A magyar képregény aranykorában
sok minden befért a műfaj tágan kijelölt korlátai közé. Az olvasók épülésre
szolgáló, „mondanivalós” történetek mellett szórakoztatás jegyében kapitalista
szerzők munkáiból is készülhetett adaptáció, virágzott a krimi, a kaland, a
sci-fi, Korcsmáros zseniális Rejtő-történeteivel mindvégig jelen
volt a két háború közötti magyar ponyva. Idővel kitolódtak az ábrázolás
illendőségének határai is: a kezdetben nagyon is szemérmes magyar képregény a
hatvanas évek végétől már rendszeresen pucérkodik: állandóan ledér hölgyekkel,
forró szerelmi jelenetekkel találkozunk a Füles, s igen sokszor a Magyar
Ifjúság oldalain. Egy valamivel azonban nem, nem, soha: egyházi témájú, vagy
papról, lelkészről pozitíve szóló képregénnyel.
 |
| Ettől megmenekült a magyar képregény – de nem Zórád… Az ötvenes évek egyik „népnevelő” színdarabjában a reakció pohos képviselőjére, a mihaszna csuhásra lesújt a falu egyszerű népének jogos haragja. |
Igaz, bizonyos szempontból már ez
is eredménynek mutatkozhatott. Az ötvenes évek átpolitizált szórakoztató
irodalma – a gyerekeknek szánt képeskönyvek is – ugyanis még szívesen nyúlt a
papok alakjához – mindig osztályellenségként, megveszekedett reakciósként
ábrázolva a csuhásokat. A konszolidált kádárizmus ezt már nem igényelte – az
állam és az egyházak közt kialakult egy új megegyezés, melybe belefért az
egyébként nem is színvonaltalan egyházi könyv- és lapkiadás szolid támogatása
(a hatvanas években katolikus hittankönyvek szép illusztrációit nagy örömünkre
az a Szecskó Tamás készítette, aki a Móránál megjelent kedvenc ifjúsági
regényeinkhez is rajzolt), de az „egyházi” képregényig azért még nem vezetett
út.
 |
| A Don Camillo-filmek az ötvenes-hatvanas évek nagy nyugat-európai filmsikerei voltak |
Kivételt a történelmi tárgyú,
elsősorban magyar történelmi képregények képeztek: koronázást, királyi esküvőt,
temetést a szentségeket kiszolgáltató főpapokat, csatában a rohamra induló
seregeket megáldó tisztelendő és nagytiszteletű urak nélkül nehéz is lett volna
elképzelni. De az, hogy akár a reformáció valamely nagy, hazai alakjának is
emléket állító, egyházi tárgyú, vagy épp bibliai témájú képregény készüljön,
azért meglehetősen életszerűtlen lett volna – ezzel egyébként a maga részéről
az egyház is kiegyezett, mely akkor még nyugaton sem lelkesedett túlzottan az
ilyen feldolgozásokért. Később a helyzet változott – a bibliai-keresztény
tárgyú képregényekről Bayer Antal egy Tálosi Andrással készített interjújában remek összefoglalást
- de nem a nyolcvanas évek végéig: engem 87 körül rövid úton hajítottak ki az Actio
Catholicától, mikor egy egyházi tárgyú képregény ötletével megkerestem
őket.
 |
Don Camillo örök
vitában áll Krisztussal…
|
 |
| Általában elfogadja érveit. Néha azonban a husáng is előkerül. |
Ma is állítom, az elgondolás jó
volt - végtére is az Olaszországban, Franciaországban és Németországban
legismertebb és legnépszerűbb katolikus pap, Don Camillo kalandjait
dolgozta volna fel. Alakját Giovannino Guareschi (1908–68) olasz író
alkotta meg: a Pó síkságán játszódó történeteket magában foglaló első kötet (Mondo
Piccolo: Don Camillo – Don Camillo kis világa) 1948-ban jelent meg. Kedves,
őszinte, nagyon szerethető mesék voltak ezek a második világháború utáni
Olaszország nem könnyű mindennapjairól. A történetek két főhőse: Don Camillo, Boscaccio
plébánosa (a filmekben majd Brescello „alakítja” a városkát, melynek
ma a Don Camillo-turizmus képezi egyik legfőbb bevételét), és a városka
polgármestere, a kommunista Peppone. Kettejük sok-sok évtizedes egymás
elleni és egymás melletti harcait sok-sok történet dolgozta fel (szám szerint
347), melyek egy része még Guareschi életében könyvekbe gyűjtve is
megjelent – halála óta pedig számtalan kiadást ért meg.
 |
| Elena Pianta egy oldala – még ceruzarajzban |
Don Camilloval én az osztrák
tévén keresztül, a hetvenes évek elején ismerkedtem meg. 1952 és 1965 között a
nagyszerű Fernandel és a minden gesztusában olasz, nagy színész Gino
Cervi főszereplésével öt mozifilm készült – imádtam mindahányat. Fernandel
nem szerepet játszik: magát adja a temploma oltára fölötti megfeszítetett Jézussal
meghitten beszélgető, ugyanakkor nagyon emberi, hirtelen haragú de gyorsan
megbékélő, nagy erejű és péklapát tenyerű falusi pap megformálásával – Cervi
pedig az Isten segítségével kommunista párttitkárrá emelkedett polgármesterben
a kor Olaszországának öntudatra ébredő, nem olyan még rég elnyomott és
szegénysorban ragadt kisemberének apoteózisát. Politikai ellenfelek – ott
törnek egymás orra alá borsot, ahol csak tudnak – de barátok is, földiek: s ez,
meg mély emberségük legtöbbször minden más köteléknél erősebbnek mutatkozik. Peppone
vad kommunista, de amúgy olasz módra: a választási győzelemért gyertyát gyújt
Krisztusnak, ha kell dacból, néha hitből, de mindig becsülettel imádkozik. Don
Camillo titokban egy bolsevik: bár hivatalból a fekete párt, a katolikusok
szekerét tolja, „osztályalapon” a szegényekkel tart, az elnyomottakkal érez, és
még a környék földesuraival (mind-mind a jobboldal oszlopai) is tengelyt
akaszt, ha ezzel az ő ügyüket segítheti.
 |
– Jó, jó, de általában nézve, politikai szempontból...
– Nem érdekelnek az általános politikai
szempontjaid! – vágott közbe Krisztus. – A keresztényi szeretet szempontjából
kinevettetni valakit azért, mert csak három elemije van, nagy disznóság, és te
vagy a hibás, don Camillo!
– Uram sóhajtott don Camillo –, mondd meg, mit
tehetek?
– Nem én írtam ki, hogy „Peppone szamár”! A bűnös
bűnhődjön. Ez a te dolgod, don Camillo!
|
Don Camillo és Peppone „kis
világa” a saját városuk – ahogy a világ, az évek, évtizedek során ez is
változik. Guareschi hívő katolikus, de a dolgokról véleménye van – s ez
nem mindig a hivatalos egyházi állásponttal egyezik. Egyházkritikája néha
kifejezetten kemény: a második vatikáni zsinat utáni megújhodási folyamat
vadhajtásait éppúgy pellengérre tűzi, mint az elbürokratizálódott, nyegle
fiatalok kezébe került egyházi vezetést. De szereti egyházát – és mindenek
fölött Krisztust. Aki történeteiben élő szereplővé válik – Don Camillo
sokszor pörlekedik vele, napi küzdelmeiben sokszor próbálja meggyőzni a maga
igazáról, s ezt néha Krisztus hagyja is. Legtöbbször azonban finoman „helyére
teszi” – viszonyuk baráti, sértődés nincs, s ha úgy adódik, hogy valami
helytelen tettéért vezekelnie kell, Don Camillo zúgolódás nélkül méri magára a
szerinte is megérdemelt büntetést: kiissza a csukamájolajjal teli poharat,
elmorzsolja utolsó szivarját vagy épp három napig vízre, kenyérre szorított
böjtöt tart.
 |
– Miről van szó? – kérdezte Cristina néni.
– Az a helyzet, hogy megvoltak a községi
választások, és a vörösök győztek – vágott bele a Pici.
– Faragatlan népség – kommentálta Cristina néni.
– A vörösök, akik győztek, mi vagyunk – folytatta a
Pici.
|
Szerethetők ezek a történetek,
melyek a magyar olvasókhoz csak viszonylag későn, a kilencvenes évek elején
találtak utat – mint ahogy a filmek is. S ez a késedelem csak türelemmel
dolgozható le: bár a mesék kedvesek, fordulatosak és izgalmasak is – Guareschi
könnyű kezű, de jó író volt, aki értette a szórakoztatás művészetét – a mai
magyar olvasót már nem könnyen szólítják meg. A legismertebb történeteket az Új
Ember kiadó a kettőezres évek végétől ismét közreadta – a legutóbbi kötet,
a Don Camillo és a fiatalok új kiadása 2010-ben jelent meg. Az 1983-ben Terence
Hill főszereplésével készült filmváltozatot viszont igen sokan ismerik és
szeretik – igazából azonban - bár „nyomokban” az eredeti történet elemei is
felfedezhetők benne – ennek már nem sok köze volt a Fernandel által oly
hitelesen megformált falusi plébános kis világához. Az 1980-as angol sorozat –
ahol Mario Adorf, a német színész alakította Don Camillot, az angol Brian Blessed pedig Pepponét – talán szerencsére, de hozzánk
el sem jutott.
 |
Don Camillo bezárta az ajtót, magára kanyarította a
köpenyét, s mielőtt kiment volna, egy röpke térdhajtásra az oltárhoz járult: –
Don Camillo – szólt rá a megfeszített Krisztus –, tedd le!
– Nem értem – habogott don Camillo.
– Tedd le!
Don Camillo elővette a köpenye alatt rejtegetett karót,
és letette az oltár elé.
|
A
Fernandel-filmek és az újra és újra megjelenő regények népszerűsége ellenére
egészen 2011-ig nem készült képregény a Don Camillo-történetekből. A milanói ReNoir
Comics nagy, eleve több évre tervezett vállalkozásaként komoly
csapatmunkával az olasz sajtó hangos tetszésnyilvánítása mellett
2011 áprilisában kezdte meg az albumok kiadását, amit azóta öt másik követett.
A szövegeket Davide Barzi, Silvia Lombardi és Alessandro
Mainardi írta, a rajzokat Werner Maresta, Elena Pianta,
Federico Nardo, Italo Mattone és Ennio Bufi készítette. A
forgatókönyvek hűen követik Guareschi szövegeit – egy-egy albumba
(nagyrészt az eredeti megjelenések sorrendjében) kilenc történet kerül be. Bár
mindegyik más-más művész alkotása, közösen sikerült egy szép, egyedi hangulatot
árasztó képi világot kialakítaniuk.
 |
– Jézus – esedezett don Camillo –, a kezedbe teszem
a sorsomat. Ha úgy látod helyesnek, hogy egy papod engedjen az erőszaknak,
engedek. De holnap ne gyere nekem panasszal, ha egy borjút hoznak ide
kereszteltetni. Tudod, hogy nem jó precedenst teremteni!
– Na jó – engedett Krisztus. – Akkor viszont meg
kell vele értetned...
– És ha nekem esik?
– Álld, don Camillo.
Tűrj, szenvedj, ahogy én.
|
A fekete-fehér, szürke tónusos
rajzok részletgazdagok, szépen komponáltak és kifejezők – külön vonzerőt
jelentette számomra, hogy (nyilván nem csak a filmek monokróm színvilágához
való alkalmazkodás szándékával, de pénzügyi okoknál fogva is) a kiadó nem
ragaszkodott a digitális színezéshez. A képregények Don Camilloja sem akar
Fernandelre, Pepponéja Gino Cervire hasonlítani (ennek viszont már lehettek
szerzői jogi okai is), mégis a Guareschi által megteremtett figurákat állítja
elénk. A rajzolók közül többen is vezetnek blogot (pl. Werner Maresta és Andrea Rosetto), így az
olvasók nagyon sok vázlattal, fázisrajzzal, alaktanulmánnyal ismerkedhetnek
meg.
 |
– Szóval, mi legyen a neve? – kérdezte don Camillo.
– Camillo, Libero, Antonio – nyögte ki Peppone. Don
Camillo megrázta a fejét.
– Nem, nem: legyen a neve Libero, Camillo, Lenin –
mondta. – Igen, Lenin is; egy Camillo mellett az efféle alakok nem tudnak mit
kezdeni.
– Ámen – dörmögte Peppone
az állát nyomkodva.
|
Davide Barzi íróként szívesen
látott vendége a könyvtárakban, nagyobb könyvesboltokban rendezett
bemutatóknak, ahol – nagyméretű kartonokkal illusztrálva – bevezeti a nézőket az alkotás módszertanába, műhelytitkaiba.
Az ilyen alkalmakról készült videók közül több a Youtube-ra is kikerült.
Barzi és Maresta egyébként a „papi” tárgyú képregényekkel korábban már
bizonyítottak: ők készítették s készítik a Brown atya kalandjaiból
készült, szintén a ReNoir-nál megjelenő olasz képregénysorozat albumait,
Maresta pedig íróként jegyezte a II. János Pál életéről készült (a nálunk is
megjelent Marvel-változathoz képes igényesebben megrajzolt) olasz képregényt.
A rajzolók nagy szeretettel és
alapossággal készítik az egyes részeket, mint ahogy ügyelnek a helyszínek
hitelességére is. Az oldalak kerülik a formabontó megoldásokat: a négy képsávos
elrendezés állandó, a rajzok nem törekszenek a képkockákból való kiszökésre.
Guareschi érzékletes leírásait a szövegkönyvek írói sikerrel fordítják át a
vizualitás nyelvére. A párbeszédek tömörek, de megőrzik az eredeti mű szellemes
vagy épp ironikus megfogalmazásait. A rajzolók saját stílusukban alkotnak: van,
aki mangásabban dolgozik, van, aki a klasszikus fumetti nyelvén szólal meg, s
vannak, akik a francia-belga „új hullám” szellemiségében. Mindez
azonban nem zavaró, mert „modernkedni”, trükközni senki nem akar:
fegyelmezetten tartják magukat a sorozat vizuális prekoncepciójához.
 |
| Egy lap a német kiadásból |
A mai olasz könyvkiadásnak minden
szempontból dicsőségére váló Don Camillo-képregények viszonylag gyorsan
eljutottak Németországba és Franciaországba is. Németországban a Salleck Publication égisze alatt idáig két kötete jelentetett meg.
Az alkotók a 2013-as müncheni képregény-fesztiválon is részt vettek,
– a rendezvényre az olasz képregényt bemutató programosorzat keretében került
sor. Franciaországban az Editions Clair de Lune
gondozza a sorozatot – első kötete januárban már megjelent, a második várhatóan márciusban kerül az
olvasókhoz. Franciaországban egyébként – Fernandelnek hála - nem csak a filmek
örvendnek töretlen népszerűségnek, de az általa oly hitelesen eljátszott alak
maga is: a Cannes-i Théâtre du Verseau most is műsorán tartja a Don Camillo és Peppone című előadást.
 |
| Don Camillo azért a magyar képregény-olvasókhoz is utat talált |
Nem lenne teljes a Don
Camillo-képregények áttekintése, ha egyetlen magyar megjelenéséről nem
emlékeznénk meg. 1992 novemberében, a
szlovákiai Nap című, magyar nyelvű újságban jelent meg négy folytatásban
Nagy Sándor története Don Camillo kis világa címmel egy rövid kis
történet. A bevezető rajz bemutatja az alaphelyzetet, a pap és a kommunista
pártvezető örök ellentétét, majd egy konkrét konfliktus (Don Camillo egy
ismeretlen általi elpáholása) kapcsán „ráközelít” a jó plébános dilemmájára.
Aki az ilyen inzultusokat nem igazán szerette megtorlatlanul hagyni – s most is
kész arra, hogy az elkövetőn revansot vegyen. Krisztus azonban óva inti ettől –
a regula a megbocsátást hirdeti. Tessék-lássék ebbe Don Camillo is
belenyugszik, mígnem Peppone szent gyónásra nem járul elé, s bevallja, ő volt a
verekedő. Papunk már osztaná is az igazságot, s hogy ezt megtehesse, alkudozni
kezd Krisztussal… A rajzok nem az alkalmazott grafika mesterművei, a használt
eszközök végtelenül egyszerűek, az ábrázolás karikaturisztikus – de az eredeti
történet bája azért „átjön”, mély embersége eléri az olvasót. Kár, hogy nem
készült belőle folytatás.
 |
| Az olasz eredetiből idáig hat album látott napvilágot |
Több, mint negyedszázad
távlatából nézve nagy kérdés, hogy ha 87-ben mégis „belement volna” az Actio
Catholica az „én” Don Camillo-képregényembe, vajon képes lettem volna
jól csinálni azt? Őszintén szólva – aligha. Bár rajztudásom sokat javult, ekkor még
messze állt attól, ami egy ilyen színvonalas munkához kellett volna. Jobban járt így az egyház, jobban
Don Camillo, s jobban a magyar képregény – és ki tudja, egyszer talán épp e kiváló olasz
történetek a magyar közönség számára is hozzáférhetővé válnak. Hiszen… „– A
világnak még nincs vége – mondta nyugodtan Krisztus. – A világ csak most
kezdődött, és odafönn az időt évszázadmilliárdokban mérik. Ne veszítsd el a
hitedet, don Camillo! Van idő, még van idő.”
A Guareschi-idézetek Magyarósi Gizella
fordításai.
