Erich Kästnert
ma elsősorban, mint ifjúsági írót kedveli a magyar olvasóközönség. Nemzedékek
olvasták gyermekkorukban Emil és a detektívek kalandjait, a „repülő osztály” történetét,
a két Lotti könnyes-mosolygós históriáját, a többi kedves emléknek számító
könyvet. Van egy másik Kästner is a köztudatban: - bár őt sokkal kevesebben
ismerik- a humoros regényíró, több nagy sikerű vidám könyv szerzője. (Az eltűnt
miniatűr című regényét például a hallhatatlan Rejtő Jenő fordította magyarra.)
Jóval kevesebben tudják, hogy Kästner drámákat, színdarabokat is
szerzett, s ezek az ötvenes–hatvanas években Európa számos színpadán hoztak
számára sikert, elismerést. Kästner emellett persze még sok
mindennel foglalkozott: írt filmforgatókönyveket és újságcikkeket, kritikákat
és esszéket, mesefeldolgozásokat és képes történetek szövegkönyvét. Ám van egy Kästner,
akiről alig- alig tudunk valamit: a költő, holott az 1974-ben elhunyt német
szerző először a költészet terén ért el sikereket, s hogy nem maradt meg a líra
mellett kizárólagosan, arra nyomos oka volt. A költészethez egész életében hű
maradt, műfaji kalandozása után vissza- visszatért a vershez, ami számára
egyszerre volt politikai fegyver és az önvallomás, az útkeresés eszköze. Pedig-
kis híján – a versnek köszönhette, hogy szépen induló pályafutása a „magas”
irodalomban s az irodalomtudományban korai véget nem ért. Pontosabban: egy
versnek, amely” furcsa mód” a szerelemről és a szexről szólt, s ami nem egészen
azt a hatást váltotta ki, amire csapongó lelkű szerzője számított…
Egy lapra
feltett élet
Anyja sorsát
jelölte ezzel a tömör kifejezéssel Kästner önéletrajzában. Neki köszönhette
és köszönte meg Kästner minden alkalommal, amikor csak tehette, hogy író
lett belőle, hogy ember lehetett belőle. Ida Kästner egyszerű asszony volt,
1899-ben született, Erich fiát azonban többre szánta. Éjt nappallá téve
dolgozott, hogy a fiú iskoláztatásához szükséges pénzt összegyűjtsék. 34 évesen
tanulta ki a fodrászszakmát és fogadta lakásukon fáradhatatlanul a vendégeket.
A lap, amire életét feltette Erich fia karrierje volt. 1913-ban veszik fel a
fiút a dresdai tanítóképzőbe, amelyet rendben el is végez. Még alkalma nyílik
belekóstolnia a háborúba, de szerencsére megússza sebesülés nélkül. Leszerelése
után rövid ideig gimnáziumban tanul tovább, de egyre jobban érzi: nincs
elhivatottsága a tanítóság iránt, valami másra vágyik. Édesanyja megérti: bár
az apa nem ritkán ellenkezik vele, mégis vállalja, hogy Erich egyetemre menjen.
Még többet dolgozik, még jobban takarékoskodik… Emeli a tétet azon az egy lapon.
Némi könnyebbséget jelent, hogy a fiú a város ösztöndíját is elnyeri, hisz
mindvégig kitűnő tanuló volt, a maga módján így akarta meghálálni anyja
belévetett bizalmát.
Kästner azt is
tudja, mi az a „más”ami után vágyódik. Húszévesen jelenik meg első verse egy
színházi folyóiratban, a következő évben már, mint lipcsei egyetemi hallgató,
egy gyűjteményes kötetben tűnik fel neve. A költészet vonzásába került,
menthetetlenül. Ám egyetemi tanulmányait nem hanyagolta el, sőt, nagy
lelkesedéssel végezte őket.
Doktor és
hírlapíró
Irodalomtudományi,
irodalomtörténeti tanulmányai mellett egyre többet publikál: újságokban,
magazinokban jelennek meg versei, szatirikus glosszái. Téma akad elég: a húszas
évek elején vagyunk, dühöng az infláció, pezseg a politikai élet. Professzorai
jóindulatú elnézéssel figyelik Kästner publicisztikai és szépírói
próbálkozásait, sőt, bátorítják. Aztán 1922-ben Richard Katz, a későbbi híres
utazó író felveszi a lapjához a tárcarovat szerkesztőjének… Állása volt, pénzt
kereshetett, végre nem szülei nyakán élősködött - kellően értékelte hát ezt a
változást az életében. Három más magazinnak is állandó munkatársa volt,
„irodáját” azonban egyik szerkesztőségben sem lehetett megtalálni. Kávéházban
dolgozott, itt tudott csak igazán alkotni. Az egyetemre is bejárt, szorgalmasan
dolgozott doktori disszertációján. „Feletek Nagy Frigyes ’De la littératur
allemande’ (A német irodalomról) című írására” – Ez volt a cím s a téma
lehetőséget adott irodalomtudósi oroszlánkörmei kimutatására. 1925-ben avatják
a filozófia doktorává – ám addigra már eldöntötte, hogy nem az egyetemi és
tudományos karrier lesz életcélja. „Ifjú szerzőként” már nevet szerzett
magának, a legnagyobb országos és külföldi német nyelvű lapok rendszeresen
közlik írásait, költeményeit. Legjobb úton volt a hírlapírói pálya csúcsai
felé, mikor megírta azt a bizonyos végzetes szerelmesverset. Barátja, Erich
Ohser készített hozzá egy remek kis illusztrációt, s a Plauner Volkszeitung-ban
1927 márciusában jelent meg. Nyomában pedig elszabadult a pokol… Ám szólaljon
meg a költemény – tudomásunk szerint először – magyar fordításban.
A kamarazenész
esti dala
Ha a rózsaszín-csíkos inged viseled
te vagy kilencedik végső szimfóniám!
Jöjjél hát csellóként a két térdem közé
oldalad gyengéden átfogni vágyanám…
Engedd meg, hogy partiturád fellapozzam
/Civódik, zsémbel, tremolóval van tele./
Szeretném a szélnek odaharsogni, hogy
te vagy háromvonalas vágyam! Ó, gyere!
Engedd, hogy végigcsússzak oktávaidon
/a furiosot, ha még egyszer kérhetném…/
Szabad kísérnem tán a bal kezemmel is?
A crescendonál több pedál kell, vélem én.
Ó, hangzásod alakzata! Az akkordok!
A szinkópák, a ritmusos ellentétek…
Most meg szó nélkül lehunyod pilláidat
Adjál hangot, ha még telik tőled ének!
A vers nem csak a zenekritikusként is tevékenykedő Kästner szakmai
tájékozottságát tükrözi vissza. A költő - mint a hűséges barát és Kästner - életrajzíró
Luiselotte Endrele megjegyzi - nem egészen szeszmentes állapotban vetette
papírra, s azt várta, hogy a közönség - vele együtt - jó tréfának, szatirikus
játéknak fogja majd fel. Nos, nem ez történt…
Bűn és bűnhődés
Nem számolt honfitársainak teuton érzékenységével, a német tradíciók
iránti dogmatikus tiszteletével. A vers hangvétele, burkolt erotikája már
magában véve felháborítónak tűnhetett sokak szemében – ám mindehhez még a
véletlen is hozzátette a magáét! 1927-ben ünnepelték Beethoven halálának 100.
évfordulóját – így a kilencedik szimfóniára való utalás kifejezett
szentségtörésnek számított. A konkurens lapok persze meglovagolták a botrányt,
s az Új Lipcsei Újság igazgatójának nem maradt más választása, mint Kästnert
azonnali hatállyal elbocsátani. Erich Ohser, az ihletett rajztollú grafikus
ugyanerre a sorsra jutott. Még annak is örülhetett a fiatal újságíró, hogy
lapja valami csekély fizetésért megtartotta - berlini színházi tudósítóként.
Így költözött Kästner ebben az évben a fővárosba. Az igazi újságíró örökös talpraállási képességével hamarosan meghódította Berlint. A következő évben megjelent első önálló verseskötete, néhány hónappal később pedig első regénye, az Emil és a detektívek. Az igazi kästneri próza első mesterműve a Fabian című regény volt, amely tartalmát tekintve ugyan igen kevéssé szolgált volna épületes olvasmányul a leányiskolák növendékeinek, mégis – vagy talán épp ezért - világszerte elismerést szerzett írójának.
Mindez azonban már önálló fejezet kezdetét jelentette az európai s huszadik századi irodalom történetében, amelyre talán A kamarazenész esti dala közjátéka nélkül jóval később vagy sohasem kerülhetett volna sor…
