2014. január 1., szerda

A Fekete Síp legendája


2014 szeptemberében ahogy arról ebben a cikkben olvashattokelindult a Képregény Kedvelők Klubjának Facebook-csoportja. Várunk mindenkit, aki a régi képregények, az aranykor magyar klasszikusai és a Képregény Kedvelők Klubjának rendezvényei iránt érdeklődik. Itt lehet jelentkezni: https://www.facebook.com/groups/1464336630521037/
 
 


1987-89 semmihez nem hasonlítható, egyedi, és – most már bizton állíthatjuk – soha vissza nem térő időszak volt a magyar szórakoztató irodalom, s ezen belül különösen a hazai képregény életében. A korábbi kényszerpályák, kiadói kizárólagosságok oldódni kezdtek, egymás után alakultak a bizonytalan jogi és pénzügyi hátterű kiadói (pardon: kiadványszervezői) vállalkozások, a nehézkes (de jól fizető) állami terjesztés mellett mindenütt megjelentek az utcán, asztalról áruló alternatívok. Jóformán minden eladható volt, ami a Nagyérdeműt szórakoztatni tudta, a legnagyobb húzónevek – mint Leslie L. Lawrence vagy Vavyan Fable - azonban a több százezres példányszámot is garantálni tudták. 

Az első Nemere-képregény, az Űrkalózok fogságában címmel 1979-ben került a Füles olvasóihoz. A rajzoló: Fazekas Attila
A legnagyobb sztár, az írófejedelem azonban ebben az időszakban kétséget kizáróan a páratlan tehetségű Nemere István volt, akinél a könnyed elegancia, a stílus, az írás professzionális szabályainak lenyűgöző ismerete egyedülálló szorgalommal és hatékonysággal párosult. Szinte havi rendszerességgel készült el egy-egy új könyv kéziratával - e mellett cikkek, novellák, sőt, tényirodalom írására is maradt ideje. Egy Nemere könyvbe nem lehetett belebukni – a kiadók tudták ezt, s kellő tisztelettel kezelték őt.

Az első tudományos-fantasztikus Nemere-regény, a Triton-gyilkosságok képregény változata 1980-ban jelent meg a Népszavában – a rajzoló ismét Fazekas Attila. Később Sarlós Endre és Vass Mihály is készített Nemere munkáiból képtörténeteket
Mint más helyen ennek már emléket állítottam, 1987-től kapcsolódtam be – külső munkatársként – a Népszava könyvkiadó Mi Világunk szerkesztőségének munkájába, képregény-rajzolóként. Agilis, élénk képzelő tehetséggel és irodalmi ambíciókkal megáldott ifjoncként persze szerette volna többet elérni, így türelmes főnökömet, Kulcsár Ödönt rendszeresen újabb és újabb világmegváltó ötletekkel üldöztem – néha hagyta, hogy beérjem velük, sokszor viszont már a koncepció első vázolásánál lehűtötte lelkesedésemet. Mert a ponyva kiadása, bár nagy pénzt hozott az állami kiadónak, nem tisztán üzleti vállalkozás volt – hogy is lett volna az? 

… s ahonnan az ötlet jött. A Táltos két színes képregény-füzetben 1985-ben jelentette meg – Haui József rajzaival – Nemere ifjúsági sci-fi sorozatának első két epizódját.
Egyrészt a kiadónak rengeteg alkalmatlan embert is el kellett tartania, akik elvileg szerkesztőként tevékenykedtek, gyakorlatilag viszont fő tevékenységük a saját protezsáltjaik menedzselésében és a más szerkesztők által protezsált szerzők ellehetetlenítésében merült ki. Másrészt a Mi Világunk, bár csöndben kotkodálva tojta az arany tojásokat, pénzügyi önállósággal nem rendelkezett: nem a szerkesztőség vezetője döntött a kiadványokba visszaforgatható összegek nagyságrendjéről, a jelentősebb befektetést igénylő új ötletekről. A meglévő, nehezen kiharcolt brandek mellett újat pedig csak a kiadó nagy hatalmú vezetőjének, Kiss Jenőnek engedélyével lehetett indítani. Pont, mint a kapitalizmusban: csak itt a vezérigazgató urat a nyilvánosság előtt még elvtársnak illett szólítani.

A Mi Világunkban nem csak képregények készítése, de illusztrálásra és cikkek írására is lehetőségem volt. A rajz egy emlékezetes sci-fi különszámoz, 1988-ban készült – abban jelent meg a Nemerével készült interjúm is
Korábban a Képes Újság gyermekrovatánál a nagyszerű Bangó Éva mellett 1987-ben betöltött „segédszerkesztői” pozíció – és az Évától kapott nagyfokú önállóság – lehetővé tette, hogy egy mini riportokból álló sorozatot indítva megismerkedjek mindazokkal, akikre akkor különösen felnéztem a magyar szórakoztató irodalomban, képregényben. Erre hivatkozva kerestem fel Rónaszegi Miklóst, Lőrincz L. Lászlót, Fazekas Attilát és Nemere Istvánt is. Úgy, hogy azért a gyerekeket érdeklő riportok is elkészültek, a szó legszorosabb értelmében a „nagy titkot” kerestem: hogyan sikerült nekik a kiadói szakma szorosra zárt – és a berkeken kívülről érkezőket hosszú évtizedeken át hatékonyan távol tartó - védelmi vonalain áttörni, megjelenési lehetőséghez jutni. Istvánnal tehát megvolt a „nexus”, s mikor végre azonos kiadó számára kezdtünk dolgozni, közelebbi munkakapcsolatba is kerültünk. Naná, hogy egy képregényes témával próbáltam megkörnyékezni – csak előbb el is kellett adni valahova az ötletet. 

Néhány évvel később drága barátom, Verebics Géza (a kép bal oldalán) Dégen kiállítást rendezett a munkáimból. Kedves tudományos-fantasztikus illusztrációim előtt állva Kulcsár Ödön mondja a megnyitó beszédet.
Nemere neve ugyanis jól, nagyon jól csengett képregényes körökben is (hol nem?): a Fülesben Fazekas Attila rajzolta a regényeiből készült adaptációkat, a Táltosnál pedig – füzetes formában – Haui Jóska rajzaival jelent meg a Titkok a kráter mélyén és A kupolaváros titka.  A minden más műfajnál szigorúbban gúzsba kötött ifjúsági szórakoztató irodalom is ekkoriban ismerkedett a szabadsággal és a piaci viszonyokkal. Nemerének a Fantasztikus nagynénivel és a Delfin sorozatban megjelent más regényeivel ide ugyancsak sikerült betörnie – előbbiből ráadásul 1986-ban, Ruttkay Éva főszereplésével nagy sikerű televíziós sorozat is készült. Képregényről azonban a Móra – szerencsére – nem akart hallani, pedig más állami kiadók akkoriban már sikerrel próbálkoztak vele. Mikor Kulcsár Ödönt azzal kerestem meg, hogy ki kéne adni egy Nemere István által írt, általam rajzolt ifjúsági képregény-sorozatot, látott fantáziát benne, s megbízott az ötlet kidolgozásával. Nemere fantasztikus regényein igen sokat keresett akkoriban a Népszava, csakúgy, mint a kiadónál megjelent bűnügyi történetein: a bukás veszélye tehát aligha fenyegetett. 1988 februárjában így aztán nagy lelkesedéssel neki is fogtunk a koncepció kidolgozásának. 

„Imhol a megbeszélt dolog…” – A fekete síp koncepciójának születése
Miután eleve sorozatban gondolkodtunk, először a kerettörténetet kellett kitalálni, melybe – néhány állandó szereplővel – az egyes epizódokat bele lehet majd illeszteni. Játékterünk a Múlt és a Jövő volt, s persze a teljes Univerzum: nem sok minden kötött tehát bennünket ahhoz, hogy háttért teremtsünk néhány tizenévest kalandos utazásaihoz… A kiinduló ötlet szerint 13-14 éves hőseink valami mágikus tárgy segítségével utazhatnak majd a világok között – Istvánnak „csak” ezt a mágikus tárgyat (s persze a koncepció minden más elemét) kellett „kitalálnia”. „Az a bizonyos varázslatos tárgy egy… síp lesz. Ez minden szempontból jó, ugyanis volt minden korban, nem feltűnő, valamelyik gyerek a nyakában viselheti, és nem ’érintésre kezd működni’, hanem csak akkor, ha belefújnak. Később persze majd rájönnek az apróbb fogásokra, hogyan kell vele az időben hátra és hogyan előre, milyen messzire menni, stb. Tehát az a kérésem, hogy rajzolj egy egyszerű fekete sípot. Merthogy majd’ elfelejtettem, a sorozatcímnek azt terveztem: A fekete síp.” – vázolta az alapkoncepciót a szerző, megadva a sorozat főhőseinek ábrázolásához szükséges alapvető instrukciókat is.

Robot-űrhajó üldözi a lakatlan Földre került gyerekeket... A címlap első változata – sajnos az eredeti rajzok valahol elvesztek az idők homályában, ez kép azonban szerencsés módon fenn maradt
Február végére elkészültek a karakterrajzok, s a kiadónál ezzel megbízott szerkesztő kollega bevonásával neki álltunk a konkrét kiadvány-tervezésnek. Április elejére „sínre került” az ügy, az elvi jóváhagyás után immár neki foghattunk az első epizód cselekménye kidolgozásának. Nemere az igazán nagy írókra jellemző professzionális szerénységgel hagyta, hogy „belefolyjak” az indító sztori kitalálásába, én pedig nem fukarkodtam az ötletekkel. „A gyerekeket az ősidőkbe, a kezdetekhez lehetne talán elsőként visszaküldeni. Mondjuk abba az időpontban, mikor – elfogadva az irányított pánsperma Crick-féle elméletét – az a bizonyos robotűrhajó megérkezik a puszta, kietlen Földre. A háttérben vannak a Jók, akik az élet terjesztését tűzik ki célúkul – és a Gonoszak, akik viszont a civilizációjukkal szeretnék benépesíteni a Galaktikát, terjeszkedni akarnak, ezért az életet hordozó űrrobotokat igyekeznek megsemmisíteni. Nos, ez a Föld légkörében sikerül is – de barátaink addigra megtalálják a tartályt, amely azonban nem nyílik ki. Erre a Gonoszak űrrobotjai is rájönnek, s elkezdik a gyerekeket üldözni. Azok, mondjuk, megszerezhetik az egyik járművüket, s addig ügyeskednek, míg végül sikerül a tartályt kinyitni és az ősóceánba engedni a tartalmát…” – éltem bele magam a történetbe. A mesterszakácsot akartam tojásfőzésre tanítani...
A szerző legalább elégedett... 1988 végére azonban már sötét fellegek gyülekeztek A fekete síp projekt felett
István azonban komolyan gondolta, hogy alkotótársának fogadott el – komolyan vette a javaslataimat és be is építette a történetbe azokat. Májusban elkészült a kisregénnyel, és abban is szabad kezet adott, hogy miközben elkészítem majd belőle a forgatókönyvet, tetszés szerint „belenyúljak” a szövegébe. A majd ötven oldalas szövegkönyvben éltem is ezzel a lehetőséggel rendesen: a leíró részeket dialógusokkal próbáltam feldobni, s általában is „képszerűvé” tenni a történetet. Közben elkészültek a mintarajzok is, sőt, az első kaland színes címlapját is sikerült megfestenem. A kiadó szerette az ötletet, s bár a piackutatás fázisa még előttünk volt, az évi négy kötet igazán nem tűnt túlzásnak. Oly annyira nem, hogy István egy nyári „üresjáratában” gyorsan megírta a második folytatást is… Ősszel aztán lényeges változás következett: távozott a kiadótól az a szerkesztő, aki addig – nem túl lelkesen – A fekete síp-projektet menedzselte, s én kerültem a helyére. Így aztán a keserű pohár kiürítése (és Nemerével való megkóstoltatása) is rám, az ötletgazdára maradt: mert bizony kisvártatva az is megérkezett… A kiadó kihátrált az ifjúsági sorozat koncepciója mögül – akkoriban már a lightos, diszkréten malackodó kiadványok sokkal jobban mentek, a 35-40 000-es eladási példányszámmal kecsegtető tiniképregény helyett százötven-kétszázezres vevőtáborra számíthattak.

Végül más munkák kapcsán sikerült együtt dolgoznunk: egy évvel később Nemere több tudományos fantasztikus regényéhez és krimijéhez én készíthettem az illusztrációkat
Bár a szövegkönyv már szedésben volt, a projekt leállt – néhány hónapig még reménykedtem benne, hogy folytatásos formában még elhelyezhetjük valahogy, de nem akadt olyan Mi Világunk-kiadvány, melynek korosztályi olvasótáborával találkozott volna. Nemere fantasztikus regényei és krimijei tovább „dübörögtek” a Népszavánál, csengett a kassza rendesen… Ezek kapcsán aztán – végre – illusztrálhattam műveit: két fantasztikus regényéhez és egy-két rövid bűnügyi történethez készítettem rajzokat. Aztán 1990-ben, mint minden grafikus munkám, ez is abba maradt: Nemerével csak évek múltával találkoztam, aztán idestova már húsz éve, csak távolról figyelem lenyűgöző munkássága újabb és újabb állomásait. Arról pedig 2012-ig fogalmam sem volt, hogy A fekete síp végül nem veszett el egészen a képregény számára: még 1991-ben sikerült – Cs. Horváth Tibornak köszönhetően – a Kis Fülesben megjelennie.

A fekete síp végül mégis eljut a képregényig… Kis Füles, 1991
A kiváló karikaturista, Gáspár Gusztáv (Árgus) rajzolta meg, aki főállása – a Komárom-Esztergom megyei napilap, a 24 óra munkatársa volt – mellett a kilencvenes évek elején több sikeres képregényt készített. Nos, ami a képi világot illeti, Árgus mester egészen másként képzelte el a történetet, mint pár évvel korábban jómagam – az alakok karakteresek, a gonosz űrrobotok kellően gépiesek és személytelenek, az egész történet úgy, ahogy van, szerethető. Ami – sok év után találkozva újra a történettel – különösen érdekesnek bizonyult számomra, az maga a történet volt – pontosabban az, ahogy Nemere kisregényét Cs. Horváth képregényre alkalmazta. Én 48 oldalas, több,mint 250 képkockás történettel számoltam (s ennyi „benne is volt” a sztoriban) – a Kis Fülesben azonban (érthető terjedelmi okoknál fogva) csak egy erősen lerövidített, mindössze hat oldalas, oldalanként négy képsávos, 39 kockás változat jelenhetett meg. Cs. Horváthnak elsősorban tehát tömörítenie kellett a történetet, s ez – Nemere mindig szellemes, sziporkázó stílusát, mesélős cselekményvezetését és dialógusait ismerve – semmiképp sem lehetett könnyű.

20 éves emlék: Nemere Istvánnal és hitvesemmel akkori otthonunkban, Ádándon
Cs. azonban megoldotta, s jól oldotta meg: kevés átkötő és leíró szöveget használva, elsősorban a szereplőket beszéltetve alkotta újra a Föld őskorában tébláboló, a világot megmentő tinik meséjét. Akik még kétszer visszatértek: 1991-ben, ugyancsak Árgus mester rajzaival a Kis Fülesben jelent meg az őskori környezetben játszódó Tigrisbarlang foglyai, majd az Emberrablók. 1992-ben aztán megérkezett a sorozat negyedik, befejező része, a Látogatók a jövőből. De ekkor már új idők jöttek a magyar képregény-kiadásban, s az ifjúsági szórakoztató irodalomban is: sorra buktak az ilyen műveket megjelentető kiadói próbálkozások, s jó évtizeden át úgy tűnt, az ifjúsági történelmi regénnyel együtt végleg bealkonyult a fiataloknak szánt fantasztikus regényeknek is. Ám egy akkor épp Portugáliában élő és dolgozó angoltanár fejében azonban már kezdett összeállni egy elképzelés, egy gyerekeknek szóló különleges regény ötlete. Vázlatokat készített, cselekmény-terveket fogalmazott a könyvhöz, mely aztán felforgatta a kiadói világot s mely - nem kis nehézségek leküzdése után - végül 1997-ben, Angliában Harry Potter, és a bölcsek köve címmel látott napvilágot… A fekete síp azonban nem szólalt meg többé. S bár a magyar ifjúsági szórakoztató irodalom Istennek hála, közben már új erőre kapott, a régi hősökre, régi történetekre már csak az egykori alkotók emlékeznek – s a rajongók, akik annyi év után is megőrizték szeretetükben  azokat.