Az, hogy egyes korai történeteimet nem
szeretném beszerkeszteni egy „Best of...”
koncepció jegyében összeállított emlékalbumba (lám, miket megtehet az ember, ha
szellemi hagyatékának gondozását nem az utókorra bízza!), nem azt jelenti, hogy
semmi közösséget nem kívánok vállalni velük, hogy megtagadnám őket. Olyan ez,
mint a később bajnoki címet nyert boxolóknál az első, vesztes meccsek képei:
megőrizzük, néha talán meg is nézegetjük őket (... hogy az a benga néger
mekkora pofonokat tudott adni!), de az öltöző falára nem tixózzuk ki. Kiss Feri
betette volna a kötetbe a Mata Harit, a Néphadseregben megjelent egyetlen
képregényemet, én meg nem - itt azonban, szűk családi körben, felidézem keletkezése
történetét, s közzéteszem a rajzokat is.
A püspökladányi
képregényes találkozóra közvetlenül a még fennmaradt hét hónapos katonai
szolgálati időm letöltése előtt került sor: ahogy hazaértem, 1985 augusztusának végén már csomagoltam
is, s indultam is Kaposvárra, onnan
pedig tovább Kalocsára. Akkor már bő
másfél éve dolgoztam a Magyar Néphadsereg
havi magazinja, az Igaz Szó számára,
melynek főszerkesztője, Barkovits István kellő
időben lépéseket tett annak érdekében, hogy a kikerülhetetlen előfelvételis
második menetre a magazin szerkesztőségében kerüljön sor. Az újságírókat
(csakúgy, mint a kőfaragókat, balettáncosokat s a szimbola egyéb virtuózait) a
sereg mindig tudta valamire használni: generációk úszták meg úgy a katonai
szolgálatot, hogy helyette színpadodon vagy szerkesztőségben illegették
magukat. Nekem sem volt ellenemre, hogy ne bokrokon való átugorgatással, de
hasznosan töltsem el ezt a bő félévnyi időt.
A Magyar Néphadseregben mindennek megvolt a maga
„szolgálati útja”. Ennek egészen pontosan az, hogy nem közvetlenül a
szerkesztőségben kellett jelentkeznem, hanem először a kalocsai forradalmi
ezredhez osztottak be, ahol a tartalékos politikai tiszteket (és
katona-újságírókat) képezték. Egy hónap után innen, vezényléssel kerültem aztán
Budapestre, a Kerepesi útra, ahol a
kultúrmunkások (lapok és művészegyüttesek) egy vidám, családias
laktanya-féleségben elhelyezésre kerültek. Ma a HM Zrínyi Kommunikációs Szolgáltató Nonprofit Korlátolt Felelősségű
Társaság működik (ha még működik) itt. A hajdanvolt magyar katonasajtónak
itt állítottam emléket - mára (a körkörös védelmet szervező meg a lekupakolt
távcsövön át hadgyakorlatot szemlélő miniszterek hathatós tevékenységének
köszönhetően) ennek ez egykori gazdagságnak, kulturális sokszínűségnek nyoma
sem maradt. Mert lapja - akkor - volt a seregnek bőségesen.
Ezeket a Zrínyi Katonai Kiadó fogta
össze, mely könyvkiadóként is igen jelentős tevékenységet fejtett ki. Az „én időmben” az udvar hátulján voltak a Zrínyi kiadó szerkesztőségei, az Igaz Szó
„termei” egy szinten, de külön szárnyban kerültek elhelyezésre a Néphadsereg c. katonai hetilap
helyiségeivel.
Nagyalakú, kísérő színnel nyomott, egyébként (csakúgy, mint az
Igaz Szó) újságárusi forgalomban is kapható lap volt a Néphadsereg, jelentős
hagyományokkal. Jól szerkesztett, a katonai élet aktualitásairól folyamatosan
beszámoló újság volt ez, mely nem szűkölködött rajzolókban, karikaturistákban -
nem közölt viszont képregényt.Ebben a tényben én nem korlátot, hanem
lehetőséget láttam, s szinte oda kerülésemtől kezdve azonnal zaklatni kezdtem
Barkovitsot: segítsen rábeszélni a Néphadsereg akkori főszerkesztőjét, (ha
emlékeim nem csalnak) Hegedűs Ferenc ezredest, hogy az ő lapja is hozzon le
képregényeket - persze tőlem. Nem volt egyszerű, de a kitartás végül elnyerte
jutalmát: Hegedűs belement, igaz, csak egyszeri megjelenésbe: a hagyományosan
összevontan megjelenő decemberi utolsó, 51-52-es számba készíthettem egy
történetet. Témául Mata Harit választottam,
a történetet pedig magam eszkábáltam össze.
Az egyszerűség végett elmentem a Molnár utcába, az Állami Gorkij Könyvtárba, melynek nagyszerű idegen nyelvi
gyűjteménye korábban is már sokszor kisegített, angol, német, francia
könyvekből összeszedtem, ami a hollandus kémnőről elérhető volt és írtam egy 8H
keménységű fokra zanzásított forgatókönyvet. Aztán nekiálltam megrajzolni. Így utólag könnyű belátni: nem sikerült valami
fényesen. Túl görcsösen ragaszkodtam ahhoz, hogy minél több „eredeti” fényképet
belerajzoljak a történetbe, a műszaki kihúzó-toll, amit akkor kezdtem
használni, nem úgy reagált a papírra, ahogy kellett volna (merevek, szálkásak
lettek a vonalak), gyengécskék a kompozíciók... A ceruzarajzok annyira talán nem
is lettek volna rosszak, de a kihúzásnak sikerült az összképet alaposan
lerontania. Mindazonáltal - ha már a gyereknek megígérte - Hegedűs ezredes
lehozta a történetet: az 50. számban megjelent egy előzetes, majd az év végi
utolsóban a teljes, 4 oldalas (a lapban egy teljes kolumnát kapott) sztori. Nem
akartam, hogy olyan legyen, mint Zórád Mata
Hariról szóló története (Egy lány a fény
szigetéről) - nos, ha mást nem is, de ezt sikerült maradéktalanul elérnem -
nem lett olyan. Nagyon nem lett olyan...
A Néphadseregben több képregény megszűnésig (a
rendszerváltás elvitte, s részben a régi gárdával, elhozta a Magyar Honvédet) nem jelent meg. Az
eredeti rajzokat nem kaptam vissza, s anno fénymásolatot sem készíttettem róluk
- csak a Néphadseregben megjelent nyomatból őrzök magam is egy példányt, a régi
dolgaimat összegyűjtő „összes műveim” egyik kötetében. Ezt a képregényt -
nyomtatásban - Kiss Ferinek sem sikerült megszereznie, s bár tudta, hogy
létezik, a valóságban csak akkor látta meg, mikor 2012 körül átküldtem neki a
szkennelt képeket. Hogy mi tetszett neki ezeken a rajzokon, máig sem értem
(képregényben néha fura a gusztusa), azt viszont igen, hogy viszonyítási
alapként (ilyen volt - ilyen lett) miért szerette volna beszerkeszteni a
harminc éves emlékalbum történetei közé. Ha ott nem is, de itt közreadom a régi
történetet - a sztorit elmondtam, az ítéletet meg hozza meg róla maga a Nyájas Olvasó.
