Ha olvastam volna 1966-ban Esti
Hírlapot, és úgy szerettem volna a képregényt, mint ma, biztos, hogy a
meglepetéstől kiesik a kezemből az újság november 8.-i száma, melyben a
Szépirodalmi Kiadó előszőr jelentette be: 1967-től színes képregények kiadásába
kezd – méghozzá rögtön sorozatos formában. A terv valóra vált, de az
antikváriumok ma még sincsenek tele a hatvanas évek színes magyar
képregényalbumaival. Mi történt, hol ment félre a nagy vállalkozás?
 |
| Jön a képregény! – az első tudósítás a tervezett sorozatról az Esti Hírlap 1966. november 8.-i számában |
A sorozat tervbe vett indulását maga
a kiadó nagy hatalmú vezetője, Illés Endre szellőztette meg az Esti Hírlap riporterének,
Nóti Ilonának. Előrebocsátotta hogy a kezdeményezést – természetesen - nem az
üzleti érdek hajtja, hanem az értékteremtés szándéka, a cél pedig az, hogy
többé ne a kivonatos irodalmi feldolgozások kerüljenek „képaláírásokkal” az
olvasók kezébe, hanem a teljes irodalmi alkotások – a „legkiválóbb művészek”
által illusztrálva, színesben. Rohamot akart intézni a képregény ellen – a
képregény eszközével. A szándék alapvetően nemes volt: a képregényesítéssel a
kiadó főleg a vidéki közönség köréből azokat akarta megszólítani, elérni,
olvasóvá tenni, akik eddig „még nem találtak utat az irodalomhoz”, de talán a
nagybetűs szedés, a látványos illusztrációk meghozzák majd a kedvüket az
olvasásához – az elvtársak tehát a legjobbat akarták. Aztán, ahogy Hruscsov
mezőgazdasági reformjairól mondta 1962-ben egy bánatos szemű permi középvezető,
csak-csak az lett belőle, ami mindig is szokott.
 |
| Attól, hogy Illés Endre nem szerette a képregényt, a képregény még szerethette volna őt. Karakteres, szépen formált arca remek titkosszolgálati főnökké tette volna egy Hód történetben, de alakíthatott volna tudóst, sőt, akár kiadói igazgatót is. MI-generálta kép. |
Illés (Isten nyugosztalja) kiváló
műfordító és nagy szerkesztő volt, aki két politikai rendszerben csinált
karriert. Értette az irodalmat, szerette is. Hogy írónak milyen volt, az más
kérdés: én sose tudtam semmit végigolvasni tőle, mert untam közhelyes
cselekményeit, papírmasé alakjait, az álkonfliktusokat, amiben a szereplői
sodródtak. Inkább a rendszer, mintsem az olvasók által ünnepelt szerzője volt a
kornak: könyvei 1957-től egymást érték (akadt év, amikor 2-3 is megjelent),
drámáit rendre bemutatták - a történeti igazsághoz azért az is hozzátartozik,
hogy a parádés szereposztásban (Almási, Huszti, Haumann, Sunyovszky és a
többiek) a Madáchban 76-ban színpadra került Spanyol Izabella nagy
közönségsiker volt, mint ahogy több más színműve is. Kritikusai méltatták, 1977-ben kismonográfia jelent meg róla (igaz, 1945
előtti irodalmi munkásságát a középpontba állítva), az évtizedek során minden díjat megkapott, amit csak író- és művészember akkoriban Magyaroszágon megkaphatott. A Szépirodalmi vezetőjeként
hatalmas munkát végzett a magyar irodalom klasszikusai sorozatának, a
Remekíróknak kiadásával, de az is igaz, hogy ő mondta meg, hogy kiből legyen klasszikus, ahogy ő döntötte el azt is, hogy a mindenkori kusza erővonalakat figyelembe véve
melyik kortárs író kapjon megjelenési lehetőséget. Mindezt egy olyan korban,
ahol egy felmérés szerint (Borbély Sándor) az emberek csak egyetlen klasszikust
forgattak szívesen, Jókai Mórt – Berkesit viszont többen olvasták, Mint
Móriczot, Szilvásit pedig többen, mint Babitsot.
 |
| A képregény, mint az irodalom gyilkosa. A rajz – hol másutt – az Élet és Irodalomban jelent meg, 1967-ben |
Illés Endre híve volt az irodalom
népszerűsítésének, de (örök elitistaként) nem volt híve a népszerű irodalomnak,
mert azt a Parnasszuson álló Chuk Norris homlokára tolt napszemüvege magasságából
nézte le, szerzőivel együtt. A képregény, az alig tíz éve megszületett, s a
kritikusok által folyvást ostorozott sajtóműfaj iránti megvetését sosem
rejtette véka alá: ebben amúgy minden kiadói pályatársával osztozott. A sok
hangon zengő kórus ledöbbent azon, hogy az olvasáskutatók szerint a
magyar társadalom harminc százaléka olvas csak rendszeresen, s annak hatvan
százaléka is csak újságot, de aztán lendületből rá is fordult egy ihletett ítész által
„lekopasztott” lakóházhoz hasonlított adaptációs sajtóképregény gyalázására.
Az, hogy mint rajzos sajtóműfajt jól csinálják-e vagy sem, említést sem
érdemelt, ahogy az ifjú műfaj erényei sem, mert ilyenek nem voltak. Leginkább
úgy látták, mint a gyermeklapokból „infantilis, primitív járványként” a napi-
és hetilapokba átszivárgott műfajt, mely nem szégyellt Mikszáth, Jókai, Móricz,
Solohov műveihez nyúlni, „újabban” pedig a magyar nép „őskortól napjainkig”
terjedő történetét is „feltálalni” (Alföld, 1964). Nem konkrét baj volt tehát a
képregénnyel, hanem csak „pusztán” az, hogy létezett, kívül a könyvkiadás és a
művészeti életet szoros ellenőrzés alatt tartó szörnyűséges klikkek,
főigazgatóságok és zsűrik, könyvművészeti bizottságok meg más gittegyeletek birodalmán – sajátos módon a diafilm, mely hasonló eszközökkel
élt, mégsem került soha a gyűlölködés fókuszába.
 |
| Egy szépségesen szép Szász Endre borító 1955-ből – a sorozat 76. kötetének szerkesztője Kuczka Péter volt |
Ezen a műfajon kívánt ütni egy
hatalmasat Illés Endre (is) az új sorozattal, melynek előképét a Szépirodalmi
Könyvkiadó 1954-ben indult, legsikeresebb vállalkozásában, az Olcsó Könyvtárban
találta meg. Egy árban csakugyan olcsó, de értékes (főként kortárs) irodalmi
alkotásokat a „széles tömegekhez” eljuttatni kívánó könyvsorozat gondolata a
Párt 1953. november 30-án elfogadott, a magyar könyvkiadás lehetőségeit
kitágító határozata után merült fel, az akkori művelődési miniszter, Darvas
József erőteljes támogatása mellett. A sorozat az 1950-ben alapított
Szépirodalmi Könyvkiadóhoz került, melynek Jászberényi Sándor volt igazgatója.
Hatalmas könyvgyár volt ekkor a Szépirodalmi. Kortárs magyar szerzőktől az első
öt évben 384 művet adott ki 3,155.000 példányban, és 261 klasszikus művet
3,872.000 példányban. Jelentős kezdeményezései voltak; Jókai, Móricz és
Mikszáth műveinek sorozatkiadása, legnagyobb klasszikus költők műveinek és a
Hét évszázad magyar verseinek megjelentetése, a Világirodalom Klasszikusai
sorozat megindítása.
 |
| Talán az egyetlen alkalom, mikor Zórád Ernő karikaturistaként illusztrált könyvet: a Capek elbeszéléseiből készült válogatás 1959-ben, az Olcsó Könyvtár 256. kötetében került az olvasók elé |
Ehhez csatlakozott az Olcsó Könyvtár,
mely tudatosan vállalta a két háború közötti magyar ponyvakiadás formavilágát (sárga,
puha borító, kis, zsebkönyv alakú formátum, egyszerű papír), viszont minőségi
irodalmat kívánt adni. A köteteket illusztrálták, ebben a kor minden neves
grafikusa részt vett – Szász Endrének a nehéz ötvenes években az egyik állandó
bevételi forrását jelentette. A kiadó főszerkesztője az alakulástól Illés Endre
volt (1957-től lett ő az igazgató), az OK pedig Szabó Ferenc személyében olyan
hozzáértő szerkesztőt kapott, aki aztán évtizedeken át sikerrel kormányozta a
sorozatot. Kéthetente jöttek ki egy új könyvvel, a nagyobb terjedelmű alkotások
több részben jelentek meg. Az első kötetekkel a kiadó biztosra ment:
Cigánybáróval nyitott (egy Jókaiba, kérem, sosem belebukni), de jött Verne,
Heltai Jenő, Jack London, Stevenson, majd hatodiknak Mikszáthtól a Szent Péter
esernyője. Egy kötetet 30 000 példányban nyomtak, az első két-három
kiadvány szinte órák alatt fogyott el, rövidesen utánnyomás is készült belőlük.
Az Athaeneum Nyomda rotációs gépei éjszaka a Népszavát, nappal az Olcsó
Könyvtár köteteit ontották.
 |
| Az egyik versenytárs: agyonolvasott példányom a Szent Péter esernyője Zórád Ernő által illusztrált 1960-as kiadásából, mely az Ifjúsági Kiskönyvtár 53. köteteként jelent meg |
Az árat maga Kádár János maximálta a
KB egy 1957-es ülésén: az több, mint egy kiló kenyér (a legendás, több, mint 20
éven át rögzített 3,60) ára nem nagyon lehetett. Népszerűségét az sem
befolyásolta, hogy 1955-ben versenytársat kapott: a Móra Kiadó negyvenezres
pédányszámban megjelenő, hasonló formátumú Ifjúsági Kiskönyvtár sorozatába
(ebből nőtt ki jó évtized múltán majd a Delfin) ugyan elsősorban az ifjúságnak
szánt és kalandosabb könyvek kerültek be, de Jókai, Mikszáth, Verne, Szép Ernő
innen sem hiányozhatott – a Szent Péter esernyőjét 1960-ban 40 200
példányban itt is kiadták, s azt épp Zórád Ernő illusztrálta. 1955-ben indult a
Magvető a szórakoztató műfajnak szentelt Vidám könyvek sorozata, ugyancsak
zsebkönyv formátumban és magas példányszámban – Rejtő A láthatatlan légióját
1956-ban 100 000-ben nyomták, évtized múltával már nem voltak ritkák a
200 000-es kiadványok sem.
 |
| Az Írószövetség közgyűlése, 1962. Az irodalmi elitet reprezentatív eseményének a pesti Új Városháza ülésterme adott otthont. Balra Illés Béla (pipázik), az előtte lévő sorban középen Veres Péter, mögötte Tamási Áron. A felvételt a szenvedélyes amatőr fotográfus, a Pajtás képregényeinek egyik forgatókönyvírója és sikeres történelmi regények szerzője, Hunyady József készítette, akinek igazi kortörténeti emléket jelentő képei a Fortepanon tekinthetők meg – ez is onnan származik. |
1966-ra mindazonáltal a kiadói világ
számos, nagy változáson ment keresztül, s ennek egyik nagy vesztese épp a
Szépirodalmi lett. 1955-ben megalakult
az Írószövetség kiadója, a Magvető, ami „elvitte” a kortárs szerzők jelentős
részét, az Új Magyar Könyvkiadó 1957-től Európa Könyvkiadó néven folytatta
tovább, az ő profilja lett a világirodalom. A Szépirodalminál legnagyobbrészt a
klasszikus magyar irodalom maradt – meg amit műfajokon átívelő sorozatai révén
ki tudott hasítani a kiadói támogatások hatalmas, de nem végtelen tortájából. Ugyan a könyvkiadás nem a profitról szólt, de
nagyon is a pénz állt a középpontban: a klikkek által elosztható források, melyek
ezerenyi embernek biztosítottak hatalmat és igen-igen jó megélhetést. E
kontraproduktív rendszerben, ahol a legnagyobb hülyeségek kiadását is lehetett
igazolni ideológiai érvekkel, törvényszerű volt a selejt nagy aránya: azoktól a
könyvektől, melyek – finoman fogalmazva – „nem találkoztak az olvasók
érdeklődésével” (Zöld Ferenc), a hatvanas évek közepétől az engedményes
könyvvásárokon igyekeztek megszabadulni, s ha ez sem sikerült, végül csak a
zúzdában kötöttek ki. Az egyik üdítő kivételt az Olcsó Könyvtár jelentette,
mely 1964-re már eljutott az ötszázadik kötetig. 1967-ben a 607. könyv után a
sorozat formátumot, és némileg irányt váltott: a karcsúbb, tetszetősebb 11x18
centiméteres zsebkönyv alakját vette fel, a klasszikusok és utánnyomások
mellett pedig egyre nagyobb teret kaptak az egyedi, először e sorozatban
megjelenő munkák (pl. Merle-től a Két nap az élet).
 |
| 1957. május 12-én a Brooklyn Dodgers Ebbets Field-i stadionjában barátságos mérkőzést játszott az USA futballválogatottja és az izraeli Hapoel focicsapata. A kezdőrúgást – az izraeli focisták kezdeményezésére és hatalmas örömére – Marilyn Monroe végezte el. Ahogy a krónikák feljegyezték, háromszor: kétszer a fotósoknak és filmeseknek, és egyszer, hogy a mérkőzés is elinduljon. A mérkőzést a Hapoel nyerte 6:4-re. |
Nyilván ez a siker lebegett a kiadó
szeme előtt, mikor kitalálta a „kulturális ellenképregény” koncepcióját –
tegyük hozzá anélkül, hogy a képregény fogalmával, dramaturgiájával a szervezők
közül bárki is tisztában lett volna, mint ahogy azt sem vizsgálta meg senki,
mitől lett sikeres a közönség körében a sajtóban már erős létjogosultságot
nyert magyar képregény. Hosszú hónapok előkészületei után 1967. március 9-én
ünnepélyes sajtótájékoztató keretében számoltak be a Képes Regénytárnak
elkeresztelt sorozat elindulásáról a sajtónak. Maga Illés Endre prezentálta –
Szabó Ferenc sorozatszerkesztő és a művészeti vonalat képviselő Kass János
közreműködésével – az első két kötetet, mely közül az egyik mi más lehetett
volna, mint az induló Olcsó Könyvtárnak is szerencsét hozó Cigánybáró, Reich
Károly rajzaival, a második Móricztól a Mese a zöld füvön (ezt Győry Miklós
Illusztrálta). Illés erősen indított: mint az isteni Marilyn Monroe 1957
májusában, az USA-Izrael válogatott focimeccs kezdőrúgásánál, csűddel hatalmasat bikázott a
képregénybe, majd ugyanazzal a lendülettel finoman le is büdösbunkózta az
induló sorozat célközönségét.
 |
| Hamis pénz, színaranyból |
„- Amit itt látnak az asztalon, nem egyéb, mint hamis pénz — színaranyból — kezdte frappáns bevezetőjét. És elmondotta, hogy egyetért azokkal, akik szenvedélyesen támadják a képregény műfaját, mert úgy vélik, hogy inkább elszoktatja az embereket az olvasástól, semhogy ránevelné őket.” – idézte őt az Esti Hírlap nagynevű munkatársa, (zs). Illés nem csak megismételte a műfajjal szembeni szokásos vádakat – a képregény lecsupaszítja a cselekményt, leszoktat az olvasásról, elgiccsesíti az irodalmat – de a rajzokról is volt mondanivalója: azzal, hogy a sekélyes történeteket „általában nagyon primitív rajzok tarkítják”, az olvasók képzőművészeti ízlését is elferdítik. „Tagadhatatlan azonban, hogy a képregény — ez a hamis pénz — tömegek kedvelt olvasmánya, éppen ezért született az ötlet: a népszerű, de talmi könyvformába valódi irodalmat és képzőművészetet becsempészni.” A Képes Regénytár ugyanis „nem irodalmi művek kivonatát adja, hanem nagyon fordulatos és olvasmányos, kis terjedelmű klasszikus elbeszélések és regények teljes szövegét, színes és vonzó, ám képzőművészeti szempontból is igényes illusztrációkkal.” És hogy kinek? Hát az elmaradott, könyvet nem, legfeljebb újságot olvasó vidékieknek, meg a munkásság „bizonyos rétegeinek”. A sorozatba beválogatott, és végül megjelenéshez jutott könyvek legnagyobbrészt a XIX. század irodalmának jeles alkotásai voltak, a világirodalmat legerőteljesebben a francia szerzők munkái jelentették, de három klasszikus szerzővel az orosz kultúra is képviseltette magát. A válogatott szövegek mellett a „magas művészi kvalitást” a válogatott illusztrátorok – köztük Würtz Ádám, Szántó Piroska, Győry Miklós, Reich Károly, Kondor Lajos, Jurida Károly, Zsoldos Vera – garantálták, akiknek (ez előfeltétel volt) garantáltan semmi köze nem lehetett a képregényhez (valószínűleg ezért marad ki a sorból Szecskó Tamás, aki ugyan csak egyszer, de „megégette” magát a műfajjal). A cigánybáró rajzait Reich Károly készítette – ma sincs rá jobb szó, mint akkor: gyönyörűen.
 |
| Válogatott szerzők, válogatott illusztrátorok |
Az új sorozatból havonta jelent meg
egy-egy kötet. Két típusú kiadvány került a Képes Regénytárba: a hosszabb, de a
150-160 oldalt meg nem haladó nagyobb terjedelmű regények (ezekhez 9
oldalanként készült egy-egy illusztráció) és a 70-80 oldal körüli, kisebb
anyagokból készült válogatások (ahol viszont minden második oldalhoz). Mai
szemmel már legtöbbször szépek, érdekesek ezek a könyvek, igazi kortörténeti emlékek,
a kor közönsége azonban nem fogadta túl nagy lelkesedéssel őket. Egyrészt még a
jelentős állami dotáció mellett is drágák voltak: a vastagabbak 15-17 forintba,
a vékonyabbak 11-14 forintba kerültek. Ez már fél kiló paprika, három doboz
Fecske cigaretta vagy 20 darab Csongor szivarka ára volt, és hát az a szörnyű,
ideológiailag alulfejlett célközönség (az uralkodó osztály, mellékesen) az 1967-es
1915 forintos átlagkereset mellett kétszer meggondolta, mire költse a nehezen
megkeresett pénzét. Másrészt ugyanúgy néztek ki, mint a többi illusztrált
könyv - ami nem is lehetett másként, hiszen ugyanazok készítették, akik a Móra
kiadónak és mindenki másnak dolgoztak: a könyvesboltokban össze is keverték
őket rendre a Móra gyerekkönyveivel (amik viszont kevesebbe kerültek). Az már
csak hab volt a tortán, hogy ahány könyv, annyi méretben jelent meg, és az is,
hogy sokféle rajzoló és stílus váltogatta egymást: a legtöbbször művészi, de néha csak
művészieskedőnek, gyorsan odakentnek tűnő munkák mellett üdítő kivitelt jelentett
Zsoldos Vera, szellős, könnyed és elegánsan kidolgozott rajzaival.
 |
| A sorozat elindulása jelentős sajtónyilvánosságot kapott. A Képes Újság 1967. május 27-i számának Illés Lajos (1923-2010), a kiadó egyik vezetője adott rövid interjút, aki még abban az évben a Mórához távozott: 1980-ig a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatát szerkesztette. |
És persze: a képregényhez, ahogy azzal
a jámbor olvasó a százezres példányban megjelenő lapokban hétről hétre
találkoztak, ez a látványvilág semmilyen formában nem hasonlított. 1967-ben
jöttek rendületlenül az új kötetek. Amik viszont nem nagyon akartak fogyni, az
időről időre megismételt akciózás (csomagokban, kedvezményes áron való
megrendelési lehetőség a Családi Könyvszolgálattól) ellenére sem. A
kultúrmisszió kezdett nagyon sokba kerülni: a színes nyomdai előkészítés és nyomás a Kossuth nyomdában nem volt olcsó, és ezekhez a könyvekhez jó minőségű, fehér papír is kellett, ami viszont eleve csak korlátos mennyiségben állt rendelkezésre. A neves
művészeket sem lehetett Dunakavics drazséval kifizetni: a 18-20, de néha 30-nál
is több rajz és címlap már akár kötetenként 25-35 000 forintba is
kerülhetett. Óvatosan csökkenteni kezdték a példányszámot: a kezdeti
34 000-ről 28 000-ra, majd 1968-ra 26 000 alá, de ez sem
segített. Bár a Szépirodalmi az állam pénzét költötte, a forrásai nem voltak
korlátlanok, és a bukásba forduló vállalkozás már más projekteket
veszélyeztetett: Illés dédelgetett terve, a Zsebkönyvtár nem indulhatott el
(majd csak 1972-ben, miközben a Magvetőnél 1965-től sorra jelentek meg az
azonos című sorozatban kötetek). Nem nagyon volt másik út: fel kellett hagyni a
Képes Regénytár kiadásával. Erre valamikor 1968 közepén került sor.
 |
| Talán a legkedvesebb, legszerethetőbb rajzokat a sorozatban Zsoldos Vera készítette Stendhal Vanina Vanini című elbeszéléséhez. A fordító Illés Endre volt. A könyv 1968-ban, az utolsók között jelent meg, már csak 26 000 példányban |
A kimúlásról, szemben a dicső
indulással, már nem adott hírt a sajtó, és nem elemezték „szakmai berkekben” a
bukás okait sem. Bár a képregény iránti értelmiségi utálat a következő
évtizedekben sem csökkent, sőt, jutott belőle még a kilencvenes évekre is,
többé nem akarta senki „értékalapú” kiadványokkal leváltani. Bár igény, az lett
volna rá, de nem lehetett már betiltani sem - sőt, húsz év múltán, a már
piacosodó körülmények között végül eljutottunk a halódó állami könyvkiadás
rendszerébe való teljes integráció gondolatáig is. Ezt a részét a történetnek
azonban már mindenki ismeri.
