Az első magyar tudományos-fantasztikus képregény

Ifjúsági irodalmunk egyik legnagyobb, ma is élő klasszikusa, Rónaszegi Miklós kissrác korom óta kedvenc íróim közé tartozott, akivel nagyon, de nagyon szerettem volna egyszer személyesen is találkozni. Mikor a Képes Újság szerkesztőségében a nagyszerű Bangó Éva mellett a nyolcvanas évek végén a gyermekrovatban dolgozhattam, A gyermekvilág varázslói sorozat számára készített portré kapcsán erre is lehetőség nyílott. A New York Kávéházban „fogadott”. Sokat beszélgettünk, rengeteget tanultam tőle. Irodalmi fortélyokat, szerkesztői titkokat – és főként szakmai tisztességet. A portré a Képes Újság 1988. évi 36. számában aztán meg is jelent - én pedig csakugyan nagy találkozások élményével lettem gazdagabb.

1948-ban egy 18 éves, frissen érettségizett fiatalember lépett ki a pesti István gimnázium kapuján: Rónaszegi Miklós. Édes­apja vidám természetű, minden iránt érdeklődő ember volt: a vasöntő mesterségtől az altisztségen, villanyszerelőségen, rak­tárvezetőségen keresztül a MABI (a későbbi SZOT) legkü­lönbözőbb állásáig sok mindent megpróbált. Igazából művész­ember volt, aki soha nem tudta kibontakoztatni ebbéli adott­ságait. Miklós fia az érettségi után a kiadói szakmában he­lyezkedett el: volt számlaköny­velő, szerkesztőségi titkár, propagandista, korrektor, kézirat-előkészítő. Közben esti tagoza­ton elvégezte az egyetem magyar-angol szakát, s tanári diplomát szerzett. 1955-ben je­lent meg az Ifjúsági Kiadónál Hont-Varsányi Ferenc illusztrációival az első — azóta az ifjúsági irodalom klasszikusává vált – regénye, A nagy játszma Benyovszky Móric életútjáról.

Rónaszegi gyermekkora óta írogatott, több diákirodalmi versenyen szerzett díjat. Amikor már a kiadók világában dolgozott, rájött valami fontosra: Móra Ferencnél, Krúdy Gyulánál „megállt”, abba maradt az ifjúság számára készülő történelmi regények írása, holott ezekre igencsak szükség lett volna… Rónaszegi Miklós hitvallása: egy-egy új nemzedék számára fontos a múlttal való kapcsolat folyamatossága, s azt, hogy a jelen része egy hosszú-hosszú, évszázadok homályába nyúló folyamatnak, leghívebben talán a történelmi regény bizonyíthatja be. Benyovszky-könyvével (aminek 1957-ben már második, 1964-ben – immár Szecskó Tamás szép rajzaival – harmadik kiadása is megjelent) ezt akarta igazolni. A hányatott sorsú kalandor – aki meg kívánta nyitni Magyarország számára a tengeri utat – sorsa jó példa volt erre. Ezt ugyancsak tengeren játszódó művek követték: a Kolumbusz első útját megörökítő, immár a Móra Kiadónál Kass János rajzaival megjelent Hínáros tenger (1959) vagy a Drake admirálisról szóló A királynő kalóza (1961). Első indián-története,  A Sánta Bölény 1958-ban látott napvilágot. Ez csak amolyan ujjgyakorlat volt az örökké emlékezetes olvasmányélménynek bizonyuló indiánregény-trilógiája, a Szecskó rajzaival megjelent Az indián hercegnő (1966), Az indián halál (1968) és az Indián királyfi (1970) sorozatához, melyben évtizedekkel Disney előtt feldolgozta Pocahontas históriáját. Írt regényes életrajzot Shakespeare-ről (Színház az egész világ, 1962) és Moliére-ről (Keserű komédia, 1964), az Így élt sorozatba népszerű életrajzot Marco Polo-ról (1974), színdarabokat, ismeretterjesztő képeskönyveket s a hatvanas-hetvenes években számos diafilmhez forgatókönyvet. Fantasztikus regényét, Az ördögi liquort 1972-ben adta ki a Móra.

A rendszerváltásig közel harminc kötete jelent meg – ezek az újra kiadásokkal együtt óvatos becslésem szerint mindösszesen jóval több, mint egymillió példányban fogytak el. Műveit lényegében három csoportra oszthatjuk. Az első a fentebb körüljárt, nagy történelmi regények sorozata: ezekkel nem csak a gyermekolvasókhoz kívánt szólni, de a felnőttekhez is. A második csoport a történelemről nem a sablonok szerint szóló regények vilá­ga: például a hetvenes években megjelent Kartal-sorozat, amelyben Rónaszegi nem a történelmi regényektől meg­szokott kesernyés-bánatos meg­közelítéssel ír hajdan volt múl­tunk nagy évszázadairól. A sorozat a nyolcvanas években újabb kiadásban is napvilágot látott: a már a rendszerváltás hajnalán megjelent befejező kötetéhez (Kartal utolsó kalandja, 1989) Zórád készítette az illusztrációkat. Végül a harmadik a kisebbeknek írt regényei sora. Ezek — mint pél­dául a Gézengúz-sorozat, vagy a Botrány a suliban — az ismeretterjesztés vagy a fantasztikum eszközével elsősorban az általános iskolás korosztályhoz kívánnak közel férkőzni.

Szerkesztői munkássága egyedülálló. 1964-es in­dulása óta ő gondozta a Del­fin Könyvek sorozatát, mely az Elek István nagyszerű irányítása mellett megjelent Ifjúsági Kiskönyvtár helyébe lépett. A Delfin Könyveken – ahol nem egy szerző művének kiadásáért Rónaszeginek kemény harcokat kellet vívnia - olvasók generációi nőttek fel. Már a sorozat indulásakor helyet kapott a tudományos-fantasztikum: az elvárt (tehát igen magas) arányban jelen lévő szovjet és testvéri szocialista szerzők mellett (unalmas történet tőlük sem nagyon került beválogatásra, s nem egy később közülük a képregény-feldolgozáshoz is utat talált) amerikai, sőt, nyugatnémet szerzők munkái is beválogatásra kerültek. S természetesen a magyarok: a még a régi iskola szerint dolgozó Elek István (Merénylet a világűrben), a merészen újító Kemény Dezső (A titokzatos kecskebak), s később Nemere István – hogy csak néhányukat idézzük fel. A hatvanas években Zórád még többször kapott illusztrációra megrendeléseket, de aztán „magasabb érdekek” innen is kiszorították. Sőt, a Mestert az a szégyen érte, hogy A fehér törzsfőnök első kiadásának (1964) címlap-festményét egy másik művész rajzával váltották fel. Rónaszeginek a rendszerváltás után  – inkább magánkiadásban – néhány könyve még megjelent. A színvonalas ifjúsági irodalomra láthatóan azonban már nem nagyon volt igény, s a korabeli terjesztési viszonyok között az ilyen könyv akkor sem jutott volna el az közönségéhez, ha épp lett volna érdeklődő olvasó. 

Furcsa, hogy bár Rónaszegi a magyar képregény hőskorában az egyik legnagyobb példányszámban megjelenő, legsikeresebb író volt, munkáiból szinte egyáltalán nem készült képregény-adaptáció. Cs. Horváth egyedül A nagy játszmát dolgozta fel – Sarlós Endrével -, a rendszerváltás után pedig Vass Mihály elbűvölő, meseszerű rajzaival a Fülesben jelent meg a Kamaszkor című elbeszélés képregény-változata. Mindezek alapján elég meglepő, hogy – mint ebben Kiss Feri is megerősített - az első, magyar szerzőtől származó tudományos-fantasztikus képregény szerzője a megjelenésekor épp a 26 éves Rónaszegi Miklós volt. Az 1956-ban a Szivárvány Kiskönyvtár sorozatában napvilágot látott dr. Karafanda fogadása persze még nem szövegbuborékos képregény volt: egy oldalon 3-4 rajz és a képaláírások görgették előre a történetet. A történetet, mely egy évszázaddal később, 2050-ban játszódott, az első, ember által alkotott mesterséges hold megalkotásának idején. A Nemzetközi Tudományos Akadémia felhívására olyan önkénteseket keresnek, akik az űrállomás előkészületi munkáira „atomrakétákkal” hajlandók - akár életüket is feláldozva – az űrbe repülni. A tudományos világban egyedül dr. Karafanda, a telep mérnöke kételkedik csak a vállalkozás sikerében: „A világűr titkai megismerhetetlenek!” – állítja, s fogadást ajánl a rakétatelep igazgatójának: már az első út sem fog sikerülni… Tízezer jelentkezőt vizsgálnak meg, a legalkalmasabbnak a magyar Kovács Vincét és a kínai Li Pót találták. A sorshúzás végül a magyar fiúnak kedvezett, aki az ármányos dr. Karafanda trükkjei ellenére elindul az önműködő atomrakétán az űrbe. Zórád kis ábrájának segítségével érzékelteti a szerző a „hagyományos” több lépcsős és az atomrakéta működése közötti eltéréseket: az atomrakéta legnagyobb részét az üzemanyag teszi ki (a Mester talán arra gondolva, hogy a dúsított urán is lehet kíváncsi természetű, ezt a blokkot is ablakokkal látta el), az alján van a (nyilván a por-sche meghajtással működő) robbantószerkezet, s ezek felett foglal helyet az utas.

Karafanda gonosz tanácsának hála hősünk egyedül marad a világűrben lebegve – meg kell őt menteni. Li Pó a kettes számú rakétával siet Vince megmentésére, de Karafandának hála, ő is az űrben ragad: az önműködő rakéták pedig vissza térnek a Földre. Karafanda ármánykodására végül fény derül, a harmadik mentőhajó végül sikerrel jár. Megúsznak még egy Föld felé közelgő meteorrajjal való találkozást is, s sikerrel visszatérnek bolygónkra… Az erkölcsi tanulság sem marad el: Karafandát, aki szabotálni akarta az út sikerét, két ember életét is veszélyeztetve végül „nem bántotta senki, nem törődött vele senki: gyávaságáért, hiúságáért így is meglakolt”.

A történet láthatóan törekszik a tudományos ismeretterjesztésre (szökési sebesség, súlytalanság, kozmikus hideg, űrben való manőverezés, meteor-rajok pályája), de persze mindezt a kaland köntösébe burkolva. Zórád a technika korabeli állásából kiindulva próbálja a jövő eszközeit ábrázolni – a ma már inkább bájosan naívnak ható rajzok legyenek figyelmeztetői minden illusztrátornak, aki hasonló projekcióval szeretne próbálkozni. Író, rajzoló egyaránt ügyesen kerüli a politikai utalásokat, nem próbál erőszakoltan szocialista-utópisztikus jövőképet festeni. Száz év alatt – sugallja ugyanakkor – az ember természete, ostobasága és gonoszsága nem változik. Ami az első bő ötven évet illeti: Rónaszegi ebben bizony nem is tévedett sokat. Persze azzal, hogy a nagyvonalú megbocsátás művészetének elsajátítása már a következő fél évszázad feladata marad…