Lassan már négy éve keringek itt,
a blogon a magyar képregény múltja és - ritkábban jelene körül. Ez lesz 171. blogbejegyzés, ami azt mutatja,
volt, és még van is mondanivalóm - az pedig, hogy az oldalamat idáig 113 416 látogató kereste fel, meg arra figyelmeztet: van még érdeklődés a képregényes témájú cikeim iránt. Az
elfeledtetés oltalmazó, meleg, puha homályából előlépve kezdetben - Kollárik Péter barátom még emléxik rá -
inkább csak Zóráddal kapcsolatos
személyes élményeim idézgettem fel (a blog „őse” ugyanis az ő Facebookos Zórád-emlékoldalán 2011
nyarán és őszén megjelent sorozat volt), majd saját (szilánkosra tört)
pályaképem rekvizitumaival kezdtem bombázni az oldalra akkor még nagy ritkán odatévedő Nyájas Olvasót. A blog (s az a tény,
hogy még élek, mire, lévén egy letűnt kor alkotói nemzedékéhez tartozom, lássuk
be: semmi jogom nem lehetne már) akkor lett ismertebb, mikor a képregény nagy
kérdéseivel foglalkozó első írásom (A képregény jövőképe) 2012 márciusában megjelent. A címtől eltérően elsősorban a dicső múltra
visszatekintő helyzetértékelés volt ez az írás (is) - s csak a végén mertem
feltenni a magyar képregény jövőjére vonatkozó „sorskérdéseket”.
 |
| Az utóbbi évek egyik számomra legkedvesebb sorozata, az immár ötödik részéhez érkezett Titánember. Caaroy Carville és Vadas Máté nem csak egy szerethető szuperhőst „hozott össze”, akit fordulatos kalandokba vezet, de Máté egy látványos, egyedi hangulatú képi világot is teremtett. |
„Mit, kinek és hogyan. A három kérdés nem költői, s a legkevésbé sem
elméleti: megválaszolásuktól függ a műfaj jövője - s talán nem is csak
Magyarországon.” - mondtam ki az írás végén egy kínai szerencsesüti tömör
bölcsességével a szentenciát - a jövőre hagyva a kérdések megválaszolását. E
válaszokhoz azonban - s ezt szomorúan kell megállapítanom - az eltelt évek
alatt nem sikerült közelebb jutnom. Sok minden történt közben, de maga a
„szcéna” nagyrészt változatlan maradt - a magyar képregény továbbra is a
szubkultúrában ragadt, továbbra sem üzleti vállalkozás, minek elsőrendű oka persze
az, hogy továbbra sem vonz széles olvasói rétegeket. Az új kiadványok száma
ugyan örvendetes, egy-egy nagyobb képregényes eseményen (mint az őszi és
tavaszi börzék, fesztiválok, vagy a most november végén megrendezésre kerülő Hungarocomix) a kiadók komoly
választékkal jelennek meg, a „felvevőpiac” azonban nem nőtt: biztos vevőre magyar szerzők történetei esetén főként csak a
fekete öves, elszánt gyűjtök körében (néhány száz ember, legyen egyenként,
mindnek áldott a neve) lehet számítani.
 |
| Fekete Dániel valamikor egy rajongói sorozattal (Egy Akatsukis Élete) kezdte rajzolói pályáját – mára már saját alakokkal, sorozattal rendelkezik – ez a Paintben rajzolt Széles mosoly. Becsülöm kitartását, képi leleményeit, azt, hogy mindig tud csavarni egyet a történeten. Ezzel nyilván olvasói is egyetértenek, hisz jelentős rajongói táborral (s jó kritikákkal!) büszkélkedhet. |
A hazai képregényes piac kínálata (szerintem)
ma három nagy csoportra osztható. Az első, az eladott példányszám
szempontjából a legjelentékenyebb, amit néhány professzionális vállalkozás
képvisel. A népszerű külföldi márkák (Asterix, Lucky Luke, s persze és mindenekelőtt az amerikai szuperhősös
képregények) magyar kiadói tartoznak ide - és a Képes
Kiadó a Korcsmáros-felújításokkal.
Itt még működik a klasszikus kiadói modell: a szerzők honoráriumot kapnak (a
magyar kiadó a fizet a licenszjogért, s a fordító, a nyomdai előkészítő és
eredeti mű esetén a rajzoló sem puszira dolgozik), a befektetés pedig
hosszabb-rövidebb (általában hosszabb) idő alatt az eladott példányok
bevételéből térül meg. Ide sorolom a szívemnek kedves koreai, japán vagy épp
amerikai mangákat is. E kiadók olvasói közül jönnek el legtöbben a képregényes
vásárokra, börzékre is. Spock kapitány szavaival, éljenek soká mindannyian és
legyenek nagyon-nagyon sikeresek, hisz ők tartják életben a magyar „tömegképregényt”.
 |
| Egy professzionális alkotó, akit örülök, hogy a barátaim között tudhatok: Molnár Gábor. Mindig újra és újra le tud nyűgözni rajztudásával, stílusismeretével. A 5Panels oszlopos tagja, az Epicline egyik frontembere ízes magyar akcentussal beszéli a manga nyelvét, de ez csak mondanivalóját még élvezetesebbé teszi. |
A második körbe tartozik a
legtöbb hazai s hazai szerzős kiadvány, tulajdonképpen jellegétől függetlenül.
Ez az ezres nagyságrendű, a néhány száz, vagy néhány tucat példányos, a
költségek megtérülését megcélzó, de piaci értelemben véve hasznot nem termelő
albumok, magazinok világa, melyek általában egy-egy konrkét olvasói csoportot
céloznak meg. Ide tartoznak a magánkiadásban megjelent „saját” képregények, köztük a magyar mangák is: öröm látni, mennyi tehetséges, rajzolni tudó fiatal
próbálkozott meg – sikerrel! – a manga látvány- és formavilágában való
megjelenéssel, univerzális és magyar témák feldolgozásával. Az e kategóriába tartozó kiadók így vagy úgy a
megjelenés anyagi kockázatát csökkenteni kívánó, vagy épp
előfinanszírozási-szponzorációs modellekre támaszkodnak. E modellekben a szerző
(elsősorban a rajzoló) nem nagyon keres, de legalább a kiadó sem fizet rá: az
elsőnek azért éri meg, mert munkái ismertté válnak, mert megjelenhet, az
utóbbinak meg azért, mert szereti a képregényt és mert költségei (majdnem
mindig, de általában hosszabb idő alatt) megtérülnek. Szolíd példányszámmal, a
költségeket alacsonyan tartva külföldi képregény is megjelenik így. A
„centrális erőteret” itt Bayer Antal
barátunk és a Nero Blanco Comix jelenti a
maga sokszínű képregény-népszerűsítő tevékenységével, strukturált
kiadói kínálatával, a kezdő rajzolók számára való megjelenési lehetőség egyedi felkínálásával. Tóni joggal kérdezheti bárkitől, aki a képregény világában
matatni szeretne: Én magyar képregényeket adok ki - mondd, a te szupererőd
miben rejlik?
 |
| A Windom Kiadó a Hungaromixra jelenteti meg a Sebők Imre képregényes életművét feldolgozó sorozatának 25. kötetét, A repülő embert. A borítót, mint mindig, Sebők rajzainak felhasználásával Vass Mihály készítette. A főként fekete öves gyűjtők által vásárolt füzetekből csak annyi készül, amire előrendelés van – ők azok, akik igazán értékelni tudják a digitálisan tisztított, eredeti szépségükben helyreállított rajzokat. |
A harmadik a múlt értékeinek
megőrzését célzó, kis példányszámú gyűjtői kiadványok világa. Kiss Feri, Domján Zoli, Kertész Sanyi és
a Linea Comics tartozik elsősorban
ide. Az „üzleti modell” nagyon egyszerű: csak annyit fizessünk rá, amennyit
feltétlen muszáj - a befolyó összegeket a kiadó pedig teljes egészében új
kiadványok megjelentetésére fordítja. Nem csak azért „gyűjtői” képregények
ezek, mert csakugyan csak a legelszántabb, a múlt egy-egy alkotójának
munkássága iránt érdeklődő vídia-keménységű olvasói mag veszi meg őket (már
előjegyzés alapján), hanem mert a kiadványok maguk is legtöbbször hatalmas
gyűjtői teljesítményen alapulnak. Domján
Zoli Sebők életművének kutatását
életcélul tűzte ki, hobbyja és szenvedélye lett - Vass Misi szépségesen szép, Sebők szellemét idéző színes borítóival
- a pipás rajzoló képregényeinek életmű-kiadása. Kiss Feri, ha egyszer úgy
gondolja majd, itt az ideje a vízen járással is megpróbálkoznia, elég, ha a
színes képregény-múzeum füzeteit szétszórja majd a tengeren: egyikről másikra
lépdelve kényelmes útja lesz majd a végtelenbe.
 |
| Haránt Artúrnak megint sikerült színes, képi elégiává formálnia Zórád egy kiválasztott rajzát. A Forró mezők a Mester egyik legkiválóbb munkája, Bayer Antal biztos szerkesztői kézzel választotta ki az általa gondozott Zórád-sorozat következő darabjául. |
Az egyes, fő kategóriák között
persze sok átmenet van, miként a „szcéna” szereplői, számosak: lassan már
többen vagyunk, mint egy Felcsút
SC-Videoton mérkőzésen Pancho Arénába
pénzért jegyet váltottak összessége. Bayer Tóni kiad retró-képregényt is
(igényes és Haránt Artúr méltó, szép
digitális borítóival büszkélkedő Zórád-sorozata például most ért hatodik
kötetéhez), Kiss Feri alkalmanként kortárs rajzoló munkáját (Zsoldos Péter Rejtő-képregénye), s
persze rengeteg a független, egy-egy kiadvánnyal vagy egy alkotó munkáit sorozatszerűen
megjelentető próbálkozás is. Van képregény-elméleti időszaki lapunk (Bayer
Antal kiválóan szerkesztett Buborékhámozója),
vannak vegyes profilú rajongói magazinok (mint Farkas Dávid Fandomja), vannak alkalmi kiadványok és
képregény-történettel foglalkozó füzetek. Az a tény, hogy ezek a kiadványok
50-80-100-200 példányban megjelennek olyan szintű istenbizonyíték, amit Aquinói Tamás is csak pillanatnyi,
fáradtságból fakadó szellemi rövidzárlat okán hagyhatott ki a Teológia Foglalata Első Rész 2.
kérdése 3. artikulusából.
 |
| Egy lap, amely páratlan a maga nemében: Bayer Antal Buborékhámozója, mely már a 13. füzetéhez érkezett. A magazin képregénytörténeti- és képregényelméleti írásokat közöl, olykor tematikus számokba gyűjtve össze őket. E szám borítójához Dudás Győző készített remek rajzot. |
Mindemögött meghúzódik egy, a
szubkultúra minden jegyét magán viselő képregényes közélet is: főként
budapesti, ritkábban vidék (Szegedi
Képregényfesztivál, kiállítások, helyi találkozók) események, sőt, némi webes
támogatás is: a kilencedik.hu, az MKSZ kepregeny.blog.hu. blogja, néhány - működő -
kiadói oldal s persze sok személyes blog, s még több képregényes témájú Facebook-csoport. Nem mondható, hogy az
egyes érdeklődési csoportok között teljes lenne az összhang, talán némi klikkesedés
is kimutatható, de végső soron a képregény szeretete összeköt bennünket - s ez
egy bizonyos pont után minden vélt vagy valós ellentétet felülír. Ami azonban
(szerintem) hiányzik: hazai képregény-világ egy olyan nyomtatott s elektronikus
fóruma, mely nem csak az új megjelenésekről ad számot, de arról is, éppen min
dolgoznak, mire készülnek az alkotók. Internetes oldalakon, elszórtan szoktak
megjelenni ilyen interjúk, néha nagy olvasottságú portálokon is - a figyelemből
és elismerésből azonban sosem elég az elég, s ha már ebben a világban (majdnem)
mindenki ingyen dolgozik, legalább simogatásból jusson neki elég. Saját
blogomon például rendszeresen beszámolok arról, min dolgozik kiváló barátom, Fazekas Attila, a klasszikus magyar
képregény ma is aktív, utolsó, nagy mestere, s ezek a bejegyzések rendre a
legolvasottabbak között vannak. Másokról nem azért írok, mert úgy gondolnám,
róluk saját oldalaikon emlékezzenek csak meg a saját barátaik, hanem mert az enyim végső soron mégiscsak csak
egy incifinci blog, s nem egy széles spektrumú képregényes magazin
szerkesztésére törekszem.
 |
| Fazekas Attila 43 éve van jelen a magyar képregényes világban. Egykor ő volt a legfiatalabb, a negyedik testőr az „öregek”, a magyar klasszikus képregény nagy mesteri (Zórád, Sebők, Korcsmáros) mellett – ma már úgy tekint magára, mint „utolsó mohikánra”, egy letűnt kor értékeinek utolsó hordozójára. Szakmai tudása lenyűgöző, emberi tisztessége, szerénysége egyedülálló. Kiadóként számról számra küzd meg a magyar történelmi képregény egyetlen folyóirata, a Botond túléléséért. |
Amiből viszont bőséggel el
vagyunk látva, az a kritika - és a kritikus. Regős Bendegúz az Indul a
bakterházban úgy vélte, a világ szebb és jobb hely lenne, ha a Jóisten
elfelejtett volna parasztot teremteni - ez, alighanem, érvényes a
képregény-kritikusokra is. Vagy, ha már az ő végtelen bölcsességében teremtett
képregény-kritikust, teremtett volna kevesebbet
- vagy, ha már kevesebbet nem sikerült, hát legalább, sokat, de kevésbé
termékenyet. A kritika (és nem személy szerint a kritikusok) iránti mély
utálatom képregényes körökben közismert. Alapvetően nem az a bajom velük, hogy
hányan vannak, hanem az, amennyit ártanak - mert, hogy sokat nem használtak a kortárs magyar
képregény ügyének, az bizonyos. Amíg az amerikai Marvel meg DC-s képregényekről
mondanak bírálatot, nem fáj: a rendes szuperhős mindent kibír, valahogy
elviseli a magyarok kritikáit is. Az amúgy is reszketeg magyar kiadói piac
azonban más: itt kezdődő pályák törnek derékba, alkotói életkedvek szivárognak
a semmibe egy-egy acélosabbra sikerült kritikusi megnyilatkozás után.
 |
Öreg barátom, Kiss Feri hozzám hasonlóan nem nagyon
kedveli a kritikát – ám velem szemben, ő képes meg is bántódni rajta (hiába, a
művészemberek, Tuschinger elvtárs óta
tudjuk, már csak ilyenek: érzékenyek). Az én módszerem az, hogy nem olvasok kritikát – ha
kivételt teszek, mindig megbánom, mert egyik-másikon bizony én is képes vagyok
jól felhúzni magam.
|
Hogy honnan ennyi képregényhez
értő műítész, nem tudom: a kritikusok legnagyobb része tudtommal soha, semmit
nem írt, rajzolt, alkotott, ami a képregény ügyét tényleg előremozdította volna. Igaz, az ifjú Kálmán Imre is írt majdnem végzett joghallgatóként a Pesti Napló számára zenei előadásokról,
koncertekről kritikákat és recenziókat, de közben járt a Zeneakadémiára is, kevéssel később pedig megkomponálta a
bemutatójának november 17-én épp századik évfordulóját megünnepelt Csárdáskirálynőt. Képregény-kritikusaink
nagy része láthatóan nem tud különbséget tenni a műkritika és a recenzió
között, egy-két kivétellel pedig a legtöbbjüknél hiányzik az az igen alapos, s egyben alázatos műfajismeret, amire
alapozva tisztes bírálatot lehetne építeni. Ami marad: a nyers, szubjektív,
egyéni ízlés-preferenciákból következő vélemény. S mert legtöbbször a kritikus
is ingyen ír, viszonylag könnyen jut megjelenéshez: a hónapok munkájával, nagy
fáradtsággal összehozott, a sokszor a szerző költségén megjelentetett alkotást
másfél-két flekkben, rövid úton a sáros földbe döngöli. És a boldogtalan szerző még
sokszor ennek is örül - lám, észrevették, s legalább írtak róla. Aztán
elgondolkozik azon, amit írtak, s hirtelen ötlettel bevágja a rajztollat a
sarokba, és keserű szájízzel visszamegy rendszergazdának, keltetőgép-kezelőnek,
cipőfelsőrész-készítőnek, vagy oda, ahonnan az Úr egy nem egészen világos
pillanatában a képregény-alkotásra elhívta őt.
 |
| Ezt történt velem a Szűcs Gyula és Budai Dénes az őszi Börzére megjelent képregényét ért (majdnem) uniszónó kritikai fanyalgás olvasása közben is. Dénes rajzait régóta figyelem, élvezettel láttam, hogy hogyan nőtt ki tudásban, technikában a posztklasszikus magyar képregény legjelentősebb reménységévé. Szerénységet mindig csodáltam, mint ahogy rajztudását is – ez az idők során tökéletes műfajismerettel, remek kompozíciós érzékkel lett gazdagabb. A kritikák nem is őt, elsősorban Gyula történetét kapálták – szerintem igaztalanul. A Café Postnuclear sztorija élvezhető és fordulatos, semmivel sem silányabb a zsánerre jellemző filmeknél vagy akár amerikai képregényeknél. |
Holott a szerzőt, aki ebben a mai
magyar képregényes közegben még vagy már alkotásra adja a fejét, elsősorban
simogatni kell: okos, szép homlokát csókolgatni, babusgatni, kis dalocskákkal
nyugtatgatni, friss szénával etetgetni, forrásvízzel megitatni. A magyar
képregény átmeneti korszakban él: a múlt, amit sokan szeretnének megtagadni
(mert olyan szakmai mércéket állít, amit igazán nem könnyű teljesíteni) nem,
hogy nem ért véget, de a Kiss Feri-féle társaság (magam szintén közéjük valónak
tartom) tevékenysége révén a szakma továbbra is, állandóan szembesül vele. Lehet oldszkúlként jellemezni
ezeket az alkotókat, lehet rájuk sütni, hogy eljárt felettük az idő, de lehetne
igazodási pontként is tekinteni rájuk, eltanulni szakmai profizmusukat, a műfaj
alapos ismeretét. Senki sem mondja, hogy úgy kell alkotni, mint egykor Zórád, Korcsmáros, Sebők, vagy akár most
Fazekas, de elődökként lehetne akár
büszkén is tekinteni reájuk – mint ahogy néhány kortárs, fiatal alkotó azt
teszi is. Mi, az ötvenesek-hatvanasok hagyomány-őrző generációja azonban csak a múlt vagyunk: a jelen az a sokszínűség, az a minden
hendikep ellenére a versenypálya szélén toporzékoló, sörényt rázó, nyihorászó
ifjú mezőny, akik csak rajzolni, írni, tudásukat megmutatni szeretnék. Hogy ki győzdelemeskedik majd közülük, még nyitott: verseny közben maguktól is felbukhatnak, vagy
elkaszálhatja őket a kritika, ám aki igazán jó, tehetséges és persze kitartó, előbb-utóbb célba
ér.
 |
| A 7. Szegedi Képregényfesztiválra jelent meg a Nero Blanco Papírmozi képregénymagazinjának nyolcadik száma. |
A mutatvány sikere azonban nem
rajtuk, a szerzőkön, a kiadókon, szerkesztőkön, képregény-szakértőkön, a biciklistákon és a zongora-hangolókon, de még csak nem is a kritikusokon múlik, hanem
rajtad, ó, Nyájas Olvasó. Mert
megszakadhat az igyekvéstől az egész társaság, ha te, akiért az egész karusszel
forog és forog, továbbra sem szállsz fel a papírmaséból készült laú hátára, nem teszed, mi az
egyetlen feladatod lenne: nem olvasol, s nem veszel magyar képregényt.
Mondanám, hogy a vétel a fontosabb,
de nem lenne teljesen igaz: amíg – a dolgok állása szerint: még jó darabig – nem üzleti
modellben működik a hazai képregény-kiadás, amíg a kiadó nem nyerni akar a
kiadói tevékenységen, csak a lehető legkevesebbet ráfizetni, majdnem mindegy,
hogy veszik vagy a népszerű oldalakról kalózban letöltik a történeteket. Persze
mindenkinek jobb lenne, ha nem 75-200, hanem 800-1000 példányban jelenhetnének
meg és fogynának el az új történetek: a hazai képregény-kiadók (ahogy ismerem
őket) nem pezsgős vacsorákra költenék az extraprofitot, hanem új kiadványokba
forgatnák vissza. Egy napon nyilván majd ez is bekövetkezik – most az ide
elvezető út úgy felénél járhatunk, s hovatovább elérjük majd az áhított cél is.
Hova továbbra is csak ezen az úton, az apró lépések, a lassú építkezés, a
szakmai kultúra erősítése és az olvasói bázis növelés útján juthatunk.
 |
| A Szegedi Képregényfesztivál vendége volt a Papírmozi magazin egyik külföldi szerzője, a nemzetközi képregényes világ méltán elismert, nagyszerű alkotója, a szerb Bane Kerac. Az ő leghíresebb saját sorozatának, a Cat Claw-nak az első 42 oldalas epizódját is tartalmazza a magazin 8. száma. |
Ebben, s persze az olvasók és a
képregényes szakma találkozásában jelent hatalmas lehetőséget a Hungarocomix 2015, a Magyar Képregény Szövetség hagyományos
év végi rendezvénye, melyre most új helyszínen, a Lipták Villában (1146
Budapest, Hermina u. 3.) kerül sor november 28-án reggel 10-től. Az eseményen
számos magyar képregényrajzoló vesz részt és mutatkozik be, kiváló alkalmat
teremtve arra, hogy bárki megismerhesse őket, munkáikat, munkamódszereiket. A
rendezvényen, melynek részletes programja itt
olvasható, kiadók mellett alkotócsoportok és egyéni alkotók állítanak standot. Találkozunk?
