Manga nyelven megszólalni II.

Az alábbi írás 2012. júliusában született. 

A magyar környezetben játszódó, magyar szereplős 

mangával kapcsolatos terveim időközben tovább 
szőttem – magát a születő műfajt hangának neveztem el. 

Két különálló történeti szál előkészítésén dolgozom. 

Az olvasók rövidesen találkozhatnak 

a Pálmay Színitanoda bemutatkozó oldalaival, 

s azt is nyomon kísérhetik, ahogy a másik történet, 

A Gál utcai csajok szereplői (lányok és fiúk), 

helyszínei formát öltenek.  Közben kipróbáltam, hogy 
egy 1989-ben készült képregényem, A Kardforgató 
nyitóképe hogyan nézne ki ma, mangában újra gondolva - 
s ifjú szerzőtársammal, Molnár Laurával egy mai magyar
környezetben játszódó shoujo elkészítésének is nekifogtunk.

Mindez azonban ezzel az írással kezdődött…

Öreg kutya már ne tanuljon új trükköket, tartja a régi mondás. Ami persze még az interaktív, multimédiás oktatási környezetek elterjedése, meg az élethosszig való tanulás kényszerének felismerése előtt keletkezett… Néha az is elég, ha az ember azt folytatja, amit addig is jól csinált: generációm fénykora, a nyolcvanas évek euro-pop-istennői, Samantha Fox és C.C. Catch még mindig a pályán vannak, fellépéseik még mindig telt házakat vonzanak, Mazie Williams  és Liz Mitchell a Boney M-ből és a Baccara-lányok, María Mendiola és Cristina Sevilla még mindig színpadra tudnak állni, és nem a roadok viszik őket ki ölben a közönség elé. Vannak tehát az ötvenes korosztályban tartalékok. És milyen jól jön ez, ha éppen váltani kell…

Itt, a blogon sok, a magyar képregény múltja, jelene és jövője feletti töprengést megosztottam már a Türelmes Olvasóval, aki így első kézből értesülhetett a mangával való flörtölésem kezdeteiről. De az öreg kutya már óvatos, sőt, hovatovább bölcs is kicsit: mielőtt nagyon beleéltem volna magam új szenvedélyembe, kikértem mások véleményét. Érdemes-e belefogni egyáltalán? S ha igen, merre kellene elindulni? A régi, magyar képregények – mint a Zórád által a hatvanas évek végén zseniálisan megrajzolt Hunyady József történet, az Ördögfióka  – „manga stílusban” való újrarajzolása felé? Esetleg – Szakács György barátom már nagyon várja - Mikrobi kalandjaiból  lehetne mangát készíteni? Vagy valami egészen egyedivel kellene elő állni?

Terry Hooper-Scharf, az angol alternatív képregény kultikus kiadójának, a Black Tower-nek nagy hatalmú ura, akivel mostanában jókat busongunk az európai képregény krízisei fölött, már a gondolattól is elborzadt, hogy a régi mesterek emlékét mangával „szennyezzük” be. Szerinte a távol-keleti, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt olcsó képregény-dömping az egyik oka a „klasszikus” európai képregény hanyatlásának. A kiadók, mondja, s alighanem igaza van, a mangában kiszámíthatóbb piacot, alacsonyabb jogdíjakat és a fekete-fehér belíveknek hála, lényegesen alacsonyabb nyomdai előállítási költségeket látnak. Németországban - ahogy arról a Mondo magazin júliusi száma is tudósít - jelentős, hazai alkotók által művelt „manga-ipar” alakult ki. Hasonlóról Angliában mégsem beszélhetünk: itt a távol-keleti történetek átvételei dominálnak.

Hazai barátaim is óvtak a mangáért való túlzott lelkesedéstől - finoman fogalmazva pont az öreg kutya és az új trükkök összeegyeztethetetlenségének törvényére hívták fel figyelmemet. S csakugyan: mit akar egy első unokáját szeptemberre váró nagyapó egy olyan műfajtól, melynek hazai olvasói is elsősorban a tizenéves lányok közül kerülnek ki? Bármennyire is tény, mutatott rá Bayer Antal, hogy a manga egy másik vizuális kultúra - a képregény egy „nyelvjárása”, ha úgy tetszik -, legalább ugyanannyira fontos, hogy a történetvezetésük, a jelenetek felépítése, a képek egymásutániságának a módja jelentős mértékben eltér az európai/amerikai szokásoktól. Olyan kulturális szakadék ez, amit nehéz átugrani, mondja – s igaza van. És, ezt már én teszem hozzá, Hruscsov elvtárs bölcs tanítását követve, kétszeri elrugaszkodással lehetetlen is: ha mégis komolyan gondolom, valami nagyon eredetivel, nagyon jól kitalált produktummal kell próbálkozni. A magyar manga-rajongók igen magasra teszik a mércét, s az új alkotásokat nagyszerű közösségi oldaluknak hála módjuk van a világ legjobbjaihoz viszonyítani.

Játszani persze lehet a stílussal – és azt hiszem, fogok is. Ígértem, úgy lesz: a képregény iskolában a manga egyrészt, mint alternatív vizuális leírási mód fog megjelenni – másrészt mint sajátos, az európaitól eltérő narratívát használó dramaturgia. Ha odáig jutunk, Perseus kapitány kalandjainak több jelenetével fog az olvasó manga-változatban találkozni. Érdemes lesz kipróbálni Mikrobi és néhány klasszikus magyar képregény-oldal „mangásítását” is: a kutatás kalandja ettől csak izgalmasabb lesz, no meg színesebb. Mindez érdekes lehet egy szűkebb szakmai közönség számára – de nem azoknak az olvasóknak, akiknek a manga hazai népszerűségét is köszönheti. És igazából őket szeretném elérni, megszólítani – ehhez pedig csakugyan valami eredeti ötlet, s annak professzionális megvalósítása felé vezethet az út.

Sokat töprengtem azon, merre érdemes elindulni. A mangán belül is léteznek „zsánerek” – nem is kevés. Biztos van találó japán nevük is – én inkább varázslós-bűbájos, vámpíros-legendás, romantikus-szerelmes, kisiskolás, gimis, sportos stb. kategóriákba sorolom őket, s megannyi alváltozatukat. A japán alkotók mindezekhez szigorú, a műfaj lényegi sajátosságát adó dramaturgiai és ábrázolási követelményeket állítottak. Ezek „adják ki” a zsáner lényegét – s ezeken semmiképp nem szabad változtatni. Ám nyitott maradt még a legfontosabb kérdés: melyik legyen a zsáner, amit érdemes kipróbálni, s mi legyen a történet, ami (talán) alkalmas lehet az olvasók szeretetének elnyerésére? Nagyon sok – japán, amerikai és német –  少女漫画 lelkes tanulmányozása után egyre inkább úgy láttam: egy ilyen, középiskolás környezetben játszódó, romantikus történettel lenne érdemes próbálkozni. Igen ám, de mivel? A megoldást végül a véletlen hozta meg. Kárpáti Miklós barátom, az ország egyik legkitűnőbb antikváriusa, az irodalom és művészetek nagy értője és kedvelője, a múzsák barátja jóindulatú, józan és roppant türelmes szemlélője képregényes próbálkozásaimnak. Vele brainstormingoltunk az Internet útján egy csöndes délután. Feldobott egy ötletet, ami meglehet, tréfának szánt, viccnek – de annak erős volt, hát komolyan vettem.  És így zseniálisnak bizonyult! A Margit-szigeten, futás közben, „fejben” dolgoztam ki a cselekményt (három kör, 16,8 km, 2 óra 45 perc, hetente két-három alkalommal - sok mindenre elegendő).

A rajzban már a karakterek tervezésénél tartok. Közben tekintélyesre duzzadt manga-gyűjteményem és a manga alkotásáról szóló szakkönyvek tömkelege segítenek ebben – most már csak gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni kell… A rajzokat sokat látott vázlatfüzetembe, 3B-s, nagyon puha ceruzával készítem, ami különösen könnyed és „lágy” grafikus hatásokat tesz lehetővé.  Ebből adódóan viszont szkennelés után digitálisan „fel kell javítani” őket, hogy a képernyőn is láthatók legyenek. Sebaj: addig dolgozom a vázlatokon, amíg elégedett nem leszek – s persze nem mulasztom el kikérni barátaim, olvasóim véleményét sem. Még néhány hét, esetleg hónap, és jönnek a…

De ez maradjon inkább még meglepetés!