Valójában ennek az évnek a (kettős)
jubileumi ünneplés jegyében kellett volna eltelnie: végső soron pont 30 éve,
1985-ben kezdtem képregényeket készíteni, s pont negyedszázada, 1990-ben
hagytam fel a rajzolással. A blog Nyájas
Olvasóinak nyilván feltűnt, hogy az itt fellelhető írások legnagyobb része
életem ezen néhány évével foglalkozik – oly sokszor, és oly sok aspektusból
emlékeztem már vissza az ebben a korszakban született munkáimra, no meg magára a korszakra, hogy bizony számos esetben csak utólag veszem észre: egyik vagy másik cikkben (már megint!) ismételtem
magam ismételtem magam. Kéretik elnézni ezt: az ilyesmi a korral jár, mint az,
ha már megint nem találjuk a Cavintont,
vagy a zsebkendőt, amire azért kötöttünk csomót, hogy emlékeztessen a Cavinton helyére.
Az (ön)ünneplés azonban az idén elmaradt.
Oka egyszerű volt, ma cseréltünk róla eszmét röviden Kissferivel. Mikor szóba került, hogy összeraknánk egy füzetet
kedves képtörténeteimből, nekem is volt egy elképzelésem, Ferinek is. Ő
beletett volna néhány igen rossz képregényt (mint például a Néphadseregben 1985 végén megjelent Mata Harit), mint afféle viszonyítási alapot: lám, mint Baruch T. Livingstone esetében
(vö.: Piszkos Fred közbelép) a szorgalmas munka, no meg Zórád szakmai irányítása
néhány év alatt milyen szép eredményt hozott. Van ebben igazság, meg persze
némi általánosítás tanulság levonásának lehetősége: ha nekem innen
oda sikerült eljutnom, mit érhetett volna el valaki, aki tényleg tud
rajzolni – és még ráadásul a kor legnagyobb képregény-alkotójának közismerten gyöngéd
pedagógiai módszerei minden előnyét is élvezheti.
Nem azt mondom, hogy szégyellem ezeket az
igen rossz, korai rajzokat (bár tudom, hogy lenne miért szégyenkezni), de mint
az egyszeri másnapos az üres Unicumos üvegekre,
valahogy nem tudok jó szemmel tekinteni rájuk. Az első, az Igaz Szóban megjelent rajzok bűn randák voltak – a Jókai-sorozatnál
talán a szövegkönyvön kívül semmi nem működött. A magyar nemzet története tizenkét
történelmi beszélyt dolgozott fel egy-egy oldalpárban. A történetek tömörítése
jól sikerült, a grafikus megjelenés nem: bár egy-két rajz nyomokban képregény-elemeket
is tartalmazott, nyomorúságos amatőr-munka volt az egész. A Mester joggal
korholt érte, én sem voltam elégedett – ám áldott emlékű (első) főszerkesztőm, Barkovits István (1930-2001) nem dobott ki az ajtón,
ablakon, hadaknak parancsoló katonaemberként nem lövetett le, mint Iljics sem tette azt a labdázó gyermekekkel, hanem türelemmel várta a színvonal javulását.
Erre igen-igen lassan, talán 85
szeptemberére került sor. Amikor Barkovits kitalálta, hogy a spanyol polgárháború kezdetének harmincadik
évfordulójára felújítja Zórád (az egyébként a főszerkesztő felesége, Vass Éva által írt) történetét, A
szív parancsára című képregényt, egyáltalán nem volt evidencia, hogy a Mesterhez
fűződő évtizedes kapcsolat és a lapban való korábbi megjelenés ellenére én
kapom majd a munkát. Zórád annak rendje szerint mintaoldalt rajzoltatott,
ceruzában. Jó nagy lepedő lett belőle, de mert a másoláshoz nyilván nagyobb
tehetségem volt, mint az eredeti rajzoláshoz, elfogadhatóan sikerült.
Feltételesen elkezdhettem a sorozatot. Az első három oldalt elvittem a
Mesterhez korrigálni – hümmögött, forgatta, majd – alig javítva rajta – visszaadta.
„Csináld.”
Néhány hónap alatt elkészült a történet, s
közben az első folytatás (egy decemberi beharangozó előrajz után) már meg is
jelent az Igaz Szó 1986. évi januári számában. Ezt a történetet – bár az érdem
Zórádot illeti, akinek puszta másolója voltam – már büszkén vállalom, miként
azt is, hogy ezen keresztül, szinte kockáról kockára tanultam meg a
mesterséget. 1986 aztán más munkákat is hozott: a Bucó sorozat három füzetét, a
Táltosnak apróbb munkákat, illusztrációkat. A Táltos és a Bucó után jött a
Képes Újság, majd a Mi Világunk, ahol
88-tól külsősként, 89-től már belső munkatársként dolgoztam. Innen – s a Hahotától – vonultam 1990 tavaszán
vissza.
Hogy volt-e ennek a pályának íve, javult-e
rajztudásom, munkáim színvonala, nem az én tisztem megítélni – bár persze szerintem
a változás nyilvánvaló. Úgy-amennyire elfogadható dolgokat 86-tól kezdtem
készíteni, s ha lett volna még 1990 után a pályán néhány évtizedem, nyilván
futotta volna valami ennél lényegesen jobbra is. Három nagy magyar képregény-rajzoló
is autodidaktaként kezdte (Korcsmáros, Endrődi és Fazekas), s sok kortárs
magyar képregény-rajzoló mai is civil foglalkozás, munka mellett alkot –
például Molnár Gábor és Budai Dénes, hogy csak az új generáció két kiválóságát,
kedves alkotóimat említsem.
A szó (a digitális szó is) elszáll, az
írás, ha papírra nyomják, meg megmarad – ezért gondoltunk arra (no meg persze
azért, hogy egykor majd unokáim is látva lássák), hogy egy retro-füzet erejéig
összegyűjtjük a 86 körül keletkezett, legkedvesebb képregényeim. A rosszakat, a nyilvánvalóan rosszakat persze kihagyom - Kiss Ferit, aki hajlamos lett volna egy valósághoz közelebbi kép érdekében ezeket is beszerkeszteni, csak azzal tudom biztatni: halálom után előszedegetésükre még számos alkalma lesz, hisz képregényes emlékem gondozását mintegy utolsó kiszúrásként egyszer majd reá hagyományozom. Az album címe – pályakezdésem
vállalt évfordulóra utalva - csak ennyi lesz: Mennyi? 30! Kereskedelmi forgalomba nem kerül, de régi barátaim,
társaim a képregényes utazások világában számíthatnak majd egy-egy dedikált példányra. Szólunk majd, ha jelentkezni lehet!
