Egyszer már írtam itt, a blogon kedves gyermekkori lapomról, a Képes Nyelvmesterről. Dicsértem hasznosságát, azt, hogy tényleg segíteni tudott a nyelvtanulásban, méltattam rajzait és rajzolóit (akik közül a legtöbb a magyar képregény kiváló mesterei közül került ki), s persze a képregényeket, melyek oroszul, szószedettel mindig kicsit furcsán festettek, de ugyanúgy rajongtunk értük, mint magyar nyelvű társaikért a Pajtásban vagy épp a Lobogóban. Aranyos, de kicsit tudathasadásos lap volt ez: alapvetően két kultúra határán egyensúlyozott, melyet úgy-ahogy a politika és ideológia kapcsolt össze.
Ez közvetlenebb módon az orosz nyelvű
anyagok esetében jelentkezett: számtalan írás született az évek-évtizedek során
a Szovjetunióról, a szovjet
irodalomról, zenéről, képzőművészetről, a Nagy
Októberről és Magyarország dicső
felszabadításáról. A német, francia és angol kiadás szerkesztői szintén a
„polkorrekt” tartományban válogatták össze a cikkeket: a szovjet témák erőteljesen jelen voltak, de azért jutott hely a német, francia vagy angol
kultúra, történelem népszerűsítésének is. Különösen, ami a szocializmust építő,
testvéri NDK-ra vonatkozott: arra nem
emlékszem, hogy Svájcról vagy
Ausztriáról, pláne az NSZK-ról valaha
megjelent volna bármi „időszerű”.
Az évnek megvoltak a maga kiemelt
ünnepei és eseményei: márciusban a 48-as forradalmat és a Tanácsköztársaságot
ünnepeltük, áprilisban a felszabadulást – ezt kormánypárti ismerőseim újabban
már másként: hosszú „ú”-val szokták csak kiejteni – májusban a munka ünnepét,
augusztusban Alkotmányunkat, szeptemberben az iskolakezdést, októberben az
aradi vértanúkra emlékeztünk (mondom: az ARADI vértanúkra…), novemberben pedig a dicsőséges Nagy Októberi Szocialista Forradalomra. Ez mind-mind rendben is
volt: kezelésükre szép, bevált koreográfiák és ikonográfiák
alakultak ki. Az egyetlen nehezen ünnepelhető hónap december volt.
A Mikulás-problémát ugyan meg lehetett oldani azzal, párttagkönyvet
adtak a kezébe, s átnevezték Télapónak,
a karácsonnyal, mint egyházi eredetű ünneppel azonban nem nagyon lehetett csodát tenni.
Marx május 5-én született, Engels november 28-án, Lenin április 22-én, a Kommunista Kiáltvány meg február 15-én
jelent meg. Ha Engelst a drága Mama kicsit
túlhordja, vagy Marx kevésbé maximalista, és
elhagyja a Kiáltvány a kommunisták az ellenzéki pártokhoz fűződő viszonyáról
szóló negyedik fejezetét, december 25-26 akár virtigli szocialista ünnep is
lehetett volna: az idejétmúlt betlehemes játékok helyett az apróságok a fenyőt körbeállva
kedves dalocskákkal, kiszámolókkal köszönthették volna Engelschen születése napját vagy a jeles dokumentumot: a Karácsonyi Kiáltványt.
Az, hogy – szovjet mintára – a
Télapóval nyakon öntött fenyőünnepet
igyekeztek népszerűsíteni, csak suta próbálkozás volt. Mi, gyerekek, pontosan
tudtuk, hogy bár az oviba, iskolába a Télapó hozza az ajándékot, odahaza azonban már
a Mikulás fog eljönni: a jó Szent Miklós
püspök, aki csak azért nem merészkedett sötétedésig elő, nehogy az
utcákon nyüzsgő vörös szívű- és palástos, szekularizált kollégái egy elkomunizált pásztorbottal jól kupán
vágják. Az általuk hozott apróságok azonban csak előételt jelentettek az év végi öröm-lakomához,
az igazi ajándék-varázshoz. Ezt pedig, bármi is állt a Központi Bizottság éppen aktuális ideológiai iránymutatásában,
azért csak-csak a Jézuska hozta el –
igaz, alkalmanként a Hazafias
Népfront és a Szakszervezet hathatós
támogatásával.
A karácsony-probléma kezelésére a
lap két technikát alakított ki. Az egyik, az egyszerűbb a maga nemében
zseniális volt: elhallgatta. Sok olyan év volt, mikor a decemberi
szám mindennemű télapós-fenyős vonatkozás nélkül maradt. A másik, hogy harcba
bocsátkoznak a közel kétezer éve született, a napkeleti bölcsek által
körülrajongott, pelenkás szuperhőssel, és az ünnep lényegét a karácsonyfára és
az ajándékozásra igyekeznek szűkíteni. Ezzel csak kicsit előzték meg a korukat:
mára az egész világon ez lett a karácsony egyetlen üzenete – s ehhez még a
világkommunizmusnak sem kellett megvalósulnia. Persze ez a harc egyenlőtlen
volt és suta, de roppant szórakoztató: érdekes címlapokat, fura cikkeket
hozott. Mind között számomra a legemlékezetesebb egy 1969-es lélekmelegítő
történet volt, arról, hogy miként vett részt Lenin egy Moszkva-környéki nevelőotthon
fenyőünnepén, boldogságot és békességet hozva a kis lakóknak.
Talán, ha lett volna még hat-hét
évtized erre, később ezt a vonalat lehetett volna erősíteni, s idővel még egy új mitológia
is kialakul: a hősről ki nem csak népének élt, de karácsony-éjen
kiszökve üvegkoporsójából, vörös palástot öltve ajándékokat is visz a gyerekeknek…
Ám erre nem csak az ismert történelmi okoknál fogva nem mutatkozott esély: Vlagyimir Iljics már akkor elvesztette a
játszmát, mikor beállt a feldíszített fenyőfa alá. Mert aki karácsonykor oda
áll, az ajándékért áll oda. Az ajándékot pedig, ezt mindannyian tudtuk, nem az
államvédelmis bácsik hozták - azok már addigra mind külkereskedők,
kiadóvezetők meg színidirektorok lettek – hanem Mária és József gyermeke,
Isten egyszülött fia: a Betlehemi Kisded.
Olyan evidencia volt ez, mint az, hogy a márciusi ifjak alig egy héttel később már Kun Béla zászlaja alatt harcoltak tovább, vagy hogy az igazi tavaszt április négy, felszabadulásunk
ünnepe hozza meg. Egy dolog persze nyitva maradt: vajon mit hozhatott Leninnek a Jézuska?
És azzal, hogy ezt az utolsó kérdést fel lehetett tenni, a világosság tulajdonképpen már meg is érkezett...
