2012. április 8., vasárnap

Orosz kémként Amerikában, avagy kalandjaim az űrkutatással...


BME-s hallgatóim és/köztük e blog Nyájas Olvasói valószínűleg aligha gondolnák, hogy kis híján magam is a műszaki pályán kötöttem ki, s egykoron én is űrhajókat szerettem volna építeni… Mindez 1969-ben kezdődött. Az Apollo 11 júliusi Holdra szállását a fél világ (ha nem az egész) egyetlen nagy kalandként élte meg – én is. Káptalanfüreden nyaraltunk akkor, s nekem az a néhány nap örökre megmaradt emlékeimben.  A világűr meghódítása, melyről az emberiség eddig csak álmodhatott - gondoltuk sokan -  íme elkezdődött! Lelkesen bemagoltam a három amerikai űrhajós nevét – s szeptemberben, az általános iskolában ezzel a tudással szereztem a nagyszerű Tenk Béla tanár úrnál első történelem-ötösömet. Már ezért is megérte az emberiségnek birtokba vennie a Holdat...


Az űrkutatásnak köszönhettem a csillagászat iránti vonzalmat is. Győrben, egy, a Duna-parton álló ház tetején működött a Vagongyár csillagvizsgálója. E köré szerveződött az az amatőr csillagász kör, mely kedd esténként tartott találkozókat, s melyhez én is csatlakoztam. Akkoriban és még jó sokáig – Kulin György és munkatársai munkájának hála – igen erős volt Magyarországon az amatőr csillagász mozgalom. Az Urániától rendelt alkatrészekből olcsón megépíthető távcsöveken keresztül esténként sok-sok ezren fürkésztük az eget szerte az országban. Faltam az űrkutatásról szóló könyveket, és élvezettel forgattam, s meg is tanultam Kulin vaskos könyvét, a Távcső világát. Oly annyira, hogy 1974. december 27-én, 16. születésnapomon nagy bátran el is mentem a Sánc utcába, a TIT amatőr csillagász levelező tanfolyamának az éves megmérettetésre, hogy Kulin professzor és Zombori Ottó előtt tudásomról számot adjak – máig büszke vagyok arra, hogy a vizsga sikerült.


Ugyancsak a hetvenes évek elején kezdtem el fényképezni. Családunk egy kedves barátja 350 forintért szerzett nekem egy használt szovjet Zorkij fényképezőgépet. Kicsit fanyalogtam, mert egyrészt szovjet volt, másrészt elég ódivatúnak nézett ki: jobban örültem volna valamelyik, csak másfélszáz forinttal drágább keletnémet, szupermodernnek tűnő műanyag-csodának. Életem egyik legjobb vétele lett az öreg Zorkij – ami egyébként, tudtam meg később, az 1935-ös német Leica II D pontos mása volt. Az oroszoknak nem csak külsejét, de technikai megbízhatóságát is sikerült lekoppintani. Az én gépemet valamikor 1946-48 körül gyárthatták, de kifogástalan állapotban volt. A távmérővel ellátott, bajonett-objektíves kis kamerával igen jó minőségű képeket lehetett készíteni, még majd két évtizeddel később is gyakran használtam sajtófotózáshoz. Ma is megvan: ma is kifogástalanul működik. Ennyit arról, hogy az oroszok csak vodkát, szamovárt, harckocsit és atomrakétát tudtak gyártani…


A csillagászat és az űrkutatás iránti érdeklődésem annak ellenére megmaradt, hogy ilyen irányú tovább tanulási álmaimat gyorsan fel kellett adnom. Bár fizikából a gimnáziumban jól teljesítettem, túl gyönge – vagy inkább túl lusta – voltam ahhoz, hogy a matekot tisztességgel megtanuljam. Később leendő hitvesem révén bepillantást nyertem a matfizes hétköznapokba, meggyőződtem arról, hogy a csillagászatot a matekos zsenik közül is csak a legkiválóbb képességűek tudták sikerrel elvégezni. A BME-ről is gyorsan sikerült kifordulnom: bár bekerültem egy felvételi előkészítő programba, családom jó szándékú törekvései – és egy jobb sorsra érdemes hallgató lelkes tutorálása – ellenére igen gyorsan (lényegében az első köteg matekpélda kézhez vétele után) kiderült, hogy a mérnöki pályát nem nekem találták ki.


Aztán néhány évvel később úgy adódott, hogy floridai tartózkodásom idején eljutottam az űrkutatás amerikai fellegvárába. Floridai vendéglátóm, egy nagyon kedves magyar család feje – BME-t végzett elektromérnök, aki 56-ban hagyta el az országot s találmányainak köszönhetően gazdag ember lett, s odakint akkor már jó ideje saját gyárát vezette – ajánlotta fel, hogy megmutatja nekem a Kennedy Űrközpontot. Életre szóló élménnyel ajándékozott meg. A Kennedy Űrközpont – Houston mellett – az amerikai űrkutatás fellegvára. 1962-től a nyolcvanas évek elejéig több, mint háromszáz fontos űreseményt indítottak vagy vezettek innen, közel tízezer munkatársának négyötöde közvetlenül az űrkutatási munkában vett részt, a maradék egy ötöd kormányzati adminisztrációs feladatokat látott el. A nyolcvanas évek elején legnagyobb feladatuk a Space Shuttle program elindítása volt: innen, Cape Canaveral-ról szálltak fel az űrrepülőgépet indító hordozórakéták.



Ahogy Tampa-St. Petersburgból indulva a Florida Félszigeten át Orlando felé tartottunk, az út mentén újra és újra feltűntek a nyugati part két legnagyobb látványosságát ajánló reklámtáblák: a másik Disney World volt.  Az 528-as gyorsforgalmi útról Titusville-től délre egy híd vezetett át a Kennedy Űrközpont nyúlványára, s innen már néhány percnyi autóút után a látogató központba jutottunk. Maga az űrközpont hatalmas területen (140 000 acre, kb. 560 millió négyzetméter) terül el, s ennek parányi részét képezi csak a látogatók előtt megnyitott terület. A központban kiállítások, bemutatók végtelen sora ismertette meg az amerikai űrkutatás múltjával, jelenével és jövőjével a nézőket. Egy video-képernyőn folyamatosan Kennedy elnököt láthattuk: azt a történelmi jelentőségűvé vált beszédét ismétlik újra és újra, melyben a szovjet sikerekre válaszul 1962-ben az amerikai űrprogramot meghirdette.


Kisebb-nagyobb modellek formájában a hőskor valamennyi rakétájával is találkozhattunk: az Apollo program Saturn V hordozórakétájának az eredetihez képes tizedére csökkentett méretű, mégis monumentális változata. Láthattuk az első űrutazások hősi emlékeit, a Mercury és Gemini program űrhajóinak, majd a hetvenes évek sikereinek, a Skylab-nak modelljeit, használati tárgyait is. Egy bemutató terem a Hold félelmetesen realisztikus felszínét rekonstruálta – rajta a Holdautó, a Lunar Rover életnagyságú modelljével - idézte meg, az asztronauták szkafanderét pedig meg is simogathatták a gyerekek. 1981-ben az űrkutatást forradalmasító űrrepülőgép, a Space Shuttle volt a legnagyobb szenzáció: előadásokon, video vetítéseken mutatták be működését, le- és felszállását, a program eredményeit. A központ körüli térséget a hordozórakéták - Redstone, Atlas, Titan Saturn, Juno – nagy méretű modelljei töltötték meg. Itt volt látható az Apollo űrprogram űrkabinja, de körül lehetett járni a Saturn rakéták hajtóműveit vagy az Explorer I, az első amerikai műhold mását is.


Aki magát az űrközpontot, jobban mondva a hatalmas területen szétszórt létesítményeket közelebbről látni szerette volna, a Trans World Airlines piros színű panoráma buszaira szállva – öt dollárért – két órás körutazás keretében tehette meg ezt. A buszokon bár a sofőr mellett volt egy kísérő is, magnó tartotta az idegenvezetést. Részben az űrközpont történetéről, részben az út mellett feltűnő objektumokról kaptak a nézők részletes tájékoztatást. A fontosabb épületek vagy kiállított objektumok mellett a busz megállt, lehetett fényképezni. Közelről láttuk a nagy szerelőcsarnokot, ahonnan az űrrepülőgépet vontatták elő, a széles, nagy teherbírású „vasúti kocsit”, amely síneken szállította a rakéta testeket a kilövőállásokhoz. Furcsa volt látni, hogy a párás levegő és a rengeteg eső dacára nem nagyon lehetett a fémen rozsdásodást felfedezni. Az út mellett egyszer csak – elfektetve - feltűnt az űrkutatás talán leghíresebb rakétája, a Saturn V: nem modell, hanem a programban már fel nem használt eredeti darab. Nem maradhatott ki a kilövő állás sem: emlékszem, rám az egész túra során az óriási betonteknő és az alulról nézve az egekbe vesző fémállványzat tette a legnagyobb hatást.


Én persze minden megállónál szorgalmasan fényképeztem – Zorkij mintájú szovjet fényképezőgépemmel. A csoportkísérő persze rögtön az elején kiszúrta a gép tetején a cirill betűs feliratot. Az sem kerülte el figyelmét, hogy útitársammal valami idegen nyelven beszélünk. „Ne haragudjon, fiatalember...” – fordult végül hozzám. „Ön orosz?” Tiszta lelkiismerettel mondtam nemet. Kifejtettem, hogy magyar vagyok – ő azonban nyilván úgy gondolta, tudja, amit tud, s ettől kezdve első rendű feladatának a szabad világ tőlem való megvédelmezését tekintette. Valamit sutyorgott a sofőrrel, egy nagydarab, a kitűzője szerint Wally nevű négerrel is, aki onnantól ugyancsak nagy figyelmet szentelt köreimnek. Mert hát köröztem minden és mindenki körül, s számolatlan képeket „lőttem el” a modern világ egyik legnagyobb csodáját fotografálva. A sofőr felelt az út ütemtervének betartásáért, s a megállóknál egy idő után finoman ő kezdett sürgetni bennünket, elsősorban engem, aki – mellettem az idegenvezetővel - általában a legtávolabbra kóboroltam. „Wait a second, Wally, the young spook from Russia hasn’t finished yet!”  - kiáltott oda neki az idegenvezető, s a busz még további öt percet türelmesen várt arra, hogy én végezzek. A látogatóközpontba visszatérve aztán igen gyors búcsút vettünk az űrközponttól, mielőtt néhány szimpatikus szövetségi ügynök is megérkezett volna egy kis tereferére…


Az űrhajózással való legközelebbi találkozásomig a nyolcvanas évek derekáig kellett várnom Néhány elszánt ember művelni és menedzselni kezdte a magyar alternatív tudományos-fantasztikus műfajt. Bátor dolog volt ez, hisz a hivatalos kultúrpolitika a Móra Kiadós, Kuczka-féle sci-fit monopolizálta, Péter Cár pedig féltve őrizte ezt a hatalmi pozícióját, s bizony minden eszközt képes volt megragadni, hogy letörje a tőle független próbálkozásokat. Mégis: létre jött a VEGA Magyar Sci-fi Egyesület, Horváth Sándor és Preyer Hugo mindig fel tudott hajtani valamennyi pénzt a könyvek és magazinok kiadására, s idővel elindultak a Hungarocon-ok, a magyar sci-fi találkozók is. Hugo barátom vonta be az egyesület dolgaiba Magyari Bélát, kiképzett űrhajóst, az 1980-as Szojuz 36 tartalékszemélyzetének tagját. Béla fantasztikus ember, ízig-vérig repülős, katona és mérnök, aki mindent, de tényleg mindent tud az asztronautikáról. Lelkes sci-fi rajongóként szívesen adta nevét a VEGA népszerűsítéséhez. Kapcsolatunk az évek során sajnos megszakadt - jó évtizede nyugdíjba vonulásáról és búcsúrepüléséről csak az újságokból értesültem.


Az űrkutatással való kapcsolatom később sem szakadt meg, de nagyon áttételes maradt – egészen 2010-ig, mikor a BME-s MASAT-projektben közre működő hallgatók közül többen tanítványaim voltak. Sokat beszélgettünk, s tudom, milyen hosszú és rögös út vezetett a sikerhez, hogy milyen iszonyú munkát fektettek be tanárok és diákok a program megvalósításába. Végtelenül büszke vagyok teljesítményükre - és persze sajnálom, hogy ezeknek a győzelmeknek én nem lehettem részese…