2012. október 15., hétfő

Zórád 101 (plusz kettő) – egy emlékév emlékére

E cikk eredetileg 2012. október 15-én jelent meg itt, a blogon. 
Közben eltelt két esztendő, s ma, 2014. október 16-án 
ismét Zórád Ernő születésnapjára emlékezünk.
Az írás - úgy hiszem - ma éppúgy aktuális, mint egykoron.




 

Mint ha tegnap történt volna… 2011. október 16-án a Tabánban emléktáblát avattak tiszteletére, majd másnap a Petőfi Irodalmi Múzeumban A képíró Zórád című kiállítás megnyitójával méltó, és valóban ünnepélyes keretek között kezdetét vette a születésének centenáriumára emlékező, egy évre tervezett programsorozat. 

Tankönyv-illusztráció az ötvenes évekből

Az erős indítást októbertől novemberig számos, értékes és nagyszerű program követte, melyre a koronát a december elején a Krúdy-házban, prominens politikusfeleség (egykori évfolyamtársam) által megnyitott kiállítás tette fel. Sokat sejtetett, hogy a beszéde nem Zórádról szólt, sokkal inkább az új helyre költözött múzeumot köszöntötte fel - amúgy teljesen megérdemelten.

Tankönyv-illusztráció: az Úttörő áruház játékosztálya az ötvenes évek elején

Igaz, már korábban is tapasztalnom kellett: a regnáló hatalom nem nagyon tud mit kezdeni Zórád újra felfedezésre kész művészetével. Mikor néhány hónappal korábban az illetékeseknek felvetettem, hogy talán a kerület elhelyezhetne egy emléktáblát a Mesternek évtizedeken át az otthont jelentő József körúti ház falán, nem az lepett meg, hogy elutasították az ötletet, nem is az ok, amire hivatkoztak - végtére is bárki beláthatja: egy ilyen komoly kérdésben társadalmi konzultáció nélkül csakugyan felelőtlenség lenne abban a kurzusban dönteni, amelyik a közpénzen emelt rikkancs-szobor kezébe bizonyára a széles tömegek véleményének kikérése után Blikket nyomott.


Ami megdöbbentett, az új elitnek állítólag mintául szolgáló, hajdan volt polgári világot oly hitelesen ábrázoló művészi életmű („népszerű indián történetek rajzolója”) s a képregény („egy korszak jellemző műfaja”) sommás értékelése volt.  Zórádot a kultúrpolitika a rendszerváltás előtt  a képregény miatt nem tartotta szalonképesnek - ma, mint a letűnt Kádár-korszak kiszolgálóját, már-már egyik jelképét éri ugyanezen oknál fogva ugyanaz a sors.

Illusztráció Gergely Márta: Elisa Branco kiáltása című könyvéhez

A „kincstári” távolságtartás az emlékév során aztán végig érezhető volt - talán ez is oka volt annak, hogy a nagyívű elképzelésekből (melyek az emlékév hivatalos honlapján még a tervezett programok között fellelhetők) nem sok minden valósult meg. Bár a Krúdy-házban a kiállítás – jócskán meghosszabbítva - a nyár elejéig nyitva volt, s igen sokaknak okozott örömöt, a Mester nem jutott el a Sziget Fesztiválra (ezt alighanem ő is passzolta volna), de Szerbiába, Párizsba, Berlinbe és Londonba sem. Tiszteletére kiállítások nyíltak viszont több vidéki városban, sőt (áldja Isten a helyieket), egészen kis településeken is. A vidék Magyarországán a százesztendős Zórád haza talált – ahova hívták, műveit szeretet fogadta, emlékét megbecsülés. 

Akadt néhány történet, melyet több változatban is megrajzolhatott. Illusztráció Verne Antifer mesterének a Móra kiadónál könyvben...

Az ínséges helyzetben is kitartó magyar képregény-kiadás két füzettel tisztelgett emléke előtt: tavaly tudományos-fantasztikus történeteiből jelent meg a Fekete-Fehér Képregény Múzeum sorozatában egy antológia, a 8. Nemzetközi Képregény Fesztiválra pedig az eddig színes változatban még kiadatlan Egy jenki Artúr király udvarában látott napvilágot. A sajtó kezdeti érdeklődése viszont gyorsan alábbhagyott. A Krúdy-ház kiállításáról még beszámoltak országos lapok, s a vidékiekről is a helyiek, de a grafikusi-festőművészi életmű újra felfedezése, méltatása valahogy elmaradt. 

... és a Képes Nyelvmesterben folytatásos regény formájában megjelent változatához

Pedig hát erre jók igazán a kerek évfordulók: emlékeztetni utódokat megannyi elfeledett tartozásra. És Zórád esetében lenne mit felfedezni, hisz az indiánokat rajzoló képregényes és a Tabán „polgári” témáit kései éveiben fáradhatatlanul variáló zsáner-rajzoló mögött egy valódi, izgalmas, hihetetlenül összetett és nagyon becsületes művészpálya megannyi rétege vár még kibontásra.

Körúti hétköznap az ötvenes évek elején: tankönyv-illusztráció

Bár itt, a blogon szubjektív visszaemlékezéseimben én is inkább Zórádot, a képregény-rajzolót és mesteremet idéztem meg, azért megpróbáltam művészete kevésbé ismert területeire is elkalauzolni az olvasót. A festészethez nem értek, ott nem volt keresni valóm, inkább a képregény előtti sajtógrafikusi, könyvillusztrátori, kor-dokumentátori munkásságából válogattam. Bíztam benne, ezek a cikkek felkeltik majd az eddig csak a „képregényes” Zórád iránt érdeklődő közönség figyelmét is. 

Illusztráció Dávid József: A pünkösdi rózsa c. egyfelvonásosához

Nem egészen így történt: az oldalt máig felkereső 16 008 látogató közül a Mester az ötvenes években született könyvillusztrációit (és a munkák íróinak emlékét) felidéző írásra 58, az általa rajzolt első magyar – még nem szóbuborékos – tudományos-fantasztikus képregényre emlékezőre  meg 62 olvasó volt kíváncsi - nekik ez úton is szeretném megköszönni megtisztelő érdeklődésüket. 

Illusztráció Tersánszky J. Jenő: A harmadik fiú c. darabjához
A nagy Zórád-reneszánsz tehát elmaradt – s az emlékév október 16-án véget ért. Túl az aktualizáláson, a kerek évfordulót illető ünneplésen a 101 éves Zórád Ernő immár végleg az Idő hatalma alá került. Barátai, tisztelői, olvasói dolga továbbra is csak a és a Mester emlékezetének életben tartása lehet. De miért is változott volna meg?