Győztes csaták, dicső évszázadok

Rege a csodaszarvasról, 1991

Születésnapom felett elmerengve turkáltam kicsit a régi fényképek között. Ilka lányomnak hála, már ez is digitálisan történik: pár éve fáradtságot nem ismerve boldog emlékű nagynéném közreműködésével beszkennelte a győri családi képarchívum jelentős részét. A hozzáadott értéket a filenevek adják, melyek a kép elkészültének idejéről, körülményeiről, az ábrázolt személyekről adnak információt. Nagy dolog ez, hisz nagynénénkkel (aki 92 éves korában néhány éve ment el közülünk) a családi legendárium jelentős része is sírba szállt: sok kép kapcsán így aztán csak találgatni tudunk. Azt, ami kortörténet, s túlmutat a csak a családra tartozó, meghitt pillanatokon, szívesen osztom meg másokkal a Facebookon – például a Régi Győr fantasztikus közösségében, melyet pont az ilyen képek tesznek izgalmassá és mindig érdekessé.

Attila, 1991

Vannak persze képek, melyekhez nem nagyon kell magyarázat: ilyenek például saját születésnapi fotóim. Ezek általában a karácsonyfa körül ábrázolnak: így jár az, akinek születésnapja, de még névnapja is rögtön az ünnep után esik. Az évet nem mindig találom el pontosan, de persze ha van torta a képen, az sokat segít. 1968-ban, tízéves koromban is készült néhány fotó – köztük egy máig legkedvesebb foglalatosságaim egyike mívelése közben ábrázol: épp olvasok.

 

Nem akármit: Fekete István A koppányi aga testamentuma című, magyar történelmi témájú ifjúsági regényét. Mint Móra Aranykoporsója, melyről Fazekas Attila Botond-ja kapcsán magam is megemlékeztem, ez a könyv is a harmincas években született (1937), de 1958-as újra felfedezése után igazából a hatvanas években vált ismertté, sőt, sok-sok kiadást megért bestsellerré.

Honfoglalás, 1991

Nem bocsátkoznék itt Fekete István életművének boncolgatásába: olyan legendája ő a magyar irodalomnak, aki képes volt nemzedékekkel megszerettetni az olvasást, állattörténetei révén pedig közel hozni az élő természetet, az erdők, mezők, rétek és lápok világát. Jó elbeszélő volt, értett a meseszövéshez és az alakok megformálásához - ezért lehetett annyi munkájából filmet, diafilmet, képregényt csinálni. A koppányi aga… is  minden idők egyik legkedvesebb magyar filmje révén épült be a kulturális emlékezetbe: Zsurzs Éva 1967-es mozijáért az egész ország lelkesedett. Nem véletlenül: Tolnay Klári ötvenes asszonyiságának gyönyörű teljében, Bessenyei Ferenc, nemesúri, délceg méltóságában, a fiatal (de milyen fiatal!) Benkő Péter kamaszos vitézségében, s a kor többi sztárjai: a nőies nők s a férfias férfiak – és egy hősi kor, a végvári vitézek korának romantikus emlékezete. Egy darab a történelemből, mely mindannyiunk közös kincse volt.

A szentgalleni kaland, 1991

A magyar történelmi regény, képregény helyéről, szerepéről már többször elmélkedtem itt, a blogon. Nem tudom, s nem is fogom elfogadni, hogy a Kádár-korszak (pláne, így anblokk) kultúrpolitikája nemzetellenes lett volna – nem volt az. A hazafiságra nevelés igenis fontos volt abban az időben, mint ahogy nyelvünk, kultúránk ápolása, történelmi múltunk elevenen tartása is. Azt viszont még a korszak legelszántabb kritikusai (s a mostani „nemzeti” oldalon van ilyen elég) is elismerik, hogy a szépirodalomban, a filmen, s később a televízióban igazi kultusza volt a magyar történelemnek: még a legvadabb Rákosi-időkben is születtek ilyen alkotások (Rákóczi hadnagya, 1953), a hatvanas években pedig a szó szoros értelmében egymást követték a nagy költségvetéssel készülő, látványos produkciók.

Lehel kürtje, 1991

1990 után aztán mindez eltűnt, mintha sose lett volna: a Honfoglalásban, ami lehetett volna akár nemzeti filmeposzunk is, a csóringerség csak az igénytelenséggel találkozott – a történelmi témájú film terén mégis ezt tekinthetjük a rendszerváltozás utáni 27 év csúcsteljesítményének. Bár rajongói körökben sok szó esik a Hunyadi-könyvekből készülő esetleges filmfeldolgozásról, nem néz ki úgy, hogy a helyzet változna:  ebben azonban nem csak a kormányzati közöny a hibás, mely láthatóan semmilyen vágyat nem érez egy mindent megrázó szuperprodukció anyagi feltételeinek megteremtésére. Egyre inkább úgy látom, hogy ha meg is születne a Toldi vagy a Hunyadi-film, s lenne bár mégoly pazar, mégoly nagyszerű is, eleve bukásra lenne ítélve: a valóvilában élők nagy többségét ugyanis vélhetően teljességgel hidegen hagyná a dolog.

A Botond monda, 1991

Két évtizedes tetszhalotti állapotából az elmúlt években  újjászületett a magyar történelmi regény, ismét jelen van a hazai kulturális élet kínálatában - bár tömegműfajjá (sajnos) nem vált, néhány tízezres, hűséges olvasóközönsége alakult ki. Sajnos ez a képregényre semmilyen hatással nem volt: a Bán Mór Hunyadi-sorozata könyvben sikertörténet lett, a színes képregény-album viszont az eladásokban mélyen a várakozások alatt teljesített, s így nem lett folytatása. Az ország első számú képregény-rajzolója, a történelmi képregény mestere, Fazekas Attila alkotói tevékenysége mára szinte kizárólag saját képregény-magazinjában, a Botondban való publikálásra szorult vissza, ami viszont évente csak egyszer, saját kiadásában jelenik meg. 

A kenyérmezei csata, 2010

Meglehet, a rajzok már nem „divatosak”, de szépek, s történelmileg hitelesek: nagy erőssége volt ez a magyar „adaptációs” képregénynek, melynek szép hagyományait ma már csak Fazekas munkái őrzik. Vizuálisan ábrázolják a letűnt korokat, alakokat és eseményeket, fejlesztik a képzelőerőt, látványosak, a történetek meg jól megírtak, tanítva szórakoztatók. Mára néhány száz ember - Fazekas hűséges olvasói - szenvedélyévé váltak: ők azok, akik kitartanak a Mester s a magyar történelmi képregény mellett. Őket köszönti, nekik szól ez a cikk: Isten áldja meg 2018-ban is a hűségeseket!

Volt egyszer egy vadkelet - szülinapi visszaemlékezés a boldog békeidőkre, s ami utánuk következett

Néha csakugyan furcsa az ember az időhöz való viszonya. Ma 60. életévembe lépve, rég megőszült nagyapaként néha elmerengek azon, mivel, hogyan telt el ez a közel hat évtized. Zömiben békében, nyugalomban és jólétben, s hogy ez mennyire nagy dolog, mint a fizikában, egy gondolatkísérlettel igazolni is tudom. Ha – tegyük fel – százhárom éve, 1914-ben születtem volna, egy háborúban álló világba cseperedtem volna bele, tizenévesként telibe kaptuk volna a nagy gazdasági világválságot, harmincasként meg, már biztosan családot alapítva, a második világháborút. Ha – tegyük fel megint - egyben megjöttem volna az orosz frontról (esetleg a hadifogságból) épp időben érkeztem volna ahhoz, hogy kellően kiélvezzem a Rákosi pajtás által megteremtett földi paradicsom örömeit. 56-ban nyilván én is szakállt növesztek, és/vagy fegyvert ragadok (örök ellenálló lévén, a kettő közül valamelyiket biztosan), s komolyabb csínytevések bizonyíthatóságának hiányában 1962 körül akár már szabadlábon ünnepelhettem volna 48. születésnapomat…

Szülővárosom, Győr történelmi városközpontja, a hatvanas évek derekán… Középen a Karmelita-templom. Forrás: a Régi Győr csoport Facebook-oldala

Ezzel szemben gyermekkorom békés nyugalomban telt: iskolába jártam és hittanra, szakkörökre és edzésekre, színházba és a szentmisére, könyvtárakba s (ha nem volt ürügy, amivel kimenthettem magam) meccsre. A háborúhoz legközelebb 68-ban kerültünk, mikor atyám, tartalékos páncélos tisztként részt vett a Varsói Szerződés által szponzorált, egy szomszédos országba való bevonulással egybe kötött alaki gyakorlaton. Biztos kommunizmus volt, meg diktatúra, de ezt nem nagyon lehetett érzékelni: volt az életnek egy szabott rendje, mely mindennapjainkat meghatározta, s az ember idővel megtanulta, hogy ha közvetlen módon nem konfrontálódik a politikával, meglehetős szabadságban élhet. Nagy vallásüldözésekre sem emlékezem: én 1965-ben voltam elsőáldozó, pár évvel később bérmálkoztam, mélyen hívő nagynénémet kísérve hetente koptattam a győri Karmelita templom padjait. Persze aki karriert, pláne pártkarriert akart csinálni, annak ez annyira nem volt ajánlatos, de hát valamit valamiért… 1990 körül szenvedő képet vágva aztán ők is megérkeztek, s hogy, hogy nem, rögtön vezető szerepeket is szereztek a gyülekezetekben, egyházközségekben.

Mint a legtöbb általános iskolában, a győri Ságváriban is meg lehetett rendelni a Pajtás újságot, amit aztán hetente az osztálytermekbe kaptunk. A lap 1969. évi 2. számában találkoztam először képregénnyel: Pif kalandjai éppúgy lenyűgöztek, mint a – nem éppen kisiskolásoknak való – kémelhárítós történet,  A B 26-os ügynök. A rajzolónak furcsa, szokatlan neve volt, egy darabig betűzgetni kellett, mire sikerült megjegyezni: Z-ó-r-á-d E-r-n-ő…

Győr a hatvanas években kultúrváros volt – száz éve is az volt, ma is az. Volt színháza, számos mozija, kiváló könyvtári hálózata és remek iskolái, nagyszerű tanárokkal. Általános iskolásként a Szabolcska utcai Ságváriba jártam – nagy örömmel csatlakoztam tavaly a Facebookon a suli volt hallgatóinak csoportjához. Itt, az iskolában előfizethető Pajtáson keresztül találkoztam először a képregénnyel úgy 1968-69 körül. Egy évvel később vált szokásommá a Füles és a Magyar Ifjúság képregényeinek heti olvasása, szüleim, nagyanyám és népes családunk más jótét tagjai nagyvonalúságának hála, rövidesen hetente megvehettem a Pif magazint is. Gimnazista a Kazinczyban voltam: angol tagozatra jelentkeztem, kémiára vettek fel, engem azonban elsősorban a rajz, közelebbről a képregény rajzolása érdekelt. Egy napon – ahogy arról már másutt beszámoltam - vettem a bátorságot, és hosszú levelet írtam Zórád Ernőnek, 1973 végén személyesen is felkereshettem őt, 1974 elejétől pedig egy új, céltudatos, a „pályára” való rákészülést a központba állító szakasza kezdődött az életemnek.

1969 végén aztán kezembe került az első Füles is… A négy békeszerető földlakó utolsó folytatásánál kapcsolódtam be a történetbe: közel három évtizeddel később sikerült a hiányzó előzményeket is megszerezni. Rendszeresen 1970-től vásároltam a lapot.

Mint ahogy a hetvenes évek elejével a magyar képregénynek is… A műfaj – ne szépítsük – a kádári hatalomátvétellel, 1956 végén született meg, a konszolidáció évei alatt nyert a sajtóban elfogadottságot, a hatvanas évek derekától pedig valódi virágzásnak indult. Mindez persze ellenőrzött körülmények között, s ahogy ma mondanánk, egy viszonylag zárt kör bizniszeként zajlott. Bizonytalan, nyugati eredetű műfajként a politika nyilván nem rajongott érte, de eltűrte, sőt, annyiban támogatta is, hogy egyre több újságba „engedte be”: a Füles, a Pajtás, a Tábortűz mellett idővel a Képes Nyelvmester, a Lobogó, a Népszava, a Képes Újság is közölt „komoly”, képregényeket, a karikaturisták által készített stripek pedig már 61-62 körül a Népszabadságban is napvilágot láttak. Mindennek ára volt – mint az úriasszony, aki csak akkor kedveli a vadembereket, ha jól öltözöttek, a hatalom is elsősorban az olyan képregényt preferálta, mely nevelve szórakoztatott: a kor jellemző zsánere így lett az adaptációs képregény.

1969-ben egy balatoni nyaraláson kaptam kölcsön az első Magyar Ifjúságot. Örültem, hogy ebben is Zórád rajzaival találkoztam, s hétről hétre lelkesen olvastam Blood kapitány kalandjait

Ezt a kérdést – csakúgy, mint a műfajt megteremtő Cs. Horváth Tibor dramaturgi érdemeit vagy bűneit – a magyar képregénytörténet-írás már sokszor körbejárta. Munkássága lehet vitatott - valamit azonban biztosan tudhatott, ha halála után 25 évvel is van vele (pontosabban dramaturgiai módszerével) vitatkozni való. A magyar képregény ebben az időszakban tényleg jó volt – nemzetközi összehasonlításban is. Elsősorban persze azért, mert néhány zseniális rajzoló csinálta. Zórád és Sebők mesterségbeli tudása, Korcsmáros stílus-bravúrjai, Gugi könnyed eleganciája, Fazekas Attila modern professzionalizmusa, Dargay részletgazdag vizualitása jelölte ki a vonatkozási pontokat – aki akkor (s még jó sokáig) képregényt szeretett volna csinálni Magyarországon, ezek valamelyikéhez kellett igazodnia.

1971-ben, egy osztálytárs jóvoltából találkoztam a Pif magazinnal: nyártól, a 122. számmal már ennek is rendszeres vásárlója lettem. Nem volt olcsó: ha jól emlékszem, 17 forintba került ekkoriban az újságosoknál.

A hetvenes évek elejére a Kádár-rendszer is, a magyar képregény is megállapodott. Egyszerre élték aranykorukat. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján Magyarország (történetében először) szolíd jóléti állammá vált (ahogy akkoriban mondtuk: megvalósult a „fridzsider”-szocializmus), a 73-as olajár-robbanás hatását, a fokozódó nemzetközi gazdasági nehézségeket még egy darabig nem érezte meg közvetlenül az ország. Az üzletekben mindig volt áru, elsősorban – megfizethető - élelem, bár persze a „nyugati” választéktól (no meg persze áraktól, de ez akkor még nem nagyon tűnt fel) távol állt… Ezt onnan tudta az átlagmagyar, hogy már ő is utazhatott: előbb az IBUSZ, majd a szaporodó utazási irodák, idegenforgalmi hivatalok szervezett útjain évente tíz és tízezrek jutottak ki „németbe”, „olaszba” s elsősorban a szomszédos Bécsbe, a bevásárló-turizmus fő célpontjába. És bizony a legtöbben vissza is jöttek, mint ahogy az 56-os disszidensek is már tömegesen jártak haza (sokan vissza is költöztek). Évente turisták milliói hozták a kemény márkát, dollárt, és a „puha”, de mégis örömmel fogadott, testvéri valutákat.

A hetvenes évek elején a „nagyok” – Zórád, Sebők, Korcsmáros – határozták meg a magyar képregény fő irányát. Nagyon szerettem Szitás György és Gugi Sándor történeteit is: Rejtő-adaptációit ma is zseniálisnak tartom. Bár ez utóbbi téren a Korcsmáros által ábrázolt világ közelebb állt hozzám, Gugi megmutatta, hogy a képregényben nincs kötött kánon. Jó (és korai) lecke volt ez a kulturális sokszínűségből…

Stabilnak, kiszámíthatónak tűnt minden - s kicsit talán már öröknek is. Ebben a világban lettem én tinédzser – s ebben lépett tízen-túli éveibe a nálam alig egy esztendővel „öregebb” magyar képregény is. Az ekkor, ezekben az évtizedekben született képregények – mint minden műalkotás – valahol szükségszerűen a kort tükrözik vissza, a tömegkultúra „termékeiként” pedig ugyanazon tényezők határozták meg őket, melyek - a szórakoztatás más megjelenési formáival együtt – a korabeli szórakoztatás erőterét alakították. Így, ebben a kontextusban válhat a reájuk való visszatekintés igazán érdekessé – az önmagáért való múltba révedésnek ugyanis sok értelme nincs. Vallom, amit Putyin elnök az egykori Szovjetunió kapcsán 2005-ben egy német televízió riporterének mondott: azoknak, aki nem bánkódnak a régi idők elmúltán, nincs szívük, de azoknak, akik úgy hiszik, vissza lehet hozni ezeket az időket, eszük nincs. Az ember az ifjúságára inkább a szívével emlékezik, ám arra, ami akkor a magyar képregényben jó és értékes volt, nagyon is az eszével kell, hogy emlékezzen. E régi mesterektől mindig lesz mit tanulni, mert bár jócskán megváltoztak a grafikai divatok, ők mind-mind önálló stílust teremtettek – s mint Coco Chaneltőltudjuk, a divat változik ugyan, de a stílus örök.

1974… Egy fiatal rajzoló, Fazekas Attila ebben az évben kapja első megrendeléseit: új, lendületes, idáig csak a külföldi képregényben megszokott stílusa rövidesen a legnépszerűbb rajzolók közé emeli. Az első tőle olvasott képregény a Rab Ráby volt.