaiba kaparintott főhős rájön, hogy épp elárulják, s jogos haragjában a kisasszonykába vágja annak az altatóval töltött fecskendőnek injekciós tűjét, amit mellékesen a hölgyike épp neki tartogatott. 

Míves, szépen kidolgozott rajz volt, szó se róla: hősünk kellően felháborodott, s ahogy markolja a fecskendőt, mozdulata erőt, haragot sejtet. Ami, ha nem nézzük meg közelebbről a rajzot, talán fel sem tűnik: mindezt hat ujjal teszi. 

 

A képregényalkotás szakmai követelményeiről írva Zórád levelében pironkodva emlegeti fel az esetet: mert persze a hibát kiszúrta valaki, beküldte a Ludas Matyinak, ahol a Tücsök és Bogár rovatban szégyenszemre meg is jelent. Nos, ennek másolatát is megtaláltam Feri digitális kincsestárában - s íme oly sok év után most ismét közre adom…

A jó doktor - egy el nem készült Asimov-életrajz története

Ha egy napon Artúr Benjámin és a többi, még meg sem született unokánk (sokat megért lányaimat ezzel már nem terhelném) úgy dönt, mégis nekifog a nagyapa hagyatéka feldolgozásának, a nyolcvanas évek végéig terjedő időszakkal nem lesz nehéz dolguk. 1981-től, írói-újságírói pályám kezdettétől minden munkámból félre tettem egy-egy kéziratos példányt, sőt, igen kiterjedt levelezésemet is megőriztem, s 1992 körül az egész gyűjteményt atyám egy barátja révén beköttettem.  A közel húsz vaskos fóliáns túlélte a költözéseket. Bár tartalma zömében magántermészetű csacskaság, ezek révén maradt fenn sok olyan „kordokumentum”, amit már felhasználtam vagy a jövőben esetleg fel fogok használni a blogban kifejtettek alátámasztására. Zóráddal folytatott sok-sok éves levelezésünk mellett megőriztem minden kiadói próbálkozásomat, az Aczél György titkárságával a képregény elfogadtatása érdekében vívott csaták emlékeit, nagy és kevésbé nagy szerkesztők dicsérő, vagy éppen elutasító leveleit. Van közülük, amelyik megérett a nyilvánosságra, s persze akad sok olyan, ami a benne foglalt közlések természeténél fogva jobb, ha örökre bizalmas marad.

A magyar sci-fi kezdetei körüli sertepertélésemről már más helyen írtam, s itt-ott megidéztem hazai tudományos-fantasztikus műfaj Sötét Nagyurának, Darth Kuczkának emlékét is. Ma már jóval árnyaltabban látom „Péter cár” a magyar szórakoztató műfajok fejlődésében betöltött szerepét, s személyi ellentéteinket elfeledve egyre inkább munkássága (nem kevés) előre mutató, pozitív vonásának hangsúlyozásával rovom le tiszteletemet nyomasztó emléke előtt. Mindig is kiváló költőnek tartottam – még sztálinista versei, amelyek a Kossuth-díjat már fiatalon meghozták neki is valódi tehetségről tanúskodnak. 56-os szerepvállalása után a „komoly” irodalomba többé már nem térhetett vissza – az éledező tudományos-fantasztikus műfaj azonban szerkesztőként és fordítóként ígéretes terepnek tűnhetett neki. A Móra kiadónál rá bízták a Kozmosz Fantasztikus Könyvek gondozását. 1969-ben, Asimov A halhatatlanság halála című kötetével indult a sorozat, amelyben tényleg a sci-fi klasszikusai váltak magyar nyelven hozzáférhetővé. Aztán (első számában megint csak Asimov kettős novellájával) elindult a Galaktika, s egy évtizeddel később a Robur. A hazai sci-fiben Kuczka megkerülhetetlenné vált – csak az lehetett szerző, akit ő annak elfogadott, csak az kaphatott illusztrátori munkát, akit ő arra kijelölt. Így volt ez akkor is, mikor a Galaktika szerkesztését egy időre formálisan Szentmihályi-Szabó Péter vette át.

Bár Zórád nála is igyekezett egyengetni pályámat, a köztük lévő kutya-macska barátság ellenére sem tudta elérni, hogy Kuczka befogadjon „istállójába”. Igaz, én nem irodalmi zsengékkel kilincseltem nála, hanem – a képregények mellett, amelyek közlésére egyébként is kevés hajlandóságot mutatott – a sci-fi egyik kiemelkedő alkotójával kapcsolatos életrajz-tervemmel. Kuczka számos Asimov-könyvhöz írt áradózó utószót, a kiadó szemérmetlenül sok pénzt keresett az sok százezer példányban fogyó Asimov-kötetekkel, abban a hitben voltam hát, hogy akár támogathatónak is találja az ötletet. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. Kuczka nem csak a hazai kiadási lehetőségeket igyekezett monopolizálni, de a sci-fi külföldi nagyjaival fenntartott kapcsolatokat is. Mikor a küszöbén megjelent egy nímand, aki azzal dicsekedett, hogy nem csak személyes ismeretségben van Asimovval, de engedélyt is kapott tőle magyar életrajza megírására, s mindezt iratokkal is alá tudta támasztani, hevesen és gyorsan reagált. Gyorsan, mert a megkeresésre szinte azonnal válaszolt, s hevesen, mert elutasító levelében szegény Asimovot is kíméletlenül kiosztotta: a korábbi (ezek szerint kicsit hamis) hozsannák ellenére a másod-vonalbeli sci-fi szerzők között jelölte ki a helyét. Bár az Asimov-életrajzzal aztán próbálkoztam más kiadóknál is, vagy élből elutasították a gondolatot, vagy jó szándékkal a kiadói munkamegosztás szerint a sci-fire „illetékes” Mórához, konkrétan Kuczkához irányítottak tovább. 88 után már inkább a képregények kötöttek le, a kiadói monopóliumok leomlásával már formális akadálya nem lett volna a megjelenésnek, viszont időm sem, hogy komolyan foglalkozzam vele…

Asimovval (és a sci-fi más, kiváló szerzőivel is) a nyolcvanas évek elején-derekán sikerült kapcsolatba kerülnöm. 1981-ben sok a sci-fivel foglalkozó könyvet hoztam haza az Egyesült Államokból, köztük Asimov kétkötetes önéletrajzát is. Rongyosra olvastam. Már nem emlékszem, honnan sikerült megszereznem a címét – talán a Doubleday küldte neki tovább megkeresésemet – és nagyon meglepődtem, mikor rajongói levelemre választ kaptam tőle. Lelkesen válaszoltam, tanácsokat kértem tőle, sőt (talán erre is lesz egyszer bocsánat…), az Alapítvány-ciklus kapcsán én próbáltam ötleteket adni – neki. Nagyságát mutatja, hogy még ezekre is kedvesen válaszolt… 

Küldtem neki néhány fénymásolatot róla készített portrémból, egy példányt aztán aláírva vissza is kaptam tőle.  Magyar nyelvű életrajza megírásához szívesen hozzájárult – sőt, azt is elintézte a Doubleday illetékeseivel, hogy korlátozás nélkül felhasználhassam, idézhessem önéletrajzi köteteit s a más munkáiban megjelent visszaemlékezéseket. Levelezésünk később megritkult, de többé-kevésbé rendszeres maradt: azt sajnálattal vette tudomásul, hogy az életrajzi kötetre nem találtam kiadót, annak viszont örült, mikor új és újabb munkái magyar nyelven is eljutottak az olvasókhoz. Igaz, a kiadónak nem mindig jutott eszébe küldeni neki tiszteletpéldányt – két könyve magyar nyelvű változatának megjelenéséről is tőlem sikerült értesülnie. Halála 92-ben megrendített, a családdal való kapcsolatom a Janet asszonynak küldött részvétnyilvánító levéllel szakadt meg.

Robert Heinleinnel felesége, Virginia révén tartottuk a kapcsolatot. Heinlein utált levelezni és még jobban utált fényképeket dedikálni, sőt, „beállított”, műtermi fotókat se nagyon hagyott készíttetni magáról. „Nem vagyok mozisztár!” – füstölgött (tényleg nem volt az…). Viszont valamilyen oknál fogva engem kedvelt, s kivételt tett velem: küldött egy jól sikerült, általa aláírt amatőr-fotót, s később – ugyancsak Virginianak diktálva a válaszokat – néhány az amerikai sci-fi hőskorával kapcsolatos személyes emlékét is megosztotta velem. 

 

Arthur C. Clarke viszont nehéz eset volt. Az ismeretlenektől, de akár az újságíróktól érkező megkeresésekre vagy egyáltalán nem, vagy csak egy típuskérdésekre típusválaszokat adó formalevéllel reagált. Viszont, ha nem is ő személyesen, de titkárnője csakugyan elolvasott minden beérkező levelet, mert a munkásságára vonatkozó, tényleg személyes kérdésekre később sikerült közvetlenül is választ kapnom tőle. 

Mindemellett meglehetősen jó viszonyba keveredtem a Doubleday és az Avon számos szerkesztőjével, sőt, az Asimov neve alatt megjelenő tudományos-fantasztikus magazint készítő csapat több tagjával is. Sok új megjelenésű kötetet kaptam tőlük, ritkaságok beszerzésében segítettek, meg bibliográfiák fénymásolataival. Ezek viszont – kevés könyv kivételével, amit sikerült megőriznem – elvesztek az idők homályában. A nyolcvanas évek Magyarországán azonban mindezzel még amúgy sem nagyon volt mit kezdeni. Kuczka később, mikor a kibontakozó, alternatív sci-fi vonalához csatlakoztam, végérvényesen és rajzolóként is „letiltott” engem: már a Galaktikában közlésre elfogadott képregényemet adta vissza Szentmihályi-Szabó, aki viszont a tasakban benne felejtette Péter cár ukázát  a pro forma főszerkesztő felé... Az új, sok lelkesedéssel, de kevés pénzzel működő egyesületek, kiadók meg – érthető módon - inkább az addig keményen háttérbe szorított hazai szerzők számára szerettek volna publikációs lehetőséget biztosítani. 

Ha nyerek a lottón, szoktam mondogatni, időt veszek belőle, hogy minden, be nem teljesült álmom megvalósíthassam. Az egyik ilyen – rögtön a képregényes pályámat megkoronázó Opus Magnum után – az Asimov-életrajz befejezése. Gyanítom, persze, hogy nem nyerek – s ami megmarad, már csak a széttört remények sepregetésének öröme lehet. A darabok össze illesztése azonban már az unokáimra marad…

Az ókor százegyedik arca

Élemedett korú nagyapóként egyre többet gondolok ifjúkorom napjaira. Még néhány év, és emlékeim felidézgetésével kisunokámat, Artúr Benjámint fogom boldogítani – addig azonban csak e blog Nyájas Olvasóit terhelhetem velük. Az a többszörösen hátrányos helyzetű, bölcsészcsaládból származó kisgyermek, akinek anyukája tíznapos korában Thomas Mann József és testvérei című regényét olvasta elalvást segítő esti meseként, nyilván nyitott lesz nagyapa a történelem iránti szenvedélyéről szóló elbeszéléseire is.

Heléna

Életem első történelem ötösét ötödikes koromban, 1969 őszén kaptam a halhatatlan emlékű Tenk Béla tanár úrtól, méghozzá rögtön az első töri órán. Tenk tanár úr, egy Hercule Poirot-külsejű apró, kopasz, bajszos emberke elsőrendű céljának azt tekintette, hogy megszeressük a történelmet - s talán, hogy meg is értsünk valamit belőle. Ezen az első órán is inkább beszélgetett velünk – így jutottunk el a néhány héttel korábbi Holdra szállásig, s a három amerikai asztronauta nevéig. „Ki tudná felsorolni, gyerekek?” – kérdezte. Mindhármukat csak nekem sikerült – ezért kaptam a „soron kívüli”, első jelest.

Szapphó

Az óra hátra lévő részében aztán valami új következett. Tenk tanár úr leült az asztalhoz, és nagy átéléssel, szép hanghordozással olvasni kezdte - az Iliászt. Nem kommentálta, csak mesélte a történetet – és ez sokunkat elragadott. „Akit érdekel a történet vége, olvasson utána!” – javasolta az óra végén. Szüleim gyorsan beszerezték nekem a Devecseri Gábor fordításában, az Európa Kiadónál  két évvel korábban megjelent kötetet (ebből olvasott a Tanár Úr is), én pedig rávetettem magam… A szenvedély tartósnak bizonyult, s máig tart, igaz, ma már inkább a történelmi tényirodalmat részesítem előnyben - a klasszikus, s a jó, kortárs szerzőtől származó történelmi regényeket – mint Bán Mór Hunyadija – azonban ma is örömmel veszem kézbe.

Kleopátra

Akkoriban még népszerű műfaj volt a történelmi ismeretterjesztés. Kedves szerzőm volt Révay Jószef, a római korban (s részben a korabeli Pannóniában) játszódó történelmi regények utánozhatatlan stílusú nagymestere. A tényszerű érdekességeket összegyűjtő, a Százarcú ókor című könyvére a Cleopátráról szóló írásomban már hivatkoztam. Később, amikor – szórakoztató szándékkal - magam is elkezdtem Végzetes asszonyok sorozatcím alatt ókori, történelmi tárgyú írásokat készíteni a Mi Világunk számára, sokszor elővettem ezt a kötetet – és persze számtalan más forrást is. Akkoriban bármit mondtunk a történelemről, hitelesnek kellett lennie: ha a felkészült olvasó pontatlanságon kapott egy szerzőt, azonnal beírt a szerkesztőségbe, ahol az ilyen leveleket nem félre dobták, hanem keményen ráolvasták a pongyola munkatárs fejére…

Messalina

Ezekhez az írásokhoz - Kulcsár Ödön, kedves főszerkesztőm jóvoltából - magam készíthettem az illusztrációkat. Kicsit idealizált, allegorikusnak szánt, de „marvelizált”, elképregényesített ábrázolásmóddal próbálkoztam, mely ugyan igen távol esett a klasszikustól és a művészitől, de az olvasók szerették, és én is örömet találtam az elkészítésükben.  Csakúgy, mint most abban, hogy felidézhettem emléküket…

A Jedi visszatért!

Bár „menet közben" többször láttam az Attila keze nyomán születő rajzokat, majd elkészülte után az egész művet is, mikor jelezte, kijött a nyomdából a Jedi, mindent félre téve siettem, hogy végre kézbe vehessem. A Mestert nagy munkában találtam: már a hétvégi, hivatalos „premierre” készült, lendületes aláírással „látta el” a nemsokára már a rajongók féltett kincsévé váló füzeteket. 

 

Fazekas művészete, képregényes látásmódja, eszköztára sokat változott az elmúlt évtizedek során. De ma is azzal a technikával dolgozik, mint egykoron – s ezen a digitális világban sem igen akar változtatni. Nincs is szüksége rá: ezt a stílust ő vezette be a magyar képregénybe, ő tette elfogadottá s bár sokan igyekeztek követni őt, jól és hitelesen ma is csak ő tudja nyújtani. 

A képregényhez értő kritikusok nyilván kielemzik majd a Művet – én inkább most csak lelkes olvasóként, a Star Wars történetek rajongójaként forgattam a lapokat. Ami a három évtizeddel ez előtti Fazekassal összevetve mindenképp feltűnt, az a szigorúbb, zártabb kompozíciók felé való elmozdulás s a leíró szöveges részek helyett az eseménydús, képi ábrázolás erősödése volt – nem véletlenül, hisz a történet forgatókönyvét is a rajzoló készítette el.

A legenda újjáéledt – a Jedi visszatért. S vele egy pillanatra talán a magyar képregény aranykora is: a nagy alkotók, nagy sikerek, nagy dicsőségek időszaka. Jó visszaemlékezni rá – s újra átélni ezeket a pillanatokat. Köszönet a Magyar Star Wars Klubnak, Fazekas Attilának és a nyomdai előkészítésben közreműködő segítőtársainak, mindenek előtt azonban a rajongóknak, akiknek szeretete és kitartása ismét diadalmaskodott az Erő sötét oldala fölött…

Gyásznapon...

Itt, a blogon már sokszor megidéztem a magyar képregény a nyolcvanas évekkel lezárult klasszikus korszakának kiemelkedő alkotóit, alkotásait, műfaji jellegzetességeit. Az egyik ilyen a szerkesztőségek és szerkesztők a történelmi, s ezen belül elsősorban a magyar történelmi témájú feldolgozások iránti elkötelezettsége volt. 

Manapság szokás azzal vádolni a letűnt rendszert, hogy elnyomta a nemzeti érzést, a magyarságtudatot és a hazafiasság helyett holmi ködös proletár internacionalizmusra nevelt. Biztosan így volt – bár én kicsit másként emlékszem. 

Nézzük először a filmeket... Már az ötvenes években megszülettek az első nagy, történelmi filmsikerek: A feltámadott a tenger vagy a Rákóczi hadnagya milliós nézőszámot vonzott. A hatvanas években aztán megszületett Az aranyember, A kőszívű ember fiai, az Egy magyar nábob, s folytatása, a Kárpáthy Zoltán – mindenekelőtt azonban nemzeti filmeposzunk, az Egri csillagok. A tévében olyan sorozatok mentek, mint A Tenkes kapitánya, a Fekete város, a Vivát Benyovszky, a Fráter György, s persze a feledhetetlen Abigél – a történelmi múlt része lett a tömegkultúrának, s megbecsült része volt életünknek is.

De nem csak a filmen, az irodalomban is. Az ismeretterjesztő történelmi művek tízezres, a szórakoztató – elsősorban ifjúsági – regények gyakran százezres példányszámban fogytak. Történelmünk minden korszakáról születtek feldolgozások - kiváló szerzők, nagyszerű alkotásai. Ezek közül aztán nagyon sok rövidesen a képregényhez is utat talált – csakúgy, mint a történelmi témájú magyar irodalmi klasszikusok. Zórád, Korcsmáros, Sebők rajztolla alatt számtalan értékes, művészi igényű, ugyanakkor a képi ábrázolás szempontjából is hiteles történet született - a hagyományt ma már csak Fazekas Attila viszi tovább.

Mint arról más helyen már beszámoltam, a nyolcvanas évek derekán az első magyar képregény-pályázat témájául is történelmi témát választottak a szervezők: Nemeskürty Kik érted haltak, szent világszabadság című könyvének az aradi vértanúk kivégzéséről szóló fejezetét.

Október hatodikán, a nemzeti gyásznapon régi vázlataimmal nem csak rájuk, de az egykor volt magyar történelmi képregényre is emlékezem…