A jövő évi megjelenésre tervezett jubileumi albumom dísze-virága minden kétséget kizáróan A szív parancsára című képregény lesz.
Ennek keletkezés-történetét másutt már elmeséltem, sőt: miután minden
munkafázis minden oldaláról rendelkezésemre állt eredeti vagy legalább
fénymásolat, albumba is tudtam rendezni a képeket. Mi több, egy rövid
videofilmet is tudtam készíteni róla, mely „mozgásban” mutatta be a mű
születését. Az egész tálalás – tudatosan – azt kívánta sugallni, mi több:
bizonyítékokkal alátámasztani, hogy nem csak lelkes, de igen ügyes másolója is
voltam a Mester, Zórád Ernő lapjainak
– lám, vonalról vonalra sikerült a történetet „lekoppintanom”. Így, utólag,
pirulva vallom be: nagyobbat nem is tudtam volna füllenteni.
Amikor Barkovits István kitalálta, hogy a polgárháborús évfordulóra a felesége által a Pajtásnak 1961-ben írt
történetet veszi elő, s a szerkesztőség megkeresésére Zórád tájékoztatta őt,
hogy bizony az eredeti rajzok már nincsenek meg, az Igaz Szó főszerkesztője katonaemberként nem a lehetetlent, hanem a megoldani való
problémát látta. Elszalajtott valakit a Széchenyi
Könyvtárba, s a szerkesztőség számára a Pajtás ott őrzött, eredeti
példányairól A/4-es fénymásolatot készíttetett. Ezekből kaptam egyet a
mintaoldalhoz, amit kétszeres nagyításban készítettem el: jó nagy lepedő lett
belőle. Csak 2012-ben derült ki, mikor Kiss Feritől megkaptam a Pajtásban
megjelent oldalakról készült szkennelt képeket, hogy a lapokat piros
kísérő-színnel nyomtatták: munka közben én bizony mindent szürkében, sokszor a
tónus alatti vonalakat is elfedő szürkében láttam.
Az alapvetően megoldandó probléma
kettős természetű volt. Az egyik: az A/4-es másolatokat ésszerű tükörméretre nagyítva
kellett átrajzolni – ez végül (a Mesterrel egyeztetve) az eredeti másfélszerese lett. Minden
kockát, minden rajzot át kellett tehát méretezni, meg kellett nagyobbítani. A
másik gondot az eltakart, felismerhetetlen vonalak jelentették, no meg az, hogy
A szív parancsára a Mester „szálkázó” korszakában (az ötvenes évek
végén-hatvanas évek elején rajzolt így) tartozott: nem csak kontúrokat,
kiemeléseket használt, de – a tónusok érzékeltetésére – rengeteg vonalkát is.
Amit aztán a sok szürke paca alatt vagy megtaláltam, vagy nem. Sokszor
kínlódtam azon, hogy kitaláljam, mit is akart a Mester ábrázolni, mi mihez
tartozik – általában hosszas töprenkedés után eltaláltam, néha azonban nem.
Az, hogy a munka egyáltalán
sikerülhetett, nagyrészt annak volt köszönhető, hogy 1973-tól nagyon sokszor
láttam Zórádot rajzolni. Megfigyelhettem, ahogy „felteszi” egy-egy képkocka
kompozíciós alapvonalait, majd a kidolgozás alapjául szolgáló vázlatát. Nem
dolgozott ki minden részletet ceruzában, csak érzékeltette, hol, milyen
kiemeléssel, nyomatékkal, képi megoldással kell majd élnie. Az arcokkal,
kezekkel, „finom”, részletgazdagságot követelő elemekkel kezdte – fantasztikus
türelme volt az ezekkel való bajmolódáshoz. Itt, ekkor is rajzolt, azaz a
munkát nem csak a ceruzás vonalak tollal való áthúzására korlátozta. Ekkor
dolgozta ki részleteiben az alakokat, pontosan, biztos vonalakkal, s ahol
kellett: nagyon-nagyon vékonyan. Aztán jött az ecset, a vastag kihúzótoll, s miután
már a lap „leszáradt”, ahol meg az kellett, a lavírozás.
Nagyrészt én is így csináltam –
de persze kevésbé pontosan, magabiztosan. Kezdetben sok lapot téptem el azon
görcsölve, hogy a munkám nem hasonlít ELÉGGÉ a Mester rajzára – az eléggé
persze itt a „tökéletes kópiát” jelentette volna. Ilyet pedig „előállítani” már
csak a fénymásolat „láthatósági problémái” miatt sem sikerülhetett – s persze
nem voltak a legtökéletesebb a rendelkezésemre álló eszközök sem. Én a műszaki
rajzolók által is használt 0,1-es csőtollal „finom vonalaztam”, 0,3-0,5-össel
kontúroztam, s persze használtam ecseteket is. A végeredmény is – bár elsőre a
rajzok talán azonosnak látszanak – egy minden szempontból, minden vonalában
eltérő munka lett. Valami MINDIG megváltozott: ha másutt nem, a kihúzásnál,
amikor a rajz a végleges formáját kapta – sokszor azonban már a ceruzás
vázlatok elkészítése során.
Zórád nem csak, hogy nem vette
zokon ezeket az eltéréseket, hanem kifejezetten örült nekik. Amikor
végigbogarászta a ceruzarajzokat, persze azonnal kiszúrta a nagyításból eredő
esetleges torzulásokat (nem volt sok) – ezeket finom vonalakkal kiigazította. A
kihúzásba azonban már gyakorlatilag nem nyúlt bele, csak sokat morgott: „Kevesebb több lett volna… Hm… Ezt bizony
alaposan sikerült elrontani… Ez mi, hurkatöltő? Ja, hogy puska… Csak ne
akarjanak lőni vele...” Összességében azonban elégedett volt a
végtermékkel. S persze én is: bebizonyítottam a Mesternek, a főszerkesztőmnek,
elsősorban azért magamnak, hogy meg tudom csinálni. Innen már elérhető
távolságba került, hogy egyszer talán jó saját képregényeket is rajzolok. Nem
Zórádot szolgain másolva, de Zórád szellemében
készült tehát A szív parancsára. Így, utólag, ennyi év távlatából látom, s
látom be, hogy tényleg jó volt, s jó
csak ezért lehetett. A dicsőség pedig nem engem: csakis a Mestert illeti.
