„A Volgán túl nincs számunkra föld” – képregényes tűnődések a sztálingrádi győzelem 71. évfordulóján

Nagyrabecsülésem az orosz kultúra, és tiszteletem Oroszország iránt nem új keletű – itt, a blogon látogatóim mai állás szerint 54 128 alkalommal meg is győződhettek már erről. Írtam híres történelmi személyiségekről, nagy csatákról, irodalmi alakokról – mint maguk az oroszok is, folytonosságban szemlélve történelmüket, melynek része, sőt: büszkén vállalat része a szovjet korszak hét és fél évtizede is. Nem sokan maradtunk ilyenek: a rendszerváltás után az oroszbarátság (és az orosztudás) kiment a divatból, az orosztanárokat átképezték németet tanítani, a szerencsésebbek tudományos rektorhelyettesek lettek vidéki főiskolákon vagy épp államtitkárok a nemzeti-keresztény, a Moszkva teret rövid úton a térképről letörlő kurzus alatt. 

Nicolas Trudgian festménye a sztálingrádi csata 70. évfordulója előtt tiszteleg

A „nemzeti jobboldalon” álló ismerőseim között mindig volt egy kemény mag, akik ilyen-olyan okoknál fogva igencsak utálták az oroszokat. Mint az a barátom, aki annak idején a szakközépiskolában nem csak, hogy nem volt hajlandó „az 56-os forradalmat vérbe fojtó vörös gyilkosok” (copyright by him) nyelvét tanulni, de tiltakozását kifejezve oroszkönyvét a sulival szemben a játszótér homokozójában el is égette. A performance a rendőrségen ért véget, ahol pusztán pedagógia célzattal kiadós verést kapott – az orosz nyelvet azonban valahogy ettől még nem szerette meg. Vagy kollegám, a kulturált, kifinomult, bár kissé egysíkú ügyvéd, aki minden alkalmat megragadott, hogy a ruszkik iránti engesztelhetetlen gyűlöletét kifejezze… „Ötvenhat miatt?” – kérdeztem egyszer tőle naívan. „Hova gondolsz, kérlek?!  Negyvennyolc eltiprásáért!”

Нам Сталин - отец, нам Родина - Мать,
Сестра и подруга - Советская Власть,
В заступниках - Сергий, в сподвижницах - Русь,
Соратник - Советский Союз!

Nyilván fura lesz most nekik az újonnan született oroszbarátság mellett parancsszóra tüntetni, de senki nem mondta, hogy az élet cukormázas habostorta, vagy éjjel-nappal nyitva tartó, sört, bort, pálinkát is áruló trafik. Persze, a tegnapi muszkafalók közül a legtöbben most azzal vigasztalják magukat, hogy ezek az oroszok nem azok az oroszok – a rossz hír az, hogy tévednek, ezek - azok. Legalábbis saját bevallásuk szerint… Mert lehet, hogy Alekszandr Harcsikovval, a mai orosz kommunisták Dinnyés Józsefével csak pár százezren dúdolják együtt régi dicsőségre emlékező, „Atyánk - Sztálin, anyánk - a haza” refrénű balladát, Oleg Gazmanovval azonban már sok-sok millió orosz – nagyrészt1991 után született fiatal – énekli nagy-nagy büszkeséggel, hogy ők bizony a Szovjetunió „termékei” –  Сделан в СССР.

 Я рожден в Советском Союзе,
Сделан я в СССР ...

Az oroszok – ebben nagyon különböznek tőlünk – másként viszonyulnak a történelmükhöz. Míg mi – Miska főpincér örökbecsű szavaival a Csárdáskirálynő második felvonásából – haragban vagyunk a múltunkkal, s immár lassan saját magunkkal sem állunk szóba, az oroszok legnagyobb részének semmilyen gondot nem okoz a szovjet múlt elfogadása. Számukra a történelem egyben személyes ügy is. Leningrád védői között ott volt Putyin elnök apja, a háborúban minden családból odaveszett valaki (27 millió ember!), és akik túlélték, tíz körmükkel kaparták ki az országot a romok alól. De aki meghalt, a rogyináért halt meg, s ma kegyelettel emlékeznek rá - mint ahogy nagy-nagy tisztelettel veszik körül az egyre fogyatkozó, megvénült, hajdani harcosokat is. Büszkék dédapáikra, nagyapáikra, apáikra, akik munkájukkal ha nem is könnyű, de élhető világot teremtettek, s hagytak a mostani generációk számára örökségül. Meg egy újabb szuperhatalom ígéretét...

A Larousse Franciaország története sorozata 23. részében Sztálinrádról is megemlékezett

Mindez a sztálingrádi csatában aratott szovjet győzelem 71. évfordulóján jutott eszembe, amit Oroszországban, s különösen Volgográdban – ha kicsit szerényebben is, mint a tavalyi, kerek számos évfordulót – ma is megünnepelnek. Persze a blog hagyományai szerint szerettem volna a jeles napról „képregényes” módon megemlékezni, de őszintén szólva nem sok szerencsével jártam. Néhány, a második világháborúval foglalkozó album – mint a Larousse Franciaország-története – néhány képpel ugyan utal a háború menetét megfordító diadalra, de történeti igénnyel, önálló képregényben tudomásom szerint még senki nem dolgozta fel. Találtam 43 telén Sztálingrádban bolyongó zombikat, egy brit kiadó a hetvenes években megjelent, meglehetősen ízléstelen kiadványában (Warlord, 186. szám, 1978) a ruszkikat kaszaboló német repülősök hősiességét dicsőítő történetet (a cockney anyádat, Dick, egykor szövetségesek voltatok!), jobb esetben a bénázó muszkáknak besegítő angol repülősök (Johnny Red) kalandjait – akik nyilván nem tudták, hogy a csatát igazából az oroszoknak Captain Marvel Jr. nyerte meg.  Méltó feldolgozást azonban csak egyet leltem - természetesen egy belga-franciát…

A hetvenes évek népszerű brit sorozata volt a Warlord, mely háborús kalandokkal szórakoztatta főként tizenéves fiúkból álló olvasóit. Ez a történet két hős német pilótáról szól, akik különleges küldetéssel érkeznek az ostromlott városba. Nem tartozik az angol képregény dicsőbb lapjai közé.

Sztálingrádról az egyébként szovjet, háborús történetekben nem szűkölködő magyar képregény is hallgatott. E cikk ürügyén számba vettem ezeket a történeteket, és érdekes felfedezésre jutottam. Az, aki a képregényesítés számára kiválogatta őket- s ez az esetek legnagyobb részében Cs. Horváth Tibor volt – kerülte a nagy, epikus műveket – inkább a szépen burjánzó szovjet háborús kalandregény-irodalomból (s annak is jelentős részben az ötvenes években megjelent darabjaiból) válogatott. Az ideológiai mondanivaló persze az átdolgozás során sem veszett el, csak épp rátelepült a kaland, az akció – amit a rajzolók aztán egymással versenyezve próbáltak látványos köntösbe öltöztetni. Valahogy úgy, mint Fjedor Bondarcsuk tavalyi, lenyűgöző Sztálingrád-filmje: a háború csak háttér, közeg, melyben a tettek nagyszerűsége megjelenik – s ettől magasztosul fel hős, ettől lesz igazán világra szóló a diadal. És így születik a történelem…

Zórád rohamra vezényli a lövészeket

Ezt a dramaturgiai megoldást követte a már említett egyetlen Sztálingrádról szóló „igazi” képregény. A Stalingrad Khronika 2011-ben-jelent meg két albumban a legendás belga Dupuis kiadó gondozásában. Ez sem magának a csatának a történetét beszéli el, hanem négy elvtárs (Jaroszlav, Igor, Kazimir és Simon) az ostromlott városban megélt kalandjait, akik azzal a céllal érkeznek, hogy propaganda célú dokumentumfilmet forgassanak a hős ellenállásról. Az író, Sylvain Richard – emelik ki a kritikák – a háborús helyzeteket a hétköznapok, kisemberek szemszögéből bemutató olyan művek sorába illeszkedő művet alkotott, mint a Beyrouth 1990 vagy a Guerres Civiles, a rajzoló Frank Bourgeron pedig méltó képi világot teremtett az elbeszélésnek. Két síkon mozog: az egyik a háború, a rommá lőtt város szürke, nyomasztó, ezer veszéllyel teli hangulata, melyet csak a robbanások fényei oldanak csak fel – a másik s szereplők „kis életének”, kalandjainak közeli ábrázolása – a személyesen megélt, bőrön megtapasztalt történelem.

Kalandok az ostromlott városban: Stalingrad Khronika, 2011

Volgográdban a tavalyi győzelem-napi ünnepségek keretében meghitt eseményre, múzeum-avatásra került sor. A Mamajev Kurgán, egykor a leghevesebb sztálingrádi harcok színhelye a világtörténelem talán legnagyobb tömegsírja: egykor 300 000, a várost védő szovjet és az őket támadó német katonát temettek oda. „Az USA egész világháborús embervesztesége kisebb volt ennél.” – érzékelteti a szám nagyságát a csatának emléket állító magyar oldal, a http://stalingrad.net76.net/. A Kurgán Volgára néző, keleti oldalán áll Oroszország Anya fiait hívó monumentális, 52 méter magas szobra – a nőalak kezében lévő, 29 méteres karddal kiegészítve a világ legnagyobb győzelmi emlékműve. A szoborhoz vezető lépcsősort a kőbe vésett emlékezet jelképei övezik. Itt nyugszik a város védelmének legendás parancsnoka, Vaszilij Ivanovics Csujkov marsall is.

A generalisszimusz...

S itt nyílt meg tavaly a Sztálin-múzeum, melyet azóta sok százezer Volgográdba látogató keresett fel – legfőképpen fiatalok. Életének fő állomásait dokumentumok, fényképek segítségével mutatja be, ám az egyik helyiségben egykori dolgozószobáját is rekonstruálták: itt a Generalisszimusz életnagyságú viaszszobra fogadja a látogatót. Aki – szemben a kákán is csomót kereső, részletekbe keveredő hadtörténészekkel – általában pontosan tudja, hogy a csatát ketten nyerték meg: Sztálin és az orosz lélek. És ebben bizony van is valami. A sztálingrádi csata lényegében már 1942. július 28-én eldőlt, mikor Sztálin kiadta legendás – és a nyolcvanas évekig titokban tartott – 227. számú hadparancsát. „Egy lépést se hátra! Ez kell, legyen fő jelszavunk…!” A parancs brutális volt, embertelen és kegyetlenül betartatták. Hadbíróság és rövid úton golyó, a front aktív szakaszaira való, a halálos ítélettel egyenértékű, de a becsület visszaszerzésére lehetőséget adó átvezénylés sújtotta mindazokat, akik korábban megfutottak. A zavarodottan egyre csak hátráló csapatok megálltak, felfejlődtek, védelmi állásokat foglaltak el – a lövészhadosztályok mögött pedig felálltak a záróosztagok, melyek egyértelmű tűzparancsot kaptak a pánikszerűen menekülő katonák megállítására.

.... látogatókat fogad, 2013

De igazából nem is volt szükség rájuk: erről az orosz lélek gondoskodott. Az orosz ember egyszerűen gondolkodik: számára nagy érték a becsület, s a legnagyobb érték a haza. Bondarcsuk filmjében van egy emlékezetes jelenet – aki látja, sosem felejti el. Szerepel a trailerben is. A németek hátba támadásának céljával egy orosz zászlóalj azt a parancsot kapja, hogy a folyó felől közelítse meg az ellenség harci állásait. Ezt megakadályozandó a németek felrobbantják a part menti benzintartályokat: a folyópart tüzes pokollá változik. Élő ember nem törhet át ezen – gondolják. Aztán a lángok között megjelenik, és előreront néhány száz katona… Visszafuthattak volna a zárótűzbe – gyorsabb és kényelmesebb lett volna a halál. De nem. „A hazáért, Sztálinért előre…!” – üvöltötték. Élve elégtek – de győztek. 

Az elvtársaik (товарищи: tessék ismerkedni a szóval, ha így nem megy: comrades, you know) aztán Berlinig meg sem álltak. Ilyenek ezek. Oroszok. A sztálingrádi diadal 71. évfordulóján talán ideje lesz elkezdeni újra megbarátkozni velük…