Vogue

All you need is your own imagination

So use it that's what it's for

Go inside, for your finest inspiration

Your dreams will open the door

Madonna

Azt hiszem, ha valaki ceruzát és papírt ragadva alkotó embernek áll, (legalább) két dolog vezérelheti. Az egyik maga az alkotás öröme, az, hogy élvezetet talál a munkában. A másik, hogy a maga vagy mások számára bizonyítani szeretne valamit, valamit, ami mások teljesítményéhez mérhető, s ha már mérhető, hát mérendő is.

A skicc még nem divatrajz

A kettő gyakran találkozik, s kinél az első, kinél a második motivációs elem erősebb. Azt hiszem nálam, ezek egyenlő arányban játszottak közre abban, hogy mikor idén januárban újra felvettem a rajzszerszámokat,  bele vágtam egy programba, s az elmúlt hónapokban kitartóan küzdöttem vele.

A divatrajz sosem statikus, merev: a jellemző beállások, pózok, mozgások dinamikussá teszik

Azt – szerencsére – gyorsan felfedeztem, hogy a több, mint két évtizedes kihagyás ellenére a szorgalmas gyakorlásnak köszönhetően van lehetőség a visszakapaszkodásra. Arra, hogy ne csak olyan jó legyek, mint mikor abbahagytam – de jobb, talán sokkal jobb.  De mit kezdek majd az újra megszerzett tudással? Erre a rajzolóknak (és azt hiszem, a művésznépségnek úgy általában) megint csak két követhető viselkedési modellje van.

A póz látszólag mozdulatlan: a test egyensúlyban van

Az első az önmagáért (önmagunkért) való alkotás, amikor mindegy mit csinálunk, lényeg, hogy örömünk teljék benne. Lehet csendélet, tájkép, portré, akármi - a mesterségbeli tudástól függően jobb vagy rosszabb minőségben. A második a csúnya, haszonelvű gondolkodás: ha már megvan ez a tudás, kezdjünk is vele valamit.

Az egyensúlyt azonban a tartás, a tartást az izmok feszülése biztosítja

Ami persze nem azt jelenti, hogy rögtön pénzt akarjunk keresni vele. Az ötvenes évek Amerikájában volt egy mozgalom, az „earn while you learn”. Lényegét az képezte, hogy a megszerzett tudást rögtön kamatoztatni és meg kell tanulnunk – kevésbé finoman aprópénzre váltanunk. Volt egy ilyen program a rajzolóknak is.

Hogy ezt meg tudjuk ragadni, elemeire kell szednünk a képet

És valóban: még az alkalmazott grafikában is vannak olyan feladatok, melyek kellő önfegyelem és összeszedettség birtokában már alacsonyabb szintű rajztudással is megoldhatók – ezzel szemben, mint Nióbe kapitány a Mátrixban mondta volt, mások viszont nem. 

A divatrajz a hagyományos grafikai ábrázolástól eltérő arányokkal dolgozik

Minden grafikai műfajnak megvannak a maga sajátos ábrázolási törvényszerűségei, amit az igazán zseniális, kreatív művész persze felrúghat – az amatőr meg inkább jobbnak lát kikerülni. Ám aki bármely területen szakmai siker után ácsingózik, jobb, ha nekiveselkedik és megtanulja a területre vonatkozó szabályokat. 

Az alakok mindig mozgásban vannak: az állókép ennek egy pillanatát rögzíti. A rajzolónak azonban a mozgás egész folyamatát érzékelnie kell...

Nem kevés türelem kell ehhez, és persze alázat is, hiszen a saját elszúrt munkánkkal való szembenézés és a következtetések levonása (fogcsikorgatás, papírtépés, kuka) a profizmushoz vezető első lépés. Az amatőr ugyanis mindig fog mentséget találni saját hibáira – ha egyáltalán észre veszi azokat.

... mint ahogy az egy, meghatározott szögből ábrázolt alakot is térben, minden oldalról kell látnia

Ehhez pedig meg kell tanulni „a” mesterséget. Sok módja van ennek – szorgalom és kellő idő ráfordítás nélkül egyik sem működik. És motiváció nélkül, ami nap, mint nap oda tudja ültetni az embert a rajzasztal elé. Az üzleti tudományokban ezt „víziónak” hívják – az agykontrollban programozásnak.

A tartásoknak, láb- és kézmozdulatoknak mindig jelentősége van

A képregényhez – sajnos – nem látszott visszaút – legalábbis nem abban a formában, ahogyan egykor én szerettem csinálni. Nem tettem le róla – ám ma már nem élő sajtóműfajként tekintek rá, hanem mint játékos alkotási formára, ami magas szintű rajztudás nélkül nem művelhető. Korábbi fogadalmam alól nagyvonalúan feloldozva magam, eldöntöttem, fogok még képregényt csinálni – de Paul Anka szövegét kicsit kiforgatva I’ll do it my way, a magam útját járva. Ez lesz a Redivivus-projekt – kellő helyen és időben felfedem a részleteket is. Mikrobi „újrateremtése”mindazonáltal már e folyamat kezdetét jelenti…

A catwalk-mozgásnak is megvannak a jellegzetes lépései, pózai

Aztán úgy adódott, hogy egy másik műfaj mellett is elköteleztem magam. A divatrajzról van szó. A hatalmas, gyakorlat központú irodalommal rendelkező fashion drawing nem azonos a divattervezéssel, a kreatív műfajok királynőjével: én a (divatos) öltözködés grafikai eszközökkel történő ábrázolását értem alatta. Évszázados hagyományai vannak – és láthatóan ma, a három dimenziós számítógépes grafika korában is szükség van rá.

Mindez azonban valójában egyetlen célt szolgál: a ruha, cipő, kiegészítők bemutatását.

Naná, hogy itt is megtaláltam a magam – képregényes érdeklődésemmel jól összehangolható – vízióját, de alighanem már önmagában a divat,  a viseletkultúra és mindezek története iránti érdeklődésem is elégséges lett volna az induláshoz. Hogy mindezzel hova kívánok majd eljutni? Ismét csak: majd kellő időben, kellő helyen…

Közel négy hónap eredményeként a munka első szakasza most lezáródott. A divatskicctől indulva az alakok animálásán, mozgatásán, a beállítások, egyensúly-helyzetek megtanulásán túl meg kellett tanulni a „hagyományos” nyolcas felosztástól eltérő és csak divatrajzra jellemző arányokban (1/2+10x1+1/2), a jellemző modell-pózokat. Az igazi munka azonban csak most indul: az anyagok, színek, ruhák, és mozgások komplex ábrázolása. A szépség, mondja Madonna, ott van, ahol megtaláljuk. A keresés kalandja pedig elkezdődött…