„Hamis pénz, színaranyból” – a magyar kulturális ellenképregény tündöklése és bukása

Ha olvastam volna 1966-ban Esti Hírlapot, és úgy szerettem volna a képregényt, mint ma, biztos, hogy a meglepetéstől kiesik a kezemből az újság november 8.-i száma, melyben a Szépirodalmi Kiadó előszőr jelentette be: 1967-től színes képregények kiadásába kezd – méghozzá rögtön sorozatos formában. A terv valóra vált, de az antikváriumok ma még sincsenek tele a hatvanas évek színes magyar képregényalbumaival. Mi történt, hol ment félre a nagy vállalkozás?

Jön a képregény! – az első tudósítás a tervezett sorozatról az Esti Hírlap 1966. november 8.-i számában

A sorozat tervbe vett indulását maga a kiadó nagy hatalmú vezetője, Illés Endre szellőztette meg az Esti Hírlap riporterének, Nóti Ilonának. Előrebocsátotta hogy a kezdeményezést – természetesen - nem az üzleti érdek hajtja, hanem az értékteremtés szándéka, a cél pedig az, hogy többé ne a kivonatos irodalmi feldolgozások kerüljenek „képaláírásokkal” az olvasók kezébe, hanem a teljes irodalmi alkotások – a „legkiválóbb művészek” által illusztrálva, színesben. Rohamot akart intézni a képregény ellen – a képregény eszközével. A szándék alapvetően nemes volt: a képregényesítéssel a kiadó főleg a vidéki közönség köréből azokat akarta megszólítani, elérni, olvasóvá tenni, akik eddig „még nem találtak utat az irodalomhoz”, de talán a nagybetűs szedés, a látványos illusztrációk meghozzák majd a kedvüket az olvasásához – az elvtársak tehát a legjobbat akarták. Aztán, ahogy Hruscsov mezőgazdasági reformjairól mondta 1962-ben egy bánatos szemű permi középvezető, csak-csak az lett belőle, ami mindig is szokott.

Attól, hogy Illés Endre nem szerette a képregényt, a képregény még szerethette volna őt. Karakteres, szépen formált arca remek titkosszolgálati főnökké tette volna egy Hód történetben, de alakíthatott volna tudóst, sőt, akár kiadói igazgatót is. MI-generálta kép.

Illés (Isten nyugosztalja) kiváló műfordító és nagy szerkesztő volt, aki két politikai rendszerben csinált karriert. Értette az irodalmat, szerette is. Hogy írónak milyen volt, az más kérdés: én sose tudtam semmit végigolvasni tőle, mert untam közhelyes cselekményeit, papírmasé alakjait, az álkonfliktusokat, amiben a szereplői sodródtak. Inkább a rendszer, mintsem az olvasók által ünnepelt szerzője volt a kornak: könyvei 1957-től egymást érték (akadt év, amikor 2-3 is megjelent), drámáit rendre bemutatták - a történeti igazsághoz azért az is hozzátartozik, hogy a parádés szereposztásban (Almási, Huszti, Haumann, Sunyovszky és a többiek) a Madáchban 76-ban színpadra került Spanyol Izabella nagy közönségsiker volt, mint ahogy több más színműve is. Kritikusai méltatták, 1977-ben kismonográfia  jelent meg róla (igaz, 1945 előtti irodalmi munkásságát a középpontba állítva), az évtizedek során minden díjat megkapott, amit csak író- és művészember akkoriban Magyaroszágon megkaphatott. A Szépirodalmi vezetőjeként hatalmas munkát végzett a magyar irodalom klasszikusai sorozatának, a Remekíróknak kiadásával, de az is igaz, hogy ő mondta meg, hogy kiből legyen klasszikus, ahogy ő döntötte el azt is, hogy a mindenkori kusza erővonalakat figyelembe véve melyik kortárs író kapjon megjelenési lehetőséget. Mindezt egy olyan korban, ahol egy felmérés szerint (Borbély Sándor) az emberek csak egyetlen klasszikust forgattak szívesen, Jókai Mórt – Berkesit viszont többen olvasták, Mint Móriczot, Szilvásit pedig többen, mint Babitsot.

A képregény, mint az irodalom gyilkosa. A rajz – hol másutt – az Élet és Irodalomban jelent meg, 1967-ben

Illés Endre híve volt az irodalom népszerűsítésének, de (örök elitistaként) nem volt híve a népszerű irodalomnak, mert azt a Parnasszuson álló Chuk Norris homlokára tolt napszemüvege magasságából nézte le, szerzőivel együtt. A képregény, az alig tíz éve megszületett, s a kritikusok által folyvást ostorozott sajtóműfaj iránti megvetését sosem rejtette véka alá: ebben amúgy minden kiadói pályatársával osztozott. A sok hangon zengő kórus ledöbbent azon, hogy az olvasáskutatók szerint a magyar társadalom harminc százaléka olvas csak rendszeresen, s annak hatvan százaléka is csak újságot, de aztán lendületből rá is fordult egy ihletett ítész által „lekopasztott” lakóházhoz hasonlított adaptációs sajtóképregény gyalázására. Az, hogy mint rajzos sajtóműfajt jól csinálják-e vagy sem, említést sem érdemelt, ahogy az ifjú műfaj erényei sem, mert ilyenek nem voltak. Leginkább úgy látták, mint a gyermeklapokból „infantilis, primitív járványként” a napi- és hetilapokba átszivárgott műfajt, mely nem szégyellt Mikszáth, Jókai, Móricz, Solohov műveihez nyúlni, „újabban” pedig a magyar nép „őskortól napjainkig” terjedő történetét is „feltálalni” (Alföld, 1964). Nem konkrét baj volt tehát a képregénnyel, hanem csak „pusztán” az, hogy létezett, kívül a könyvkiadás és a művészeti életet szoros ellenőrzés alatt tartó szörnyűséges klikkek, főigazgatóságok és zsűrik, könyvművészeti bizottságok meg más gittegyeletek birodalmán – sajátos módon a diafilm, mely hasonló eszközökkel élt, mégsem került soha a gyűlölködés fókuszába.

Egy szépségesen szép Szász Endre borító 1955-ből – a sorozat 76.  kötetének szerkesztője Kuczka Péter volt

Ezen a műfajon kívánt ütni egy hatalmasat Illés Endre (is) az új sorozattal, melynek előképét a Szépirodalmi Könyvkiadó 1954-ben indult, legsikeresebb vállalkozásában, az Olcsó Könyvtárban találta meg. Egy árban csakugyan olcsó, de értékes (főként kortárs) irodalmi alkotásokat a „széles tömegekhez” eljuttatni kívánó könyvsorozat gondolata a Párt 1953. november 30-án elfogadott, a magyar könyvkiadás lehetőségeit kitágító határozata után merült fel, az akkori művelődési miniszter, Darvas József erőteljes támogatása mellett. A sorozat az 1950-ben alapított Szépirodalmi Könyvkiadóhoz került, melynek Jászberényi Sándor volt igazgatója. Hatalmas könyvgyár volt ekkor a Szépirodalmi. Kortárs magyar szerzőktől az első öt évben 384 művet adott ki 3,155.000 példányban, és 261 klasszikus művet 3,872.000 példányban. Jelentős kezdeményezései voltak; Jókai, Móricz és Mikszáth műveinek sorozatkiadása, legnagyobb klasszikus költők műveinek és a Hét évszázad magyar verseinek megjelentetése, a Világirodalom Klasszikusai sorozat megindítása.

Talán az egyetlen alkalom, mikor Zórád Ernő karikaturistaként illusztrált könyvet: a Capek elbeszéléseiből készült válogatás 1959-ben, az Olcsó Könyvtár 256. kötetében került az olvasók elé

Ehhez csatlakozott az Olcsó Könyvtár, mely tudatosan vállalta a két háború közötti magyar ponyvakiadás formavilágát (sárga, puha borító, kis, zsebkönyv alakú formátum, egyszerű papír), viszont minőségi irodalmat kívánt adni. A köteteket illusztrálták, ebben a kor minden neves grafikusa részt vett – Szász Endrének a nehéz ötvenes években az egyik állandó bevételi forrását jelentette. A kiadó főszerkesztője az alakulástól Illés Endre volt (1957-től lett ő az igazgató), az OK pedig Szabó Ferenc személyében olyan hozzáértő szerkesztőt kapott, aki aztán évtizedeken át sikerrel kormányozta a sorozatot. Kéthetente jöttek ki egy új könyvvel, a nagyobb terjedelmű alkotások több részben jelentek meg. Az első kötetekkel a kiadó biztosra ment: Cigánybáróval nyitott (egy Jókaiba, kérem, sosem belebukni), de jött Verne, Heltai Jenő, Jack London, Stevenson, majd hatodiknak Mikszáthtól a Szent Péter esernyője. Egy kötetet 30 000 példányban nyomtak, az első két-három kiadvány szinte órák alatt fogyott el, rövidesen utánnyomás is készült belőlük. Az Athaeneum Nyomda rotációs gépei éjszaka a Népszavát, nappal az Olcsó Könyvtár köteteit ontották.

Az egyik versenytárs: agyonolvasott példányom a Szent Péter esernyője Zórád Ernő által illusztrált 1960-as kiadásából, mely az Ifjúsági Kiskönyvtár 53. köteteként jelent meg

Az árat maga Kádár János maximálta a KB egy 1957-es ülésén: az több, mint egy kiló kenyér (a legendás, több, mint 20 éven át rögzített 3,60) ára nem nagyon lehetett. Népszerűségét az sem befolyásolta, hogy 1955-ben versenytársat kapott: a Móra Kiadó negyvenezres pédányszámban megjelenő, hasonló formátumú Ifjúsági Kiskönyvtár sorozatába (ebből nőtt ki jó évtized múltán majd a Delfin) ugyan elsősorban az ifjúságnak szánt és kalandosabb könyvek kerültek be, de Jókai, Mikszáth, Verne, Szép Ernő innen sem hiányozhatott – a Szent Péter esernyőjét 1960-ban 40 200 példányban itt is kiadták, s azt épp Zórád Ernő illusztrálta. 1955-ben indult a Magvető a szórakoztató műfajnak szentelt Vidám könyvek sorozata, ugyancsak zsebkönyv formátumban és magas példányszámban – Rejtő A láthatatlan légióját 1956-ban 100 000-ben nyomták, évtized múltával már nem voltak ritkák a 200 000-es kiadványok sem.

Az Írószövetség közgyűlése, 1962. Az irodalmi elitet reprezentatív eseményének a pesti Új Városháza ülésterme adott otthont. Balra Illés Béla (pipázik), az előtte lévő sorban középen Veres Péter, mögötte Tamási Áron. A felvételt a szenvedélyes amatőr fotográfus, a Pajtás képregényeinek egyik forgatókönyvírója és sikeres történelmi regények szerzője, Hunyady József készítette, akinek igazi kortörténeti emléket jelentő képei a Fortepanon tekinthetők meg – ez is onnan származik.

1966-ra mindazonáltal a kiadói világ számos, nagy változáson ment keresztül, s ennek egyik nagy vesztese épp a Szépirodalmi lett.  1955-ben megalakult az Írószövetség kiadója, a Magvető, ami „elvitte” a kortárs szerzők jelentős részét, az Új Magyar Könyvkiadó 1957-től Európa Könyvkiadó néven folytatta tovább, az ő profilja lett a világirodalom. A Szépirodalminál legnagyobbrészt a klasszikus magyar irodalom maradt – meg amit műfajokon átívelő sorozatai révén ki tudott hasítani a kiadói támogatások hatalmas, de nem végtelen tortájából.  Ugyan a könyvkiadás nem a profitról szólt, de nagyon is a pénz állt a középpontban: a klikkek által elosztható források, melyek ezerenyi embernek biztosítottak hatalmat és igen-igen jó megélhetést. E kontraproduktív rendszerben, ahol a legnagyobb hülyeségek kiadását is lehetett igazolni ideológiai érvekkel, törvényszerű volt a selejt nagy aránya: azoktól a könyvektől, melyek – finoman fogalmazva – „nem találkoztak az olvasók érdeklődésével” (Zöld Ferenc), a hatvanas évek közepétől az engedményes könyvvásárokon igyekeztek megszabadulni, s ha ez sem sikerült, végül csak a zúzdában kötöttek ki. Az egyik üdítő kivételt az Olcsó Könyvtár jelentette, mely 1964-re már eljutott az ötszázadik kötetig. 1967-ben a 607. könyv után a sorozat formátumot, és némileg irányt váltott: a karcsúbb, tetszetősebb 11x18 centiméteres zsebkönyv alakját vette fel, a klasszikusok és utánnyomások mellett pedig egyre nagyobb teret kaptak az egyedi, először e sorozatban megjelenő munkák (pl. Merle-től a Két nap az élet).

1957. május 12-én a Brooklyn Dodgers Ebbets Field-i stadionjában barátságos mérkőzést játszott az USA futballválogatottja és az izraeli Hapoel focicsapata. A kezdőrúgást – az izraeli focisták kezdeményezésére és hatalmas örömére – Marilyn Monroe végezte el. Ahogy a krónikák feljegyezték, háromszor: kétszer a fotósoknak és filmeseknek, és egyszer, hogy a mérkőzés is elinduljon. A mérkőzést a Hapoel nyerte 6:4-re.

Nyilván ez a siker lebegett a kiadó szeme előtt, mikor kitalálta a „kulturális ellenképregény” koncepcióját – tegyük hozzá anélkül, hogy a képregény fogalmával, dramaturgiájával a szervezők közül bárki is tisztában lett volna, mint ahogy azt sem vizsgálta meg senki, mitől lett sikeres a közönség körében a sajtóban már erős létjogosultságot nyert magyar képregény. Hosszú hónapok előkészületei után 1967. március 9-én ünnepélyes sajtótájékoztató keretében számoltak be a Képes Regénytárnak elkeresztelt sorozat elindulásáról a sajtónak. Maga Illés Endre prezentálta – Szabó Ferenc sorozatszerkesztő és a művészeti vonalat képviselő Kass János közreműködésével – az első két kötetet, mely közül az egyik mi más lehetett volna, mint az induló Olcsó Könyvtárnak is szerencsét hozó Cigánybáró, Reich Károly rajzaival, a második Móricztól a Mese a zöld füvön (ezt Győry Miklós Illusztrálta). Illés erősen indított: mint az isteni Marilyn Monroe 1957 májusában, az USA-Izrael válogatott focimeccs kezdőrúgásánál, csűddel hatalmasat bikázott a képregénybe, majd ugyanazzal a lendülettel finoman le is büdösbunkózta az induló sorozat célközönségét.

Hamis pénz, színaranyból

„- Amit itt látnak az asztalon, nem egyéb, mint hamis pénz — színaranyból — kezdte frappáns bevezetőjét. És elmondotta, hogy egyetért azokkal, akik szenvedélyesen támadják a képregény műfaját, mert úgy vélik, hogy inkább elszoktatja az embereket az olvasástól, semhogy ránevelné őket.” – idézte őt az Esti Hírlap nagynevű munkatársa, (zs). Illés nem csak megismételte a műfajjal szembeni szokásos vádakat – a képregény lecsupaszítja a cselekményt, leszoktat az olvasásról, elgiccsesíti az irodalmat – de a rajzokról is volt mondanivalója: azzal, hogy a sekélyes történeteket „általában nagyon primitív rajzok tarkítják”, az olvasók képzőművészeti ízlését is elferdítik. „Tagadhatatlan azonban, hogy a képregény — ez a hamis pénz — tömegek kedvelt olvasmánya, éppen ezért született az ötlet: a népszerű, de talmi könyvformába valódi irodalmat és képzőművészetet becsempészni.” A Képes Regénytár ugyanis „nem irodalmi művek kivonatát adja, hanem nagyon fordulatos és olvasmányos, kis terjedelmű klasszikus elbeszélések és regények teljes szövegét, színes és vonzó, ám képzőművészeti szempontból is igényes illusztrációkkal.” És hogy kinek? Hát az elmaradott, könyvet nem, legfeljebb újságot olvasó vidékieknek, meg a munkásság „bizonyos rétegeinek”. A sorozatba beválogatott, és végül megjelenéshez jutott könyvek legnagyobbrészt a XIX. század irodalmának jeles alkotásai voltak, a világirodalmat legerőteljesebben a francia szerzők munkái jelentették, de három klasszikus  szerzővel az orosz kultúra is képviseltette magát. A válogatott szövegek mellett a „magas művészi kvalitást” a válogatott illusztrátorok – köztük Würtz Ádám, Szántó Piroska, Győry Miklós, Reich Károly, Kondor Lajos, Jurida Károly, Zsoldos Vera – garantálták, akiknek (ez előfeltétel volt) garantáltan semmi köze nem lehetett a képregényhez (valószínűleg ezért marad ki a sorból Szecskó Tamás, aki ugyan csak egyszer, de „megégette” magát a műfajjal). A cigánybáró rajzait Reich Károly készítette – ma sincs rá jobb szó, mint akkor: gyönyörűen.

Válogatott szerzők, válogatott illusztrátorok

Az új sorozatból havonta jelent meg egy-egy kötet. Két típusú kiadvány került a Képes Regénytárba: a hosszabb, de a 150-160 oldalt meg nem haladó nagyobb terjedelmű regények (ezekhez 9 oldalanként készült egy-egy illusztráció) és a 70-80 oldal körüli, kisebb anyagokból készült válogatások (ahol viszont minden második oldalhoz). Mai szemmel már legtöbbször szépek, érdekesek ezek a könyvek, igazi kortörténeti emlékek, a kor közönsége azonban nem fogadta túl nagy lelkesedéssel őket. Egyrészt még a jelentős állami dotáció mellett is drágák voltak: a vastagabbak 15-17 forintba, a vékonyabbak 11-14 forintba kerültek. Ez már fél kiló paprika, három doboz Fecske cigaretta vagy 20 darab Csongor szivarka ára volt, és hát az a szörnyű, ideológiailag alulfejlett célközönség (az uralkodó osztály, mellékesen) az 1967-es 1915 forintos átlagkereset mellett kétszer meggondolta, mire költse a nehezen megkeresett pénzét. Másrészt ugyanúgy néztek ki, mint a többi illusztrált könyv - ami nem is lehetett másként, hiszen ugyanazok készítették, akik a Móra kiadónak és mindenki másnak dolgoztak: a könyvesboltokban össze is keverték őket rendre a Móra gyerekkönyveivel (amik viszont kevesebbe kerültek). Az már csak hab volt a tortán, hogy ahány könyv, annyi méretben jelent meg, és az is, hogy sokféle rajzoló és stílus váltogatta egymást: a legtöbbször művészi, de néha csak művészieskedőnek, gyorsan odakentnek tűnő munkák mellett üdítő kivitelt jelentett Zsoldos Vera, szellős, könnyed és elegánsan kidolgozott rajzaival.

A sorozat elindulása jelentős sajtónyilvánosságot kapott. A Képes Újság 1967. május 27-i számának Illés Lajos (1923-2010), a kiadó egyik vezetője adott rövid interjút, aki még abban az évben a Mórához távozott: 1980-ig a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatát szerkesztette.

És persze: a képregényhez, ahogy azzal a jámbor olvasó a százezres példányban megjelenő lapokban hétről hétre találkoztak, ez a látványvilág semmilyen formában nem hasonlított. 1967-ben jöttek rendületlenül az új kötetek. Amik viszont nem nagyon akartak fogyni, az időről időre megismételt akciózás (csomagokban, kedvezményes áron való megrendelési lehetőség a Családi Könyvszolgálattól) ellenére sem. A kultúrmisszió kezdett nagyon sokba kerülni: a színes nyomdai előkészítés és nyomás a Kossuth nyomdában nem volt olcsó, és ezekhez a könyvekhez jó minőségű, fehér papír is kellett, ami viszont eleve csak korlátos mennyiségben állt rendelkezésre. A neves művészeket sem lehetett Dunakavics drazséval kifizetni: a 18-20, de néha 30-nál is több rajz és címlap már akár kötetenként 25-35 000 forintba is kerülhetett. Óvatosan csökkenteni kezdték a példányszámot: a kezdeti 34 000-ről 28 000-ra, majd 1968-ra 26 000 alá, de ez sem segített. Bár a Szépirodalmi az állam pénzét költötte, a forrásai nem voltak korlátlanok, és a bukásba forduló vállalkozás már más projekteket veszélyeztetett: Illés dédelgetett terve, a Zsebkönyvtár nem indulhatott el (majd csak 1972-ben, miközben a Magvetőnél 1965-től sorra jelentek meg az azonos című sorozatban kötetek). Nem nagyon volt másik út: fel kellett hagyni a Képes Regénytár kiadásával. Erre valamikor 1968 közepén került sor.

Talán a legkedvesebb, legszerethetőbb rajzokat a sorozatban Zsoldos Vera készítette Stendhal Vanina Vanini című elbeszéléséhez. A fordító Illés Endre volt. A könyv 1968-ban, az utolsók között jelent meg, már csak 26 000 példányban

A kimúlásról, szemben a dicső indulással, már nem adott hírt a sajtó, és nem elemezték „szakmai berkekben” a bukás okait sem. Bár a képregény iránti értelmiségi utálat a következő évtizedekben sem csökkent, sőt, jutott belőle még a kilencvenes évekre is, többé nem akarta senki „értékalapú” kiadványokkal leváltani. Bár igény, az lett volna rá, de nem lehetett már betiltani sem - sőt, húsz év múltán, a már piacosodó körülmények között végül eljutottunk a halódó állami könyvkiadás rendszerébe való teljes integráció gondolatáig is. Ezt a részét a történetnek azonban már mindenki ismeri.

 

KKK 20 – a Képregény Kedvelők Klubja júniusi találkozójáról

Kevesen voltunk, de épp elegen ahhoz, hogy a rendezvény ne maradjon el - a teljes érdeklődés hiányában. Ez persze a házigazdát, Kiss Ferit nem vigasztalta, aki a megszokott módon, a szokásos közönségét („Minden érdeklődőt soxeretettel!”) várta a Képregény Kedvelők Klubja júniusi, jubileumi találkozójára.  A cím - Forgatókönyvírók egymás között… - sejteni engedte, hogy Feri - aki a kérdezés lehetőségét ezen az estén átadta Magyar Sándornak, a „szegedi kör” ikonikus forgatókönyv-írójának -, a KKK 20 éves történetének egyfajta szakmai összegzésére készült, és talán a jövő irányainak kijelöléseire is. Az apropót pedig a Képregény Kedvelők Klubja megalakulásának két évtizedes, kerek évfordulója adta. Volna.

Ahogy a meghívóban állt, éppen húsz éve annak, hogy 2004 júniusában Feri és képregényes barátai felkeresték a Szent Gellért urnatemetőben Zórád Ernő végső nyughelyét, hogy illőképp elbúcsúzzanak a Tabán festőjétől, a magyar grafika és képregény akkoriban elhunyt, legavatottabb képviselőjétől. A társaság utána beült sörözni a Rácfürdő nyitott kerthelyiségébe, ahol körvonalazódni látszott egy önfinanszírozó képregényes klub létrejöttének lehetősége. A többi, ahogy mondani szokás, már történelem, de nem csak a KKK története.

A magyar képregényes kultúráé és a KKK képregényes közösségéé is, mely élt már meg a mostaninál könnyebb és nehezebb éveket, völgyeken, szakadékokon és felkapaszkodási íveken át jutott el a mai, látszólag valóban kevesek érdeklődésére számot tartó szakaszáig. Ez persze tényleg  csak a látszat, mert a június 27-i rendezvényen testben csakugyan jó, ha tízen voltunk jelen, lélekben azonban ott volt velünk két évtized több, mint 210 klubrendezvényének minden meghívott vendége, előadója, minden látogatója is. És ha így vesszük, akkor rengetegen voltunk: az élők, akik még részesei lehetünk a magyar képregény jelenének és jövőjének, és az eltávozottak emlékezete, akik formálták a múltját, alakították a jelenét, és akik hajdan eljöttek a KKK-ba, hogy emlékeiket megosszák a közö(n)/(s)séggel.

Az Eötvös 10-ben most is rendelkezésre állt a háttértechnika, az előadásra sok-sok fényképpel, videofelvétellel készült Feri – a bemutatókat Rózsavölgyi Péter vezényelte biztos kézzel. Miközben zajlott a beszélgetés, pörögtek a képek, az egykori találkozók emlékei. Jöttek, mert eljöttek az írók, akiknek műveiből a képregények készültek. A rajzolók, akik két tenyerük közt vitték át a műfajt az évtizedek göröngyös ösvényein. A kiadók, akik nem adták fel, a szerkesztők, a forgatókönyvírók, az ötletgazdák. A gyűjtők, akiknek sorai közül a klubvezető is indult, hogy aztán köztük az egyenlők közt elsővé emelkedjen, az értékek átmentői, a digitalizálók, magyarítók, rendszerezők, adatbázis-építők. Valahol már a peremen a szakértők és szakírók, akik inkább társadalomtudományi topicként tekintenek a képregényre, a kritikusok és véleményvezérek, meg persze az üzletemberek, akik (de kevesen maradtak mára!) még mindig látnak lehetőséget benne. És persze a vevők, akik még olvasnak képregényt. Áldja meg az Isten őket, együtt is, meg külön-külön.

Sokan az egykori vendégek közül már nincsenek közöttünk, de a KKK-ban való szereplésük örökre emlékezetes marad. A legendák közül elment Marosi László, Rusz Lívia, Alaksza Tamás, Szatmáry Öcsi, elment Cs. Horváth Tibor özvegye, Ágnes asszony. Van, aki az országot hagyta el, mint Endrődi István lánya, Marietta, de a KKK csoportjában velünk maradt. Van, akik a klub rendezvényre nem tudnak, vagy nem szeretnének járni, de a KKK Facebook csoportjában ők is ott vannak, és néha értékes emlékeket osztanak meg velünk - mit Zórád Ernő lánya, Zsuzsa. Aztán a szerzők, akiket Feri vendégnek hívott, de betegségük már nem engedte, hogy eleget tegyenek a meghívásnak, műveik révén azonban ma is ott vannak a magyar képregény kulturális terében: Rónaszegi Miklós, Cser Gábor, Kulcsár Ödön. És persze a jövő: a fiatalok, a megannyi pályakezdő tehetség, akik közül sokakat a Fülesben vagy a KKK kiadványaiban Feri segített hozzá az első megjelenés lehetőségéhez.

Mert a KKK húsz éve nagyrészt egybeesik annak az egyszemélyes intézménynek, jelenségnek és fogalomnak a történetével, akit úgy hívnak: Kissfery. Sokszor mesélt már a „pályakezdéséről”, mikor tizenévesként Korcsmáros Pál munkái kedveltették meg vele a képregényt, s tették gyűjtővé – előbb a házban, ahol lakott, aztán az évek múltával mind szélesebb és szélesebb körben, míg övé nem lett az ország legnagyobb, legteljesebb képregényes állománya. Arról a szenvedélyéről is, hogy bibliográfusként megszámlálhatatlan órákat töltött könyvtárakban, azoknak a lapoknak évfolyamait kutatva, ahol képregények jelentek meg. Legendás piros füzetei legtöbbje még kiadásra vár – az eddig egyedül megjelent Füles bibliográfia mutatja, milyen kincsek várnak még felfedezésre.

Ösztönösen, olvasásból tanulta meg a képregényt, a forgatókönyvírás, a történetmesélés dramaturgiáját. Sokszor mesélt arról is, mikor outsiderként benevezett a Füles 1988-as képregényalkotói pályázatára, melyre 23 novella, 39 forgatókönyv és 197 rajz érkezett – köztük Feri Leonard Schrader Yakuzák című regényéből készült forgatója is. (A novellaírók között volt egy kecskeméti fiatalember, Bán Jánosnak hívták, a rajzolók között pedig ott settenkedtem én …). Nem Feri nyert, de Cs. Horváth Tibor végül őt „hívta be” munkatársának, s ezzel kezdetét vette Kissfery képregényírói pályafutása, melynek során háromszáznál több forgatókönyvet készített, s Cs. 1993-as tragikus halála után meghatározó alakja lett a Füles képregénykiadásának.

Dolgozott együtt Zóráddal (nem volt egyszerű menet…), a rendszerváltás körüli évtized minden bestseller írójával (örömmel jött el mindenki a hívására, mikor elindult a KKK), és persze minden rajzolóval, aki képregényt szeretett volna csinálni, és megvolt a tehetsége is hozzá (aki ezt nem felejtette el, ugyancsak szívesen fogadta a meghívást a KKK rendezvényeire). Ismert mindenkit és mindenki ismerte őt a képregényes szakmában. Mindeközben nem vált hivatásos íróvá vagy szerkesztővé, ma is úgy jellemzi inkább magát: a „képregénykedvelő”. Aki azonban fontosnak tartotta, hogy aktív módon járuljon hozzá a magyar képregénytörténetben rejlő kultúrkincs átörökítéséhez, az alkotók emlékének eleven tartásához. Én 2012-ben jelentem meg a világában, és örülök, hogy máig részese lehetek: amiben tudom, segítem a munkáját. És közben tanulok tőle, mert ő az, aki mindent tud a magyar képregény történetéről – és bár be nem vallaná, a képregénykészítés mesterségéről is.

A kettőezres évek derekán indította el azt a kiadói programot, mely feketében és fehérben, színes albumokban, tematikus vagy szerzőhöz kötött sorozatokban, könyvekben, a RePrint magazin rendszeres megjelentetésében öltött testet – ennek legutóbbi, megjelenés előtti 19. száma épp a Magyar Sándor forgatókönyveiből készült képregényekből készült válogatás. Eddig 5 kötetben adta ki a magyar képregény történetével foglalkozó írásait. Külön sorozatot, remekbe szabott színes albumokat szentel a dia mestereinek, ebben nagy barátja és örökös tettestársa, Bíró Feri az első számú segítője. És igen: megszervezett, levezetett több, mint 200 KKK rendezvényt, ahol – aki egyen is járt, tudja – nem csak műsorvezetőként, hanem igazi vendégáltóként fogadta a látogatókat, az italok és a rágcsa sem maradtak el soha (persze mindezt Feri biztosítja).

Az, hogy a 27-i rendezvényen olyan kevesen voltunk, láthatóan rosszul esett Kiss Ferinek. Többre talán számíthatott, válogatottabb társaságra aligha, hisz a vendégek között volt napjaink legnagyobb nemzetközi hírű képregényrajzolója, Fujkin István is. Mi többiek, „Kissfery népi zenekara” legközelebbi barátai közül kerültünk ki. Nagyjából egyformán gondolkodunk, hasonlóan látjuk a világot. Nagy csodákban nem hiszünk, a barátság erejében még igen.  Így fordult a találkozó vége egyfajta képregény-temető, kollektív búslakodásba, a kitörési pontok keresésébe, és úgy általában: az Élet, a Világmindenség, Meg Minden végső kérdésének latolgatásába: mi lesz veled magyar képregény, mondd, merre visz az utad, óóó? Feri – megint – kilátásba helyezte, hogy befejezi: az adaptációs képregények írásával már évekkel ezelőtt felhagyott, most minden aktivitásának visszafogását tervezi: tavaly ősz óta nyugdíjas, „utolsó éveiben” már azzal szeretne foglalkozni, ami igazán érdekli.

A rossz hír (neki) az, hogy ez aligha fog menni. A dohányzásról leszokhat az ember. A piáról is. Azt a természet maga oldja meg, hogy a csajozásból egyszer szintén múlt idő legyen.  Az életművünkről azonban, ha már van, nem lehet „leszokni”, a szobrot, amit eredményeinkből tisztelőink nekünk emeltek (ha emletek...), már nem engedi el a talapzat: a hasznos érték, amivel a világ jobbá tételéhez hozzájárultunk. Egy olyan területen, ami látszólag most kevesek számára fontos, de hozzá tartozik a kultúránkhoz, mely képben és szövegben, nagy hagyományok folytatójaként, mindig fejlődve, mindig megújulva születik meg újra és újra, úgy, hogy a gyökereitől sosem szakad el. És ez az, ami a „Kissferyt” nem fogja, mert nem tudja, de nem is akarja elengedni. Meg mondjuk mi sem.

Isten éltessen, 20 éves KKK, Isten éltessen, Kiss Feri! És most jöjjön a következő két évtized…