Van valami varázslatos abban, ha
az ember a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemhez tartozik. Az
egyetemhez, mely – eddig - három Nobel-díjast adott a világnak, amelynek
padjait egykor olyan tanítványok koptatták, mint Teller Ede és Szilárd
Leó, Lechner Ödön és Kós Károly, Lánczos Kornél és Kármán
Tódor, Benkó Sándor és Kóbor János… És jó tanítani a mai hallgatókat, akik közül a holnap
Nobel-díjasai, vezető műszaki szakemberei kerülnek ki, vagy épp a magyar
gazdasági élet vezető pozícióit töltik majd be. Mint BME-s oktató, büszkén
tudhatom tanítványiam között az első magyar műholdat megalkotó csapat tagjait,
a díjnyertes robotépítőt, s a rengeteg, saját tudományán kívül a zenében,
művészetben, irodalomban is tehetséges sok-sok lányt és fiút. És persze a
nagyszerű tanár kollégákat, akik mindenhez (és ezt tessék kérem szó szerint
érteni: mindenhez) értenek.
 |
| Az első lépések: meghatározzuk a fej arányait, s ehhez igazítva alakítjuk ki az arcvonásokat |
Mikor a 8. Képregény Fesztivál
ideje alatt Kertész Sándorral és Kissferivel a fölött merengtünk,
vajon törődik-e ma még valaki a magyar képregény társadalomtudományi,
közelebbről művelődésszociológiai indíttatású kutatásával, rögtön tudtam, merre
felé kell keresgélnem. A BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékén, kaptam a tájékoztatást, Kacsuk Zoltán kollegám foglalkozik legbehatóbban a
képregénnyel. Pár nap múlva találkoztunk is – s őszintén el kell mondanom, majd
két órás beszélgetésünk alapjaiban rengette meg kicsiny, kényelmes
előítéletekkel berendezett világomat. Zoli szereti a képregényt, érti is, velem
szemben azonban nem elfogult egyetlen stílus vagy iskola irányában sem. Igazából
nem is annak a rejtélynek megfejtéséhez kértem segítségét, hogy miért csökkent
úgy általában a képregény iránti érdeklődés – kezdek megbékélni azzal, hogy
világjelenségről van szó, mely végső soron a szórakoztatás eszköztárának pár
évtizede még elképzelhetetlen bővülésével függ össze.
 |
| A mangának a test arányaira nézve is szigorú szabályai vannak |
Azt a rést kerestem a pajzson,
amin keresztül kitörve a szubkultúrába szorult magyar képregény ismét szélesebb
olvasói tömegeket tudna esetleg megszólítani. Zoli türelemmel hallgatta a múlt
nagyságát fényező fejtegetéseimet, a százezres példányszámokra való, párásodó
szemű emlékezést, udvariasan dicsérte régi rajzaim (mit tesz isten, épp’ kéznél
volt pár darab…). A – számomra - gyászos
jelent azonban ő másként látja. Szerinte természetes, hogy az „aranykor” magyar
klasszikusai, Zórád, Korcsmáros, Sebők, Gugi és a többiek munkái ma már
nem tudnak megszólítani tömegeket. Nem a történetekkel van a baj – a rajzok
művészi értékét, az adaptációs képregény kultúra-közvetítő szerepét senki nem
vonja kétségbe. Sokkal inkább a vizuális nyelvvel, a formavilággal, amely a mai
olvasókat már nem érinti meg.
 |
| A fej megrajzolásának egyes szakaszai, részletesebben is kidolgozva |
Ennek okai összetettek – ténye
azonban tapasztalati. Zoli szerint ezen az sem segítene, ha a régi stílusban új
művek születnének: ezt a magam számára szomorúan úgy kódoltam vissza, hogy
saját, korábbi képi világomba sem vezet már visszaút. De akkor hogyan, hova? Az
egyik követhető út nyilván az amerikai, szuperhősös képregény professzionális
világa. Ezek a történetek mindenütt a világon népszerűek – nálunk is, a néhány
ezres példányszám fölé azonban idehaza nem sikerül az eladásokat feltornászni. Nagy
kérdés, hogy a hasonló (egyébként roppant időigényes és nehéz) technikával
készülő, színesben megjelenő (s ebből adódóan aztán igen
költséges), de nem a jól ismert hősök főszereplésével készülő magyar képregények
életképesek lennének-e. Talán igen – de mert a képregény-kiadás alapvetően
üzleti vállalkozás, a végső választ csak a piac adhatja meg.
 |
| A mangára jellemző stílusjegyek és a hagyományos grafikai eszközök találkozása |
Zoli azonban bepillantást
engedett számomra egy másik világba is: a manga világába. Amihez -
őszintén bevallva – mindez idáig sok közöm nem volt, hisz világhódító útját
jórészt azt követően kezdte meg, mikor már aktívan nem foglalkoztam a
képregénnyel. A mangának, mutatott rá, más, egyedi a formanyelve, a
dramaturgiája. Hogy ez mitől működik jobban vagy másként, mint a „klasszikus”
képregény, megint csak összetett kérdés (ajánlott számos forrást a
megértéséhez), de, ahogy látom, megint csak tapasztalati tény, mert végső soron
az eladások is ezt támasztják alá.
 |
| Művészeti anatómiai alapok nélkül jó mangát sem lehet készíteni |
Beszélgetésünket követően nem
csak a Zoli által ajánlott forrásokat próbáltam feldolgozni, de immár valódi,
komoly szakmai érdeklődéssel fordultam a manga alkotói módszerei felé is.
Megnéztem az idehaza kiadott manga-sorozatokat, zömében koreai eredetű,
grafikailag igényes munkákat. Beszereztem Keith Sparrow Mega Manga című, ügyes és nagyon hasznos
rajzolói kalauzát, s lelkesen olvasni kezdtem. Hamburgban, a város
legnagyobb könyváruházában, Thalia.de-ben aztán sikerült néhány száz eurót
hátrahagyva egy komolyabb gyűjteményt összeszednem – benne a manga rajzolásáról szóló
könyveket. Megnéztem, milyen a Gossip Girl mangában, hogyan
taníthatunk lineáris algebrát vagy biokémiát a manga segítségével, hogy szólal
meg Shakespeare Hamletje „manga nyelven” – s lassan alakulni kezdett bennem egy
kép, mihez lehet mindezzel kezdeni. Mindenek előtt azonban el kell a nyelvet
sajátítani. Nyitottam egy új vázlatfüzetet, s az egyik legkiválóbb, kínai
kiadású manga kalauzt segítségül híva nekifogtam a gyakorlásnak. Az út első
lépéseinek eredményét tárom most olvasóim elé - a folytatással már a
képregény-iskola keretei között jelentkezem…
 |
| ... és az alakok élni kezdenek. |
