Az eltűnt miniatűr - tisztelgés egy régi könyv illusztrációi és Zórád Ernő utolsó képregénye előtt

Zórád Ernő a nyolcvanas évek elején felhagyott a képregény-készítéssel. A Mester – bármennyire is hangoztatta ennek ellenkezőjét -  szeretett képregényt csinálni: ezt leginkább az mutatta, hogy akkor is minőséget nyújtott, tudása legjavát vitte a rajzokba, amikor már rutinból is dolgozhatott volna. A képregény, a hatalmas zórádi életmű, aminek újraközlési jogát a nyolcvanas évek derekán a lapkiadó „en gros”, mázsára vette (igen jó pénzért) meg később is jó jövedelmet biztosított, illusztrált is szorgalmasan, s persze a Tabán-képekből, kiadványokból is volt bevétele rendesen. Nem igazán motiválta tehát semmi ara, hogy újabb képregényt készítsen – egészen 1995-ig, amikor Kiss Ferenc máig rejtélyes körülmények között rávette utolsó története elkészítésére.

Zórád rajzolt már Erich Kästner regényéből képregényt: ez volt a Pajtásban 1970-ben futott, a kollázs-technika erőteljes alkalmazásával kitűnő Emil és a detektívek. Szépíthetném, de az az igazság: mi, fiatal olvasók nem szerettük az Emilt... Előtte, utána „hagyományos” kalandos történetek jelentek meg a lapban, az Emil… ezekhez képest nem keltett túlzott izgalmat és szokatlan képi világával sem nagyon tudtunk mit kezdeni. Témáját tekintve a történet a gyerekeknek szólt, de – s ezt a Mester csakugyan eltarifálta kicsit – a kollázs képeinek finom kulturális utalásaihoz a mi korosztályunknak nem volt kapaszkodója. Igaz, a felnőtteknek sem lett volna túl sok…

 

Az Eltűnt miniatűr eredeti, német kiadása 1935-ben látott napvilágot. A következő évben Rejtő Jenő fordításával a magyar olvasók is kézhez vehették. 1957-ben a Vidám Könyvek sorozatában ezt a fordítást jelentette meg a Magvető Kiadó. Ahogy akkoriban szokásos volt, a kicsi, zsebbe csúsztatható, olcsó papírra nyomott, s csak pár forintba kerülő kötethez számos illusztráció készült – ezek elkészítésére Würtz Ádámot kérték fel. Würtz épp 30 éves, a főiskoláról csak néhány éve „szabadult” ifjú illusztrátor ebben az évben kapja első Munkácsy-díját. A kor egyik legsokoldalúbb, legtermékenyebb rajzolója. Mestere a hangulatoknak, az ember- és miliő-ábrázolásnak – mindezt a nyomdatechnika lehetőségeinek keretei között, „egyszerű” tusrajzokal, ha úgy tetszik, a szükség által korlátozott művészi eszköztárral.

Ami, az igazat megvallva, nem sokban különbözött attól, amit akkor a többi, sokat foglalkoztatott könyv- és sajtóillusztrátor, így Zórád Ernő is használt. E rajzokat szerzőségük szempontjából sem mindig könnyű megkülönböztetni egymástól: Würtz Kästner-illusztrációinak némelyikét akár a Mester is rajzolhatta volna. Ő talán bátrabban nyúl a nagyobb, egy tónusú, fekete felületekhez (mint ahogy számos ekkoriban készült könyvillusztrációjában, pl. az 1959-ben, a Szépirodalmi Kiadó Olcsó Könyvek sorozatában Capek műveiből készült Betörők, bírák bűvészek és társaik c. válogatás esetében tette), de alighanem alapvetően ugyanezt a skicc-szerű, finom vonalú, szatirikus ábrázolásmódot választja. Nagy helyszín- és korhűségre Würtz nem törekedett: az öltözködéssel, hátterekkel, használati tárgyakkal azonban szépen érzékeltette a harmincas évek hangulatát – figurái pedig telitalálatok.

Kiss Feri a regényből írt egy nagyon jó, annak irodalmi értékeit, szellemességét, kedves nyelvezetét megőrző forgatókönyvet, Zórád pedig ebből rajzolt egy hatvan éves alkotói pálya alatt felhalmozott, mérhetetlen szakmai tudásról tanúskodó képregényt. Ő, aki hajdan fegyelmezett sajtóillusztrátorként azt a felületet rajzolta „be” (milliméterre!), amit a művészeti szerkesztő neki kijelölt, aki képregényes pályája első negyedszázadában alázattal rendelte képzelőerejét a képkockák és képsávok hatalma alá, most rajzaival a forma szabadságának diadalát hirdeti. Nincs két egyformára tervezett oldal, minden rajz érzékeny pontossággal, tökéletes arányokkal komponált, mind hangulatos, s ami talán fel sem tűnik a Nyájas Olvasónak: pontos, korhű, egy régmúlt valóság művészi rekonstrukciója. A tusrajzokat szürke tónussal emeli ki: nem lavírozott technika ez (azt nem „bírná el” a Füles technikai kivitele), inkább a kompozícióhoz használt  nyomatékosító elem. 

Az alakok: őstípusok és e történethez kreált, egyedi figurák keverékei. A főszereplő nem „csak” német, bajor ő, nem kicsit nagyon: nem csak úgy öltözik, de úgy is viselkedik, mozog, tölti be a teret. Busch kisasszony szőkeségében igazi német, nem zórádi szépség, hanem maga a visszafogott polgárlány, damsel in distress, jobban mondva: ein Fräulein in Nöten. S a többi figura… A mellékszereplők tömkelege, a gonoszok és settenkedők, a gyenge jellemek, s a saját lábukban esendők. A harmincas évek a Führer előtti Németországának sajátos, multikulti alvilága, távoli rokonai Heltai Párizsba vetődött balkáni figuráinak, a Capek által megénekelt jasszoknak, de még valahol Rejtő halhatatlan kalandorainak is. Mindez szépen megrajzolt, kidolgozott hátterek előtt, ahol a Mester még a közlekedési eszközök ábrázolásában sem tér el a korhű hitelesség követelményeitől.

A könyvillusztráció és a képregény vizuális műfajok, funkciójuk, eszköztáruk, céljuk azonban más. Kiragadott példáinkkal ezt szerettük volna érzékeltetni – őszinte tisztelettel mindkét rajzoló, mindkét művész teljesítménye előtt. Zórád Ernő 1995 után már nem készített több képregényt – e húsz éves történetet tehát a „szakmától” való búcsújának is tekinthetjük. Nem állítom, hogy ezzel ért képregény-rajzolói pályája csúcsára, de ami a képpel megjeleníthető vizuális élményt illeti, nehezen felülmúlhatót alkotott. Ezt meghaladni nem, legfeljebb lesajnálni lehet: értékéből persze mit sem von le, hogy a mai kritika szerint már ez (is) reménytelenül old school, régi világbeli – s nem modern. Nem az, csakugyan nem az. Ez már magas művészet, olyan grafika, mely kívül áll téren és időn. A művészi magyar képregény – akárcsak a monda szerint Merlin, a varázsló – sziklába dermedve várja, hogy elmúljon az átok, a kényszerű modernitás ideje. Csodákat fogunk látni, ha egyszer végre kiszabadul.

Százezer eladott példánynál tart a Hunyadi sorozat – egy este Bán Jánossal és Fazekas Attilával a történelem szeretete, múltunk megbecsülése jegyében

Március 12-én a Ferencvárosi Művelődési Központ József Attila Irodalmi Szalonjának vendége volt Bán János író és Fazekas Attila grafikusművész. A szalon házigazdája, Losonczy Attila először a Hunyadi-sorozat keletkezéséről, történelmi-regényírói pályának kezdetéről kérdezte Bán mestert, aki a tőle megszokott szerénységgel „regélte el”, hogy lett a néhány kötetre tervezett életrajzi regényből immár a hetedik kötetnél és százezer eladott példány fölött járó sorozat.

Bán János nem csak mesélni tud (méghozzá hitelesen) a magyar történelmi múltról, de végletekig elkötelezett is a történelem népszerűsítése, a nemzettudat ápolása terén. E misszió szolgálatába szeretné állítani az egyre népszerűbb sorozatot is. Bán – mint ahogy Fazekas is – pontosan tudja, hogy mindent az alapoktól kell kezdeni – s lehetőség szerint már az iskolákban. Ami nem könnyű dolog, hisz – bár a történelmi ismeretterjesztés regényes, képregényes formáját sok általános- és középiskolás tanár támogatja, a legtöbb iskola vezetése bizalmatlan a „kívülről” érkező kezdeményezésekkel szemben, s nagyon kevesen merik – pl. képregényes kiállítás formájában – beengedni intézményükbe.

Bán történelemszemlélete heroikus, hős-központú. Hunyadit - méltán – kiemelkedő történelmi személyiségnek tekinti: a hadvezért, a hadseregszervezőt „énekeli meg”.  Egy olyan korban, mikor területek, népek sorsa csakugyan szinte mindig a csatatéren dőlt el, mikor az akkor ismert „nyugati” civilizációt az oszmán beáramlástól mindössze néhány tízezer vitéz hősiessége oltalmazta, Hunyadi János hadászati géniuszként vezette győzelemről győzelemre seregeit. Az addig védekező magyar taktikát átformálta, támadóvá tette, s soknemzetiségű, sok nyelven beszélő seregét erősen kézben tartva előbb megállította a török előrenyomulását, majd igyekezett azt vissza is szorítani.

Fazekas Attila, mint a magyar történelem „képes krónikása” már korábban is készített Hunyadi-korabeli képregényeket: Hunyady József, a hatvanas-hetvenes évek népszerű regényírója munkáiból. Bán János bő évtizede ír már Attilának forgatókönyveket – Attila őt szerette volna megnyerni a Hunyady-féle Hunyadi-sorozat folytatásához is. Aztán a választás végül Bán János saját regényére, a Hunyadi János életét feldolgozó ciklus első darabjára esett. A történet először a Fülesben jelent meg folytatásokban, majd 2013-ban színes album formájában is. Bán János Fazekas „filmszerű” megjelenítési módszerét dicsérte – csakugyan, sokszor tűnik úgy, mintha a szép kiállítású album rajzai egy látványos magyar történelmi film kockáiról lépnének elénk.

 

Bán és Fazekas, no meg az „új” történelmi regény sok kortárs mestere célja nem a „múltba révedés”, nem az öncélú szórakoztatás, hanem a hazaszeretet, a hősiesség, a bátorság és becsület értékeinek hirdetése. S mert ezt jól megírva, szórakoztatva teszik, sikerül az ami hatalmi szóra soha: megnyerni az ifjú lelkeket, a nagy történelmi példák révén lelkesíteni, nevelni az olvasókat. Az út még hosszú: a Hunyadi-család sagája regény formájában biztosan folytatódik. Hogy újabb képregény, netán film, tévésorozat lesz e belőle, a jövő dönti el.