Most, amikor e sorokat írom (2022. augusztus 11.) már csak egy hónap választ el bennünket Eörsi Gyula, a XX. század egyik legnagyobb magyar jogtudósa, a polgári jog nemzetközi elismertségű művelője 100. születésnapjától (2022. szeptember 19.). A neten kutakodva csak a miskloci kollegák emlékező konferenciájáról találtam információt, amit az évfordulóhoz közelebbre, szeptember 23-ra halasztottak - sem egyeteme, melynek rektora is volt, sem a hozzá köthető intézmények láthatóan nem terveznek centenáriumi megemlékzést. Ezért is öröm és nagy elégtétel is, hogy Sárközy Tamás kezdeményezésére öt évvel ezelött a Magyar Jogász Egylet már megrendezett egy Eörsi nagyságához talán méltó konferenciát, és emlékkönyv is kiadásra került születésének 95. évfordulója tiszteletére. Ebben egy száz oldalas tanulmányban állítottam emléket pályaképének. Jóval rövidebb életrajza az 1959-es Ptk. kutatásával kapcsolatos munkák során született, s jelent meg az akkori igazságügyi miniszter által a szegedi jogász vándorgyűlésen bemutatott kötetben. Ennek újbóli közreadásával tisztelgek Egyetemem hajdani rektora, egykori professzorom, Főnököm Fönöke, a magyar polgári jogot megalapozó és egyes fő területeit tematikusan feldolgozó jogtudós, a "szocialista Zweigert-Kötz" monumentális összehasonlító jogi alkotásának szerzője előtt.
Budapesten született,
1922. szeptember 19-én, Schleiffer Gyulaként. Szombathelyről Budapestre
származott édesapja – csakúgy, mint nagyapja – ügyvéd volt, alkalmanként ő is
publikált – főként polgári eljárásjogi kérdésekkel – foglalkozó dolgozatokat.
1941-ben érettségizett, s bár nem a jogász pályára készült, más lehetőség
hiányában mégis a jogi karra jelentkezett. Szladits Károly szemináriumi segédjeként
már egyetemi hallgató korában elkötelezi magát a tudományos kutatások mellett.
Tanulmányait 1944-ben meg kell szakítania, utolsó vizsgáit csak 1945 tavaszán
teszi le: ekkor magyarosítja a nevét Eörsire. Előbb ügyvédjelöltként, majd
bírósági aljegyzőként dolgozik, 1948-ban azonban teljesül korábbi álma:
törvényszéki bíróként az Igazságügyi Minisztérium magánjogi, majd
törvényelőkészítő osztályára kerül. kerül.
1948-49-ben Párizsban tanul. A polgári jog számos területét átfogó
nagymonográfiáival és a folyóiratokban kifejtett élénk publikációs
tevékenységével ő veti meg alapjait a tradicionális magánjogot felváltó, új
magyar polgári jognak. Közben óraadóként a Közgazdaságtudományi Egyetemen
polgári jogot oktat, majd egy évig a Szegedi Egyetem Állam- és Jogtudományi
Karának polgári jogi tanszékén is tevékenykedik. Rövid Egyesült Államok-béli
kirendelés után 1952-1957 között az Igazságügyi Minisztériumban dolgozik, Szabó
Imre majd Tímár István főosztályvezetők alatt a Polgári Törvénykönyv
kodifikációs munkálatainak egyik legfőbb irányítója, a tulajdonjogi és
szerződési jog szabályozását előkészítő szakmai anyagok, referátumok egyik
kidolgozója. 1950-től az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán megbízott
előadóként, 1951-től intézeti tanárként majd docensként dolgozik: a
hatvanas-hetvenes években – Világhy Miklóssal felváltva – tanítják az egyes
évfolyamok számára a polgári jog tárgyat. 1952-ben lesz kandidátus, 1956-ban
pedig a tervszerződésekről írott nagy ívű értekezésével a tudományok doktora.
1957-ben az MTA Állam- és Jogtudományi Intézete polgári jogi osztályának
vezetője, majd az intézet igazgatóhelyettese lesz: e feladatkört 1986-ig tölti
majd be, kutatóprofesszori státusban azonban haláláig az Intézet munkatársa
marad. 1962-től az Akadémia levelező, 1973-től rendes tagja. A hatvanas évektől
érdeklődése homlokterébe a jogösszehasonlítás kérdése, a jogi konvergencia
problémája és a nemzetközi és magánjogegységesítési folyamatok kerülnek. Az e
témákkal foglalkozó, angol nyelven is megjelenő munkáinak köszönhetően
világszerte a polgári jog egyik legelismertebb, legnagyobb tekintéllyel
rendelkező tekintélyévé válik. Utolsó éveit betegsége árnyékolta be. 1992.
április 20.-án hunyt el Budapesten.
