2012. július 7., szombat

Manga nyelven megszólalni I.


Van valami varázslatos abban, ha az ember a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemhez tartozik. Az egyetemhez, mely – eddig - három Nobel-díjast adott a világnak, amelynek padjait egykor olyan tanítványok koptatták, mint Teller Ede és Szilárd Leó, Lechner Ödön és Kós Károly, Lánczos Kornél és Kármán Tódor, Benkó Sándor és Kóbor János…  És jó tanítani a mai hallgatókat, akik közül a holnap Nobel-díjasai, vezető műszaki szakemberei kerülnek ki, vagy épp a magyar gazdasági élet vezető pozícióit töltik majd be. Mint BME-s oktató, büszkén tudhatom tanítványiam között az első magyar műholdat megalkotó csapat tagjait, a díjnyertes robotépítőt, s a rengeteg, saját tudományán kívül a zenében, művészetben, irodalomban is tehetséges sok-sok lányt és fiút. És persze a nagyszerű tanár kollégákat, akik mindenhez (és ezt tessék kérem szó szerint érteni: mindenhez) értenek.

Az első lépések: meghatározzuk a fej arányait, s ehhez igazítva alakítjuk ki az arcvonásokat

Mikor a 8. Képregény Fesztivál ideje alatt Kertész Sándorral és Kissferivel a fölött merengtünk, vajon törődik-e ma még valaki a magyar képregény társadalomtudományi, közelebbről művelődésszociológiai indíttatású kutatásával, rögtön tudtam, merre felé kell keresgélnem. A BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékén, kaptam a tájékoztatást, Kacsuk Zoltán kollegám foglalkozik legbehatóbban a képregénnyel. Pár nap múlva találkoztunk is – s őszintén el kell mondanom, majd két órás beszélgetésünk alapjaiban rengette meg kicsiny, kényelmes előítéletekkel berendezett világomat. Zoli szereti a képregényt, érti is, velem szemben azonban nem elfogult egyetlen stílus vagy iskola irányában sem. Igazából nem is annak a rejtélynek megfejtéséhez kértem segítségét, hogy miért csökkent úgy általában a képregény iránti érdeklődés – kezdek megbékélni azzal, hogy világjelenségről van szó, mely végső soron a szórakoztatás eszköztárának pár évtizede még elképzelhetetlen bővülésével függ össze.

A mangának a test arányaira nézve is szigorú szabályai vannak

Azt a rést kerestem a pajzson, amin keresztül kitörve a szubkultúrába szorult magyar képregény ismét szélesebb olvasói tömegeket tudna esetleg megszólítani. Zoli türelemmel hallgatta a múlt nagyságát fényező fejtegetéseimet, a százezres példányszámokra való, párásodó szemű emlékezést, udvariasan dicsérte régi rajzaim (mit tesz isten, épp’ kéznél volt pár darab…).  A – számomra - gyászos jelent azonban ő másként látja. Szerinte természetes, hogy az „aranykor” magyar klasszikusai, Zórád, Korcsmáros, Sebők, Gugi és a többiek munkái ma már nem tudnak megszólítani tömegeket. Nem a történetekkel van a baj – a rajzok művészi értékét, az adaptációs képregény kultúra-közvetítő szerepét senki nem vonja kétségbe. Sokkal inkább a vizuális nyelvvel, a formavilággal, amely a mai olvasókat már nem érinti meg.

A fej megrajzolásának egyes szakaszai, részletesebben is kidolgozva

Ennek okai összetettek – ténye azonban tapasztalati. Zoli szerint ezen az sem segítene, ha a régi stílusban új művek születnének: ezt a magam számára szomorúan úgy kódoltam vissza, hogy saját, korábbi képi világomba sem vezet már visszaút. De akkor hogyan, hova? Az egyik követhető út nyilván az amerikai, szuperhősös képregény professzionális világa. Ezek a történetek mindenütt a világon népszerűek – nálunk is, a néhány ezres példányszám fölé azonban idehaza nem sikerül az eladásokat feltornászni. Nagy kérdés, hogy a hasonló (egyébként roppant időigényes és nehéz) technikával készülő, színesben megjelenő (s ebből adódóan aztán igen költséges), de nem a jól ismert hősök főszereplésével készülő magyar képregények életképesek lennének-e. Talán igen – de mert a képregény-kiadás alapvetően üzleti vállalkozás, a végső választ csak a piac adhatja meg.

A mangára jellemző stílusjegyek és a hagyományos grafikai eszközök találkozása

Zoli azonban bepillantást engedett számomra egy másik világba is: a manga világába. Amihez - őszintén bevallva – mindez idáig sok közöm nem volt, hisz világhódító útját jórészt azt követően kezdte meg, mikor már aktívan nem foglalkoztam a képregénnyel. A mangának, mutatott rá, más, egyedi a formanyelve, a dramaturgiája. Hogy ez mitől működik jobban vagy másként, mint a „klasszikus” képregény, megint csak összetett kérdés (ajánlott számos forrást a megértéséhez), de, ahogy látom, megint csak tapasztalati tény, mert végső soron az eladások is ezt támasztják alá.

Művészeti anatómiai alapok nélkül jó mangát sem lehet készíteni

Beszélgetésünket követően nem csak a Zoli által ajánlott forrásokat próbáltam feldolgozni, de immár valódi, komoly szakmai érdeklődéssel fordultam a manga alkotói módszerei felé is. Megnéztem az idehaza kiadott manga-sorozatokat, zömében koreai eredetű, grafikailag igényes munkákat. Beszereztem Keith Sparrow Mega Manga című, ügyes és nagyon hasznos rajzolói kalauzát, s lelkesen olvasni kezdtem. Hamburgban, a város legnagyobb könyváruházában, Thalia.de-ben aztán sikerült néhány száz eurót hátrahagyva egy komolyabb gyűjteményt összeszednem – benne a manga rajzolásáról szóló könyveket. Megnéztem, milyen a Gossip Girl mangában, hogyan taníthatunk lineáris algebrát vagy biokémiát a manga segítségével, hogy szólal meg Shakespeare Hamletje „manga nyelven” – s lassan alakulni kezdett bennem egy kép, mihez lehet mindezzel kezdeni. Mindenek előtt azonban el kell a nyelvet sajátítani. Nyitottam egy új vázlatfüzetet, s az egyik legkiválóbb, kínai kiadású manga kalauzt segítségül híva nekifogtam a gyakorlásnak. Az út első lépéseinek eredményét tárom most olvasóim elé - a folytatással már a képregény-iskola keretei között jelentkezem…

... és az alakok élni kezdenek.