Kedves barátom, Nótin István hozta létre s gondozza a magyar Facebook
talán legnépszerűbb, de kétségtelenül legaktívabb filmmel, színházzal, muzsikával foglalkozó, immár több, mint 2350 tagot számláló csoportját.
István a csoport alapvető célját abban jelölte meg, hogy segítsen kiragadni a
feledés homályából a nemzet kiemelkedő művészeit, színész királynőit és
királyait, adózzon tisztelettel a még élő színészlegendáknak s kísérje
megkülönböztetett figyelemmel a pályakezdő fiatalok lépteit. Sokan vagyunk a
csoportban, nem csak rajongók, régi színházi emberek, szerkesztők és újságírók,
de ismert és szeretett művészek, azok leszármazottai is. Az oldalnak erős
színház- film- és zenetörténeti „iránya” van, mindig megemlékezünk a napi
évfordulókról. Én szorgalmasan posztolom az Ezt
olvastuk negyven éve… rovatot, ahol hétről hétre a legendás Film, Színház, Muzsika 1975-ös számait
teszem közzé – azon a napon, amin egykor megjelentek. Mindig sokan örülnek a
régi emlékek felidézésének, megéri hát bíbelődni a szkenneléssel.
Annál is inkább, mert a régi újságok átforgatása közben sokszor fedezek fel olyan képet, cikket, melyhez valamilyen oknál fogva egykor különös kapcsolat fűzött. Ezt történt a hétvégén is, mikor – kicsit előre dolgozva – a szeptember 13-i számot digitalizáltam. Sok más érdekesség mellett a lap hírt adott arról, hogy Gobbi Hilda, Kozák András és a gyönyörű lengyel színésznő, Pola Raksa főszereplésével, Esztergályos Károly rendezésében tévéfilm készül Sarkadi Imre Oszlopos Simeon című kisregényéből. Ez a kisregény szolgált alapjául az 1967-ben a Madách stúdiószínpadán bemutatott drámának is. A fő különbséget az jelentette, hogy míg a kisregény (s a tévéfilm is) a negyvenes évek második felében játszódott, a drámát Sarkadi az ötvenes évek legvégének viszonyaira „szabta át”. A forgatásról készült tudósítást több kép illusztrálta: a rendező, ahogy szereplőit instruálja, Gobbi Hilda a szerep szerinti viceházmesternővé átlényegülve, Kozák és Pola Raksa egy ágyon elnyúlva…
Ezt a képet nem csak
jól ismertem, de fel is használtam egyszer egy (be nem fejezett) képregényhez.
A feldolgozás Preyer Hugo, kiváló
barátom (1934-1993) elbeszéléséből, az Anakronisztikus
bigámiából a nyolcvanas évek derekán készült. Más helyütt már írtam róla –
akkor is annak tartottam, most is fontosnak tartom annak kiemelését, hogy már
kezdő rajzolóként sem mások munkáinak lopkodásával, hanem a Zórádtól tanult módszerrel próbáltam a
magam történeteit a grafika nyelvére lefordítani. Az abszolút rajzoló Sebőknek persze sosem volt szüksége ilyen
mankóra, nekem csekély tehetségemmel azonban igen. A lebombázott Varsó képét
egy, a győri Kisfaludy Könyvtárban talált
lengyel képeskönyvből vettem át – minden máshoz a Film, Színház, Muzsika
korabeli számaiban talált fényképeket használtam alapul.
Az Anakronisztikus bigámia érdekes, jól megírt történet volt – a Lebegés című Preyer Hugo-antológiában
(1989) jelent meg végül, később egy karcsú kis kötetben angol nyelven is
kiadták. Főhőse, a háború utáni Lengyelországban boldogtalan házasságban
vergődő Lazarus tanár úr a latin kultúra értője és szerelmese kómába esik. Egy
alternatív ókori valóságba menekül, ahol szelleme szerelmet és boldogságot
talál – miközben teste egy kórházi ágyon vegetál tovább. 1985-ben készítettem
el a forgatókönyvet, és (A/4-es, tehát viszonylag kis formátumban) elkezdtem a
képregény megrajzolását is. A sors- és feleség-üldözte latintanár, botcsinálta
időutazó esendő, nagyon emberi figurája közel állt hozzám, a két idősíkon
játszódó, fordulatos történetet pedig egyszerűen nem lehetett nem szeretni –
igazi örömöt találtam tehát a rajzok elkészítésében. Aminek megjelentetésére
azonban 1985-88 között semmi esély nem mutatkozott… Az alakuló magyar
alternatív science-fiction mozgalomnak (amelynek Hugo dr. Horváth Sándor mellett a vezéralakja volt) még nem volt újsága,
magazinja, a könyvkiadás feltételei is csak 88 után teremtődtek meg, 89-től
pedig nekem nem volt időm visszatérni a Bigámiához…
Néhány hete, régi
dolgaim között kutakodva kezembe akadt egy kép, amit még 1988 körül a Kálmán Imre utcai irodájában készítettem
Preyer Hugoról. Volt róla szócikk a Wikipédián,
de nem volt fénykép, így gondoltam egy merészet, s a képet elküldtem Jávori István tanár úrnak, a magyar
Wikipédia egyik legkiválóbb és leglelkiismeretesebb szerkesztőjének. Kedvesen
válaszolt, s a kép még aznap meg is jelent az oldalon – inkább a véletlennek,
mintsem az én fotósi bravúromnak köszönhető, hogy tényleg sikerül valamit
kifejeznie Hugo egyéniségéből, a Kelet, a buddhizmus iránti vonzalmából,
elkötelezettségéből. Közös képregényes vállalkozásunk akkor torzóban maradt: „teljesen”
mindösszesen 4 oldal készült el belőle. Nem hiszem, hogy szégyellnem kellene
ezt a „zsengét”, a képregényt, melyben egykor Garas Dezső és (mint a most újra-felfedezett fotó is mutatja) Kozák
András „vendégszerepelt”. Mint Lazarus
tanár úrnak, egy részem még mindig a múltban él – szép visszatérés lenne a
jelenbe, ha egyszer befejezném ezt a három évtizede elkezdett történet. Legyen
az ehhez vezető út első lépése ez a mostani digitálisan „feljavított”
rekonstrukció…
