Zórád az ötvenes években készült
könyvillusztrációi az életmű meglehetősen elfeledett részét képezik, pedig ez
is méltó a megőrzésre és tanulmányozásra. Az illusztrátor illusztrál, s ha az
átpolitizálódott-osztályharcos könyvkiadás a megrendelője,
no meg persze ha jól dolgozik, osztályharcosak lesznek a rajzok is. A Mester
persze ezt is igen jól csinálta. A klerikális reakció meg a kulákok elleni harc
jegyében potrohos papokat rajzolt, meg sunyi tekintetű egyházfikat, rókafinak
is beillő zsírosparasztokat, a „letűnt rendszer” a közös ellen ármánykodó rekvizitumait. No meg persze az új rendszer sugárszemű, mindig mosolygós, de a
vártán kősziklaként megálló képviselőit, tanácselnököt és párttitkárt, a
téeszcsé szorgos szervezőit, osztályöntudatos proletárokat.
Mindezt méltó, az
ügy mellett hozzá hasonlóan elkötelezett társaságban tette. A Zórád
illusztrációival 1952-ben a Művelt Nép Könyvkiadó által a Színjátszók
Könyvtára 21. köteteként kiadott, három képből álló színmű, a Citromsziget
élni akar szerzője D. Szabó László volt. Pályáját abban a bizonyos
letűnt rendszerben vidéki hírlapíróként kezdte. Nagy életművész volt. Az
ötvenes években azt írt, amiért megfizették. A Népművelés c. folyóirat
munkatársaként fényezte a fényezni valót, hűséges szerzőtársával, Barna
Tiborral meg gyártotta színdarabokat.
A hatvanas-hetvenes években az
Építésügyi Tájékoztató Központnál szerkesztősködött, maszekolt a Táncsics
kiadónak, a nyolcvanas években pedig dolgozott a Mi Világunk összes
szerkesztőségeinek: ott ismerkedtünk össze és igen jó barátok lettünk. Írt
krimit, viccgyűjteményt, ha úgy adódott, orvosi tanácsokat, „főműve” azonban az
első magyar pornóregény, az L. di Sartore néven jegyzett Pornósztár
volt őnagysága lett. A belőle készült film forgatása inspirálta kisregénye,
a Válságstáb a hullaházban megírására. A rendszerváltás után amíg volt
munka, szerkesztősködött, aztán a lányához költözött Németországba. Béke és
korsó sörök poraira!
Egyre közelebb jutok
annak a titoknak a megfejtéséhez, hogy a Mester miért nem emelkedett soha a
szocialista-realista művészet legnagyobbjainak sorába. A megvilágosodáshoz Fehér
Klára Takács viadala című, 1951-ben megjelent epikus, versbe szedett tanmeséje segített, amihez – persze -
Zórád készített illusztrációkat. Klára asszony, akit én már csak tisztes, őszbe
fordult hajú tévénagyiként, ifjúsági regények és útikönyvek jó humorú
szerzőjeként ismertem, bizony az ötvenes évek elején ott volt a gyermek- és
ifjúsági irodalom legpártosabb dzsungelharcosai között. Fogai között ropogott a
kulák, vas kezében porrá omlott a jampec – mint a Takács viadala, Takács
Pistája is, kinek „hosszúranőtt haja nyakába lóg szépen, hogyha Truman
látná, sírna örömében”.
Pistánk brigádja – igen sok csinos leányzóval – épp
nagy bajban van: nem ők lettek elsők a munkaversenyben, s épp Pista miatt érte
őket ez a szégyen. A történet közepe táján aztán kezdenek jóra fordulni a
dolgok. Pistának megtetszik az egyik lány, aki persze csintalanul évődik vele.
„Ne szaladj úgy kislány, állj meg édes szentem, Azt hiszed, emháká bajnokságot
nyertem? Tudom, hogy nem nyertél – gondolta a kislány – Most a kezemben vagy,
megállj Takács István.” Pistánk ezután megy a… szíve után, még a tanulás terhét
is magára veszi. „Na, aztán esténként tanulni is kéne, Hogy azt az undok kis
békát utolérje, Ó, nem kell a csók már, dehogyis szereti, De azért jó volna
megmutatni neki… Éjfélig is bogoz egy-egy számtanpéldát, Jön két cimborája:
’Hagyd abba a tréfát, Gyere el táncolni, ne törd magad, Pista, Mi akarsz te
lenni, tán sztahanovista’”? Pistánk osztán úgy belehúz, hogy csak na, hogy,
hogy nem megszereti a gépet, amivel dolgozik. A brigád megnyeri a munkaversenyt,
hősünk pedig elnyeri jutalmát. „Pista elfelejti, hogyan is tervezte, Hogy hát
nem a csókért indult ő versenyre. Egy szóval sem mondja, hogy tartsd meg
magadnak, Amit láthatóan oly örömmel adnak… Zsuzska is úgy látszik, elfeledte
egyből, Hogy nem volt eddig szó több csókról, csak egyről…”
A mondén hangulatú, kicsit gépolaj-szagú történethez Zórád a korabeli standardhoz képest frivol rajzokat készített. A boldog emlékű Barcsay mester és a hivatalos kánon többi nagyjai tuskólábú, széles csipőjű, apró mellű nőalakjai helyett ő valódi, élő, és felettébb vonzó fiatal lányokat rajzolt, akik láttán az ember bármikor kedvet kaphatott egy kis munkaversenyzésre. A lányok persze talpig overallban voltak, ami takarta, amit takarni kellett, de hát, mint Virág elvtárs mondta volna: hagyjuk a buja erotikát a hanyatló kapitalizmusra - mi tudjuk ám, hogy alatta az elvtársnő meztelen…!
Gergely Márta (sz. 1913),
már nagyon fiatalon, húszas évei elején vált a két világháború közötti magyar
progresszív irodalom, ha nem is meghatározó, de semmiképp nem jelentéktelen
alakjává. Vidékről, Pécsről érkezett 1931-ben Budapestre, ahol – az ötvenes évek nagy „proletár-íróival” szemben -
két évig tényleg (méghozzá szövőnőként) gyárban dolgozott. Érzéke volt a
munkásemberek, a nők korabeli életének ábrázolásához. Írásai megjelentek
baloldali lapokban, de azért a középosztályt megszólító, közkedvelt Új
Időkben is fel-feltünedeztek.
Népszerű és igen termékeny „puha fedelű”
regényíró is volt: könyvei egy részét Borbás György és Kevély Mihály
álneveken jegyezte. A Világvárosi Regények sorozatában megjelent
történetei az ötvenes-hatvanas években Izraelben ismét kiadták. Ő idehaza a
felszabadulás után már inkább ifjúsági irodalommal foglalkozott, 1949-ben pedig
a Pajtás főszerkesztője lett, s közben sok úttörő-témájú regényt írt az
Ifjúsági Könyvkiadónak. Bár a történetek meglehetősen sematikusak voltak,
meseszövésük profi szórakoztató íróhoz méltó. Alakjai emberiek, élők, de a
wannabe emberkép idealizált hőstípusainak is megfelelnek. Dialógusai szépen
pergők, magyarsága példaértékű.
Az 1951-ben Zórád illusztrációival megjelent A
mi tanítónk fiúknak, fiúkról mesélő regény. Kalandról szól, barátságról,
csapatépítésről, kihívásról és helytállásról. Írt színdarabokat, kicsiknek
szóló képeskönyvekhez meséket. Munkái a legtöbb szocialista országban, sőt, az
Egyesült Államokban is megjelentek, több könyve ivritül is napvilágot látott.
Legnagyobb sikerét idehaza a Szöszi-könyvekkel, egy
lányregény-sorozattal érte el, melynek első kötete 1958-ban jelent meg. Házasságból
elégséges című regényéből 1961-ben Törőcsik Mari és Bodrogi Gyula
főszereplésével készült film. Ifjúsági regényei hallatlanul népszerűek és
olvasottak voltak, számos kiadást értek meg. A hatvanas években a Kisdobost
szerkesztette. 1973-ban hunyt el. Gáspár Margithoz hasonló, nagy
befolyású és igen tehetséges asszony volt, akinek munkái méltók az újra
felfedezésre…
Bogáti Pétert ma (sz.
1924) elsősorban ifjúsági és tudományos-fantasztikus művek szerzőjeként tartjuk
számon. Az utolsó ember c. sci-fije szocialista bestseller lett, ezt –
hasonlóan más munkáihoz - több nyelvre is lefordították. 1951-ben, viszonylag fiatalon lesz a Nemzeti Színház
dramaturgja, és ekkor kezdi meg egyetemi tanulmányait is.
Első regénye, a Vörös
érc ugyancsak 51-ben jelenik meg a Szépirodalmi Kiadónál. Az Ötéves
terv kiskönyvtára sorozatban még ebben az évben adják ki a Bástya a
Tiszán címet viselő kis füzetét, az Ifjúsági Könyvkiadónál pedig – Zórád
rajzaival - a Győzelmi jelentés című, bányász-környezetben játszódó
regényét. A történet a VIT-re való készülődés jegyében indul: a mozdonygyári
DISZ ifjúsága vállalja, terven felül elkészíti azt a mozdonyt, ami a helyszínre
viszi a magyar küldöttséget – a bánya ifjúsága meg azt, hogy (persze) terven
felül kitermeli a Berlinig tartó úthoz szükséges 110 csille (700 mázsa) szenet.
Nem szeretném, hogy a Nyájas Olvasó lerágja a körmét az izgalomtól, új kiadás
meg amúgy sem várható, úgyhogy elárulom: sikerül. A könyv inkább termelési,
mintsem ifjúsági regény, de a fiatalokról és fiataloknak szól. A rajzok ehhez
illően komolyak, már-már sematikusak, ami Zórád esetében még ezekben az években
is nagy szó: láthatóan nem mert „incselkedni” a témával. Az ötvenes évek
második felében Bogáti fordít Goethét, a Népszavánál, később az Élet
és irodalomnál szerkesztősködik, majd jó tíz évre a Magyar Hírek
című újság munkatársa lesz. Közben azért gyermekkönyvei, regényei is megjelennek:
munkáit Róna Emy, az Ágasvári csatát pedig Kassowitz Félix
illusztrálja. A hetvenes években a Delfin-sorozat számára ír, 1973-ban
megjelent Huszárkaland című történelmi regényéből később Zórád rajzaival
képregény készül, ami aztán majd színes albumban is napvilágot lát.
Az éledező
tudományos-fantasztikus műfaj elfogadtatásáért sokat tett, később maga is aktív
és kiváló művelőjévé vált. 1973-tól a televíziónál ismét dramaturgként
dolgozik, majd visszatér a Népszavához, s innen vonul nyugdíjba. A nyolcvanas
évek derekától nyugdíjasként még szerkeszti a Képírás c. lapot, ahol Sarlós
Endre számára maga írt forgatókönyvet (Gróf Marsigli Alajos csodálatos
élete). A kilencvenes években a Galaktikában jelennek meg rövidebb
elbeszélései. Bogáti Péter nagy idők tanújaként, a magyar ifjúsági irodalom
klasszikus korszakának egyik jelentős alakjaként ma is közöttünk él – Isten
tartsa őt meg erőben, egészségben.
Urbán
Ernő (1918-1974) hosszú, de igen gyorsan bejárt utat tett meg a pannonhalmi
novíciátustól (1937) a magyar kommunista párt járási titkári pozíciójáig
(1945), majd íróként a Kossuth-díjig (1952). A Sárváron, szegényparaszti
családba született Urbán az érettségi után papi pályára készült, de egy év után
feladta, s Eötvös-kollégistaként a pesti Bölcsészkar magyar-francia szakára
iratkozott be. A tehetséges literátor fiatalember verseit 1939-től jelennek
meg, 1942-ben már kötete is napvilágot lát.
Az egyetem elvégzése után gerófi
családnál házitanítóskodik, majd könyvügynök, vállalati titkár, a behívó kézhez
vétele után katona, rövidesen már katonaszökevény. 1945-ben belép a kommunista
pártba – földet oszt és azonnal karriert csinál. „1945. májustól az MKP, MDP
Központi Vezetősége propagandaosztályának munkatársa, 1946-tól a Szabad Föld
munkatársa, utóbb segédszerkesztője 1950-ig. 1947-től a Szabad Nép
főmunkatársa, 1953-1956-ban a Csillag szerkesztőségének tagja, 1957-től a
Népszabadság főmunkatársa; 1959-től a Falusi Vasárnap című hetilap
főszerkesztője, a Művészeti Alap irodalmi szakosztályának elnöke. 1953-tól
országgyűlési képviselő…” – emeli ki e fényes pálya néhány főbb állomását a História digitális adatbázisa.
Kiváló riporter, mai szóval a tényfeltáró
újságírás egyik úttője, aki ismeri az országot, az embereket, a Szabad Föld
munkatársaként járja a vidéket, érzékeli a napi problémákat. Ugyanakkor
elkötelezett kommunista, pártfunkcionárius, az ötvenes évek kultúrpolitikájának
formálója és végrehajtója. Publicisztikáin kívül a negyvenes évek végén-ötvenes
évek elején elbeszélő költeményei [Tündérmajor (1950)], elbeszélés-gyűjteményei
[Csillag a Rábán (1948), Csete István igazsága (1952), Pálfordulás
(1952)] verses meséi (A piros csillag meséje, 1945; Kikelet,
1946; Mindentudó kicsi könyv, 1948; Tuskó Dani, 1950; Ezüst
kard, 1951) jelennek meg.
Az igazmondó Nepomuk című, az Ifjúsági
Kiadónál 1951-ben megjelent munka – melyről még az 1945-1975 közötti magyar irodalom-történet kanonizált kézikönyve sem emlékezik meg – ez utóbbiak közé tartozik. A
Nepomuk falusi történet, középpontjában a harkaházai reakció és a
„progresszív erők” küzdelme áll. A gonosz öspörös (aki az egyházi adóhátralék,
124 akkori forint befizetéséig még esketni sem hajlandó) és klerikális sleppje
mindent megtesz a téeszcsé szervezésének meggátolása érdekében, de persze pórul
járnak, s a végén a vörös csillaggal ékesített traktor ekéjét immár semmi nem
állíthatja meg, hogy a „közösbe” bevitt földön új barázdát szántson… Műfaját
tekintve amolyan ízes, népiesch stílusban megírt „képes mese”. Zórádot bízták
meg a nagyszámú illusztráció elkészítésével. A nyomdatechnika igen egyszerű, a
nagy, album alakú, de vékonyka könyv borítója színes ugyan, de a belívek (igen
randa szürke papírra nyomva) csak a fekete-fehér, vonalas rajzokat „bírták el”.
Szinte minden lapon van illusztráció, mely igényes szerkesztői munkának
köszönhetően a szöveggel egységes oldalképet alkot.
A Kossuth-díjat Urbán a
drámáiért kapta (Tűzkeresztség, 1952), de írt népszerű
filmforgatókönyveket (Hintónjáró szerelem) is. Pártos, sematikus,
dogmatikus és tisztesség ne essék szólván, legtöbbször igen bugyuta, idilli
történetek ezek a „nagy átalakulások” korszakából. A valósághoz nem sok közük
van. Urbán mentségére legyen mondva, hogy 53-tól (Uborkafa) már
kritikusabb hangot üt meg, s mer írni a visszásságokról, a bürokrácia
visszaéléseiről is. Későbbi munkássága derűsebb, könnyed és szórakoztató (Szamba
hercegnő), legtöbbször azonban jó minőségű iparos-munka. Tehetséges író,
nagyszerű publicista, ugyanakkor azonban a mindenkori politikai hatalom
elkötelezett kiszolgálója. Helye van a magyar újságírás és irodalom
panteonjában – de mert pályája jutalmát zömiben életében elvette, a
halhatatlanság ennél lényegesen többel már nem tartozik neki…
Ezek az „egyperces” kor- és
könyvrajzok először Kollárik Péter barátom Zórád munkásságának szentelt
Facebook-oldalán https://www.facebook.com/zoraderno,
jelennek meg - az újdonságokkal a jövőben is ott találkozhat majd a először a Nagyérdemű Olvasó. A sorozat ugyanis folytatódik - számos, a feledéstől megőrizni érdemes munka vár még újra felfedezésre...
