Amikor a Jóisten viccelni kezd: teológusi pályám emlékezete

Nagyanyám elsőáldozóként, 1928 körül

Az, hogy itt, a blogon a bejegyzések mostanában szinte mind pályakezdésem korszakát idézik fel, nagyrészt a nyári nagytakarításnak köszönhető, aminek már az új egyetemi félévre való felkészülés jegyében veselkedtem neki. A régi kutatási projekteket lezártam, az azokhoz összegyűjtött irodalom már nem kell, hogy állandóan a kezem ügyében legyen – helyükre az új témák megírásához szükséges források kerülnek. Ez persze nagy-nagy pakolással jár, minek során sok minden előkerül: így jártam egykori munkahelyeimről „begyűjtött” névjegyeimmel is. Néhány megmaradt, sok viszont nem: amit megtaláltam, feltettem a Facebookra. Nem semmi gyűjtemény, tényleg: pályám ebben az időszakban (1988-2003) az MTI siófoki tudósítójának posztjától a Miniszterelnöki Hivatal főtanácsadóságáig ívelt. Dr. Kovács Péter, kiváló barátom szerint egy névjegy azért még biztosan hiányzott belőle: az akasztott emberé. Sebtiben megnyugtattam, hosszú még az élet: kis szerencsével (mármint persze az övével) egyszer még azt is kezébe veheti...

Szüleim 1958 kora tavaszán házasodtak össze – az egyházi szertartásra a győr-gyárvárosi templomban került sor. A képen (fehér kesztyűben) egy ifjú párttitkárt is elrejtettünk. Az ünneplő közönség soraiban  a Lakkgyár párt-alapszervezetének számos tagja is jelen volt. Felettébb zokon vették, mikor méltán népszerű titkárukat  az egyházi esküvő okán a felettes pártszervek rövid úton kidobták a funkciójából – mozdonyvezetőként sikerült később elhelyezkednie. Soha nem bánta meg...

Van viszont néhány névjegy, ami csakugyan hiányzik a gyűjteményből: azoké a majdnem-hivatásoké, melyek felé elindultam, de aztán sorsom fordultával más irányban folytattam életem. A mai bejegyzés apropóját ez, s újságírói pályám első állomásainak minapi felidézése adta. Mert igaz, ugyan, hogy első újságcikkem csakugyan 84 áprilisában került a Dunántúli Napló olvasói elé, első írásom – nyomtatásban - azonban már 1983 szeptemberében megjelent. A blog Szorgos Olvasójának lehet már némi képe pályaívem cikk-cakkjairól, talán még őket is meglepi, hogy hol, milyen témában publikáltam először nyilvánosan. Pályaválasztásomat 1973-tól a képregény iránti elköteleződésem határozta meg – az, hogy végül mégis a jogi karra mentem, szükséges lépés volt, annak jegyében, amit Kossuth Lajos valaha – igaz, a politikáról szólva – az egzigenciák művészetének nevezett. Én végső soron jól jártam – a jogtudomány majd később nyilatkozik – és, mint a blogon melléket számos ábra mutatja, azért a képregény-rajzolásról sem kellett később lemondanom.

Így ment ez akkoriban. Bevonulás a templomba a barátnők, barátok sorfala között… Pöttyös ruhában,  a vőlegényt karonfogva: nagyanyám. A bajszos úr mögötte nagyapám, Verebics Mihály.

1959 szeptemberében már atyám testvére, Imre járult ifjú hitvesével, Ibolyával az oltár elé.

Keresztszüleim 55 éve élnek boldog házasságban. Isten adjon áldott, hosszú életet nekik!

Volt azonban még egy hivatás-álmom, mely 1978-79-ben, első kalocsai katonáskodásom idején is az „asztalon volt”, mint a jogi kar melletti opció. Katolikus családból származom, ahol kicsiny gyermekkorom óta megélt valóság volt a hit. Jártam hittanra, ministráltam, a illendős időben voltam első áldozó, s bérmálkoztam: no nem úgy, mint az egyszeri magyar politikus, nem minden héten, csak egyszer, igaz, akkor viszont alaposan. Ismerőseink közül több családban is volt „papnak állt fiú” – Győrben ekkor is működött Papnevelő Intézet, Budapesten pedig a Pázmány Péter Tudományegyetem egyedüli „túlélő” fakultásaként Hittudományi Akadémia. Az anyaszentegyház nem toborzott, de tárt karokkal várta az elhivatottakat: akik készek voltak magukat teljesen a Krisztus ügyének odaszánni. Bár vonzott az egyházi pálya, ez a teljes önátadási szándék hiányzott belőlem. Dolgozott viszont a dac a „fennállóval” szemben: Kádár János Magyarországáról, a létező szocializmusról akkor lényegesen rosszabb véleményem volt, mint napjainkban (ja, azóta volt alkalmam megtapasztalni a létező kapitalizmust is...), s a rendszerrel való elvi alapú szembeszállás egyedüli, legális kereteit kizárólag az egyházak tudták nyújtani.

1965-ben lettem elsőáldozó – természetesen a gyárvárosi templomban. A csoportképen az első sorban, balról az ötödik lennék én. Utána még sokáig ministráltam Pataki Gábor atya (a két tisztelendő úr közül jobbkéz felől) szentmiséin.

A teológia, mint tudomány iránti érdeklődésem középiskolás koromban bontakozott ki igazán. Kommunizmus ide, kommunizmus oda, Győr papi város volt akkoriban: nem volt nehéz a nyugati magyar nyelvű kiadók – a kismartoni Prugg Verlag, a bécsi OMC, Szabó Ferenc és a világban szétszórtan élő, más kiváló magyar teológusok Rómában megjelentetett - műveihez. Különösen Joseph Ratzinger A keresztény hit című könyve volt nagy hatással rám, a teológia, mint tudomány alapjainak elsajátítását pedig a Rómából kapott Teológiai Kiskönyvtár kötetei tették lehetővé. A hazai szerzők közül Koncz Lajos egri teológiai tanár friss szemléletű, izgalmas munkáit szerettem legjobban: az 1978-ban megjelent A mi Istenünk közel négy évtized után is ugyanolyan nagyszerű olvasmány, mint mikor először a kezembe került. És hát persze Nyíri Tamás könyvei, melyek olvasmányosan tudták emberközelivé tenni a keresztény hit legkomolyabb, s a modern ember számára legaktuálisabb problémáit… Nyíri Tamás volt akkoriban a Hittudományi Akadémia Bölcseleti Tanszékének vezetője, s egyben a levelező tagozat igazgatója. Legendás filozófiatörténeti előadásai más karokról is sok hallgatót vonzottak – mikor 1979 őszén, a jogi karon megkezdtem nappali tagozatos tanulmányaimat, csatlakozni szerettem volna ezekhez a vendéghallgatókhoz. Ennek a teológia részéről akadálya nem volt, Nyíri professzortól azonban illett előzetesen engedélyt kérni. Ennek birtokában kezdtem meg óralátogatásaim. 

dr. Nyíri Tamás (1920-1994)

Messze mennem nem kellett: a jogi kar és az Akadémia az Egyetem téren, ugyanabban az épületben volt megtalálható. A filozófiatörténeti kurzust a kispapok, s a néhány „civil” teológus számára hirdették meg: a hozzám hasonló „bejárókkal” együtt sem voltunk 20-25-nél többen az órákon, melynek valahol az épület hátsó traktusában, egy általános iskolai nagyságú osztályterem adott helyet. Később aztán a Nyíri-előadások látogatása divatba jött: mikor 82 körül meg szerettem volna ismételni a kurzust, már a díszteremben találtam rá. A kispapok száma nem lett több: a helyiséget a kegyességtől túlcsorduló úriasszonyok töltötték meg. Ebben nyilván közrejátszott, hogy Nyíri az állam és egyház közti dialógus egyik meghatározó alakjaként sokszor szerepelt a médiákban - a közönségszervező munka dandárját a jó öreg sznobizmus végezte el. Az előadói asztalon néha 8-10 magnó is állt, köztük két hangszórós, böhöm-nagy hordozható készülékek, amelyekben – sohasem azonos időpontban – állandóan forgatni kellett a kazettákat: Nyíri professzort ez láthatóan nagyon zavarta (mint ahogy az is, hogy hallgatósága legnagyobb részének halványlila fogalma sem volt arról, miről beszél), de sem egyik, sem másik ellen nem tehetett sokat: mint a népszerűséggel járó átkot el kellett fogadnia.79-ben azért ettől még messze voltunk. Nyíri Tamás (majdnem) szókratészi módszerrel tanított: sokszor kérdésekkel vezetett rá egy-egy probléma megértésére. Mai szóval interaktív órákat tartott, a külsős hallgatókra (ha értelmes mondanivalójuk volt) éppúgy odafigyelt, mint a kispapokra. Néha én is megszólaltam, s mert Nyíri általában kedvezően értékelte, amit mondtam (igyekeztem persze mindig szigorúan a témánál maradni: az öncélú szellemi sziporkázást, magamutogatást nem tudta elviselni), idővel ahhoz is bátorságot gyűjtöttem, hogy néhány kéziratom véleményezésre átadjam neki. Filozófia-történeti és teológiai zsengék voltak ezek, olyan problémákról, melyek akkoriban különösen érdekeltek.

Vigilia, 1983. évi 9. szám, 646-649. oldal…

Türelemmel elolvasta őket, aztán egyszer irodájába invitált, hogy megbeszéljük „dolgaim jövőjét”, ahogy ő fogalmazott. Először azonban alaposan kifaggatott: ki vagyok, miért érdekel a teológia, ki ajánlotta, hogy járjak az óráira… Vidéki hamvasságomban honnan sejtettem volna, hogy ekkoriban a teológia (is) tele volt ide-oda jelentgető ügynökökkel – semmi biztosíték nem volt arra, hogy nem egy újabb lelkes „társadalmi kapcsolat” próbálkozik. Sok jelentenivaló egyébként amúgy sem akadhatott: az Akadémia és hallgatósága ebben az időben – tudomásom szerint – távol tartotta magát a politikától. Volt „házi” fénymásolási lehetőségünk, de ezzel csak teológiai, filozófiai anyagokat sokszorosítottunk. Néhány a bölcsészkarról behallgató nagy szakállú, borzas ifjú (egyik szőrtelen társunk találó megfogalmazásával: a Marxok), akik próbálták néha elvinni az órákat a rendszerkritika felé, de ezt rajtuk kívül senki nem igényelte. Nyilván, mint a rendszerrel nem szimpatizáló reakcióst, minden civil hallgatót nyilván tartottak valahol, én azonban sem akkor, sem később semmilyen retorzióban nem részesültem egyházi „kapcsolataim” okán. Nyíri professzor gyanakvása idővel eloszlott, s a következő években többször is fogadott hosszabb-rövidebb beszélgetésre. Visszaolvasva akkori „dolgaim”, magam sem tudom, mivel érdemelhettem ki figyelmét – inkább kitartásom, szorgalmam lehetett, ami felkeltette szimpátiáját. Tőle tanultam meg a tudományos közlemény szerkesztésének alapelveit, az irodalom helyes felhasználását, a forráskritika fontosságát. Nem bánta, sőt, helyesnek s támogatandónak ítélte, ha a laikusok teológiával foglalkoznak, s önálló véleményt alkotnak az egyház dolgairól, de elvárta, hogy a vélemény érthetően kifejtett s tényekkel, érvekkel megalapozott legyen. Évről évre felváltva tartott filozófiatörténeti és filozófiai antropológiai kurzusokat, de 1980-ban egy, a tudományos ateizmus fő irányzatait bemutató szemináriumot is: ez utóbbi anyaga később könyvben is megjelent. Ezen belül kiemelten foglalkozott Freuddal és a pszichoanalízis iskoláival, tanaival kereste a keresztény párbeszéd lehetőségét.

Teológiai fő forrásomul Alszeghy Zoltán professzor könyve szolgált

Így aztán különösen kedvezően fogadta, mikor elmondtam neki, cikket szeretnék írni a gyónás és a pszichoanalízis kapcsolatáról. A mű lassan készült, mert úgy teológiai, mint lélektani oldalról alapos forráskutatásokat végeztem. A végeredmény egy csakugyan komoly kis írás lett, lábjegyzetekkel szépen felszerelve. Nyíri professzor elégedett volt vele, s megígérte, hogy közlésre javasolva továbbítja Lukács László, a Vigilia főszerkesztőjének. Abban azért megegyeztünk, hogy a tanulmány ne saját nevemen jelenjen meg (a jogi karon tényleg nem biztos, hogy mindenki egyformán örült volna neki), így szerzői álnévként a kéziraton a Werdy Péter került feltüntetésre. Lukács befogadta a kéziratot (az eredeti, korrigálatlan változat innen tölthető le), a kiadását azonban nem kapkodta el: én már el is feledkeztem róla, mikor a lap 1983. szeptemberi számában megjelent. Nem csak tiszteletpéldányt, de honoráriumot (közel ötszáz forintot) hozott a posta – s a további megjelenési lehetőségek benne foglalt ígéretét. A megjelent (és az eredeti változathoz képest jócskán meghúzott) cikket fénymásolatban mindenesetre elküldtem Rómába, Alszeghy Zoltán professzornak (1915-1991), akinek A gyónás című könyve fő teológiai forrásom volt. Alszeghy kedves, bátorító levélben válaszolt, s elmondhattam: teológiai munkásságomat immár Rómában is méltatják, nyilván tartják.

A nagy ember, mondta Thomas Carlyle, abban mutatja meg a nagyságát, ahogyan a kicsikkel bánik. Az 1939-től Rómában élő Alszeghy Zoltán nagy ember volt. A rendszerváltás után , mint sokan az egyházi emigráció nagyjai közül, hazatért – az új, antalli világban csalódott, összetört ember lett belőle.

Nyilván ez adta a végső lökést a Nagy Elhatározáshoz: ahhoz, hogy – párhuzamosan hallgatva a két egyetemet – hivatalosan is felvételemet kérjem a Hittudományi Akadémiára. Nyíri támogatása ehhez kevésnek bizonyult: a végső döntés a dékán – Bolberitz Pál – kezében volt. Bolberitz magán-audiencián fogadott, s miután előadtam mondanivalóm, nyomban le is hűtötte reményeim. Nem lehet – oktatott ki – egyszerre szolgálni a világnak és Istennek is, a teológusi hivatás egész embert kíván. Jelentkezhetek az akadémiára, de akkor a jogi kart félbe kell szakítanom, vagy jöjjek vissza, ha már „végeztem” a jogi karral.  Előbbire – tanulmányaim befejezte előtt fél évvel – nem voltam kapható, s miután a rideg fogadtatás miatt alaposan megsértődtem, utóbbi opcióként már sem akkor, sem később fel sem merült. Nem a teológiával szakítottam, csak tudomásul vettem az intézmény visszautasítását, s innentől az úri modor szabályai szerint már messziről elkerültük egymást. Ma nem kis örömmel és büszkeséggel tölt el, hogy végül mindkét lányom Isten dolgaival foglalatoskodik, igaz, egy másik, emberközelibb teológián: az Evangélikus Hittudományi Egyetemen.

Ilyen lehet, mikor a Jóisten viccelni kezd…

Most, e cikkre készülve az Interneten rákerestem, mely számában is jelent meg a Vigiliának az ominózus írás (a saját példányom sajnos elveszett az idők viharában: a nyomtatott cikkből is csak egy fénymásolat maradt). Megtaláltam – de nem csak a nyers, könyvészeti adatot. Őszinte meglepetésemre több, a gyónással ilyen-olyan összefüggésben foglalkozó doktori értekezésben is leltem rá való hivatkozást - sőt, az egyik munkában egy lábjegyzeten belülre sikerült kerülnöm magával Bolberitz professzorral is. Nem a semmibe fordult teológusi pályám, hanem ez az, ami alighanem túlmegy minden ráción. Az Úristen, mondta egykor Einstein - Nyíri professzor is kedvtelve idézgette ezt a mondatot – rafinált, de nem rosszindulatú. És ilyen lehet, amikor viccelni kezd…

Marosi László Bucó, Szetti, Tacsi kalendáriuma, 1987 - az augusztusi lapok

Viharos hazatérés

Horgászversenyen

Balaton-átúszás

A nyár véget ér

A mindezidáig kiadatlan sorozat hátteréről itt, az 1945 utáni Magyarország első magánkiadójának történetéről itt olvashat többet a Nyájas Olvasó.

Aki Siófoknak elhozta a huszadik századot - egy régi képregény ürügyén, dr. Gáti Istvánra (1929-1996) emlékezve

A siófoki Fő tér a hatvanas évek derekán. Fotó: Egykor.hu

A SIOTOUR-ról szóló, a minap a blogra kitett írásom kapcsán drága barátom, Kiss Fery alighanem joggal állapította meg: ha egyszer sorba rendezem az elmúlt két évben megjelent írásokat, azokból lassan, de biztosan összeáll egy teljes önéletrajzra való. Lehet, öregkoromban így nem marad sok emlékezni valóm, de sebaj: legfeljebb majd regényt írok, vagy, remekbe szabott kis civilisztikai tanulmányokat. A blogon megjelenő írásokat – mint a Nyájas Olvasó rendre tapasztalhatja - igyekszem képekkel illusztrálni, dokumentumokkal alátámasztani, de egykor hatalmas gyűjteményem a Budapestre költözésünk (2009) után töredékére apadt. Nem mondom, hogy könnyű szívvel váltam meg két teherautónyi nosztalgiától, de muszáj volt elengedni dolgokat.  A halotti leplen – tudjuk – nincs zseb, végső soron magammal vinni úgysem tudtam volna őket – arra viszont nem gondoltam, hogy egy USB-csatlakozó azért biztosan van, tehát, ha másként nem, digitális formában, beszkennelve mégiscsak meg kellett volna őrizni a jövőnek legféltettebb kincseim. 

A Sió áruház a hetvenes évek elején. Fotó: Egykor.hu

Nem így tettem – a mulasztás, mint Amerigo Bonaseráé a Keresztapában, mikor lányát igazi amerikainak nevelte – az enyém. Mint ahogy enyém a választás joga is, annak vonatkozásában, hogy kire, mi módon kívánok visszaemlékezni. Életemben – kit nem? – sok cégéres gazemberrel hozott össze a sors. Róluk memoárjaimban sosem ejtenék szót: nevüket még ízes gyűlölködések formájában se őrizze meg az emlékezés. Azok esetében viszont, akikre szívesen gondolok vissza, nem látom be, miért kellene fukarkodnom az őszinte és becsületes elismeréssel, a dicsérettel. Még akkor is, ha közben sokukról divat lett megfeledkezni, emlékükön, életművükön átlépni, őket úton-útfélen lekommunistázni – sokszor épp azoknak, akik pár évtizede még kezüket-lábukat csókolgatták, karrierjüket, lakásukat köszönhették nekik.

Az SZTK és rendelőintézet épülete a hetvenes években. Fotó: Egykor.hu

dr. Gáti István (1929-1996), Siófok egykori tanácselnöke  közéjük tartozik. Egykor a Tanácsháza és a Kulturális Központ közötti tér – a szökőkúttal és Varga Imre szép szobor-kompozíciójával – őrizte emlékét, amit a népnyelv Gáti-gödörnek nevezett el – ma már, úgy hallom, nevét sokan inkább kitörölnék a város történetéből.  Pedig hát ő volt az, aki a poros járási székhelyet modern regionális központtá formálta: az ő idejében vált Siófok azzá, ami: a Déli-part idegenforgalmi és kulturális központjává. 1970-től 19 éven állt a város élén, s felsorolni nehéz, mi mindent ért el Siófok e közel húsz esztendő alatt. Én – sajtómunkásként – csak utolsó négy hivatali évében voltam kapcsolatban vele, de megtanultam őszintén tisztelni és becsülni őt. „Zicsi gyerek” volt, és ennek azért volt jelentősége egykoron Somogyban: kemény, szavatartó, tisztességes, munkabíró sváb származék.

A - még felszentelés előtti - evangélikus templom 1991-ben. Fotó: Egykor.hu

Iskolák épültek ebben az időben és kórház, rendelők meg vásárcsarnok, üzletek és – szép színházteremmel, hatalmas könyvtárral - kulturális központ. Volt pénz művészetre, irodalomra, közművelődésre, könyvkiadásra, parkosításra, útépítésre... Siófok – Gáti István tudta ezt jól - nem csak a nyaralóövezetből állt, a vendégvárás-fogadás feltételeit nem csak a víz mellett kellett megteremteni. Ebbe a hitélet feltételrendszerének, templomok építésének elősegítése is bele tartozott. 1986. június 12-én együtt vettünk részt az új siófoki zsinagóga avatásán, 1987. augusztus 15-én az új evangélikus templom alapkő-letételén. Merthogy a „kommunista” városvezetés volt az, mely a Fő utcán egy nagy telket ajándékozott az egyháznak, ahol aztán felépült Makovecz Imre tervei alapján az idén országos műemléki védettséget kapott siófoki templom…

A gyűjteményemben már csak ez az egy szám maradt a lapból

Többször készítettem riportot vele, bár a sajtóval való napi kapcsolattartást inkább ifjú tanácselnök-helyettesére, máig kedves barátomra, Somogyi Gyulára bízta. Gáti István azt is elérte, hogy – amint erre az országos politikai enyhülés, a sajtómonopóliumok megszűnése lehetőséget adott – Siófok 1988-ban az elsők között indíthasson újságot, majd saját városi televíziót. És – bár erre alighanem sosem számított volna – kiadóként beírta magát a magyar képregény-történelembe is… Az induló városi újságnál, a Siófoki Híreknél számomra is akadt munka: ezt Szapudi András szerkesztette. Miután a politikai újságírás ábszolúte nem érdekelt (hidegen hagy ma is), inkább – a Képes Újságnál szerzett tapasztalatokat hasznosítva – a gyermekrovatot választottam, s persze örömmel szállítottam interjúkat, kisebb-nagyobb „színeseket”. 

Vannak dolgok, melyek változnak, más dolgok viszont nem (Nióbe kapitány). Lőrincz L. László a Balatonhoz fűződő kapcsolata az utóbbiak közé tartozik

Volt egy sorozatom, a híres embereket megszólaltató A Balaton szerelmesei (ezt András nem szerette, nem tartotta „valódi” újságírásnak: „Ki ne lenne szerelmese a Balatonnak, kérlek?!” – szokott morgolódni kézirat-leadáskor, de azért csak-csak lehozta a cikkeket), és kaptam helyet kolumnás, nagy opuszokra is. 1990-ben az operett osztrák fővárosáról, Bad Ischl-ről írt cikkemet Kálmán Imre szülővárosában szívesen olvasták az értő olvasók. Először és utoljára pályám során – a Siófoki Hírek számára készítettem karikatúrákat: nem kellett azonban sok hozzá, hogy rájöjjek, a vizuális humorhoz nulla affinitással rendelkező emberként ezt a műfajt nem nekem találták ki. A Siófoki Hírek gyermekrovatában volt egy saját képregény-sorozatom, amiről talán még Kiss Fery mindent tudó annaleseinek sincs tudomása: ez volt a Sió Floki kalandjai. A legnagyobb jószándékkal sem tudnék visszaemlékezni arra, hány folytatás készült belőle, vagy hogy azok miről szóltak: gyűjteményemben magából a lapból csak egyetlen szám maradt, amúgy mutatóba’.

Floki alakja viszont nem ekkor született meg, hanem már 1985-ben – igaz, egészen más szándékkal és más körülmények között. Leendő katona-újságíróként ezen az őszön – egyenesen a püspökladányi képregény-konferenciáról – vonultam be a még hátra lévő féléves katonai szolgálatom megkezdésére a festői Kalocsa városában székelő 39. Budapesti Forradalmi Ezredhez. Ahol – mielőtt a katonai sajtó megfelelő orgánumaihoz vezényeltek volna bennünket - úri életünk volt: meglehetős szabadsággal jöttünk-mentünk a városban. De azért egy idő után csak-csak halálra untuk magunkat: ki így, ki úgy igyekezett elütni az időt.

Floki és az első hó...

Floki ajándékot vesz

Én – mit tehettem volna mást – képregényt rajzoltam. Első gyermekünk, Petra és feleségem mindennél jobban hiányzott nekem. Lányom imádta a meséket, s azt is, ha apa rajzolt neki: így született meg Floki alakja, amely kicsit saját tébláboló, mindig bajba kerülő énemmel volt azonos, s képregényes formában, a nevelő szándékot sem nélkülözve mesélte el „kalandjaimat”. Hevenyészett, a levélpapír hátuljára rajzolt kis történetek voltak ezek, de Kispetra szerette őket - s szerencsésen átvészelték az évtizedek, költözések zűrzavarait. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer újságban is megjelenik majd Floki alakja, aki persze közben sokat változott. Ám végül őt (is) elvitte a rendszerváltás.

A Dél-Balatoni Kulturális Központ a "Gáti-gödörrel" a nyolcvanas évek elején. Fotó: Egykor.hu

Ma már modern, színes, jól szerkesztett portál „szállítja” a siófoki híreket - de az egykori, nyomtatott újságnak a könyvtárak biztosan őrzik valahol példányait. Sárguló lapok, régi történetek, idők, emberek, jeles cselekedetek… Tettek, melyekről, s emberek, akikről ebben a nagyon megváltozott világban sem lenne jó megfeledkezni. dr. Gáti István alatt lett naggyá Siófok, s – Somogyi Gyulával, dr. Filiszár Tiborral - ő volt az, aki a nyolcvanas évek végének kényes, törékeny egyensúlyokra épülő időszakában átvezette a várost az új, rendszert váltó világba. S persze az új idők szele őt, őket sodorta el először a politikától. Nagy ember volt. A hatalomban helyére lépők hosszú árnyékát nehezen tudták elviselni: utolsó éveiben sok méltatlan támadás érte. Ha van igazság a Földön, egykor újra, immár „hivatalosan” is közterület lesz róla elnevezve Siófokon: nem gödör, de egy kisebb hegy, amit végre elismert érdemeiből hord majd össze a magára találó emlékezet. Isten adja: úgy legyen.

Laudetur, Siotour!

dr. Fodor János (1932-2001) és Lombosi Jenő (1937-2002) emlékére

Az úgy kezdődött, hogy 1984 elején polgári perrendtartásból megbuktam az államvizsgán. Nem nagy dicsőség, de, tekintve, hogy Németh János buktatott meg, nem is nagy szégyen: az ELTE Jogi karán az elmúlt évtizedekben voltunk már ezzel páran  így. Az már csak hab volt a tortán, hogy állam- és jogelméletből is sikerült megbuknom. A malőrt Samu Mihály, a szocialista jogelmélet – immár emeritált, de ma is oktató - professzora okozta, pontosabban az, hogy néhány kérdés alapján rájött: az államvizsgára készülve (sem) sikerült elolvasnom a pártos ortodoxia jegyében született tankönyveit. 84-ben már más szelek fújtak: a jogi-elméleti tárgyakat, az „ébredező” politológiát a későbbi rendszerváltás emblematikus fiataljai, Kéri László, Bihari Mihály, Schlett István, Gyarmati György tanították, méltán számítottunk arra, hogy náluk fogunk majd vizsgázni is. Nem így történt. A tévedés – meg a polgári perrendtartás és az állam a kommunizmusban való elhalása nüanszainak alaposabb elsajátítása - egy félévnyi helyben járásba került: javításra már csak a nyár elején kerülhetett sor.

Akkoriban hitvesem szüleivel, Siófokon éltünk. Első gyermekünk már megszületett, s nyilvánvaló volt, hogy el kell helyezkednem valahol – a joghallgatót akkoriban kilenc szemeszter után akár sikerült a vizsgája, akár nem, az utcára hajította az egyetem. A dolgok akkor sem mentek másként, mint manapság: jó munkához csak összeköttetéssel lehetett jutni. Szerencsére apósom és anyósom jó ismeretségben voltak Magyarósi Györggyel, a SIOTOUR, a Somogy Megyei Idegenforgalmi Hivatal kereskedelmi igazgatóhelyettesével. Apósom – áldassék az emléke – egy napon elvitt hozzá, s mint nyelveket beszélő, átmeneti állást kereső, végzős jogászt bemutatott neki. Magyarósi György „pártvonalról” érkezett az idegenforgalomba, a városi pártbizottságon akkor is magas posztot töltött be, ám szerette, értette, s nagy szakértelemmel vitte a cég ügyeit is. Életem során kevés olyan tisztességes emberrel találkoztam, mint ő: emberi nagysága igazán a rendszerváltás utáni időkben mutatkozott meg. 

A SIOTOUR nem volt egészen idegen számomra: korábban, Móczár István beosztottjaként már valutaváltóként dolgoztam a Főirodán, volt alkalmam belekóstolni annak az intézménynek az életébe, mely a balatoni nyár őrületét a déli parton menedzselte. Ma már nehéz elképzelni, de júliusban és augusztusban a huszonötezres, álmos vidéki kisváros, Siófok több, mint százezer lakosú idegenforgalmi metropolisszá vált, keletről és nyugatról, s persze itthonról is hétről hétre sok-sok tízezer vendég érkezett, hogy kiélvezze a balatoni nyár örömeit. A SIOTOUR igazi idegenforgalmi nagyüzem volt, a Dél-Balaton szinte minden településén voltak kempingjei, üdülőtelepei, s – mint a Siófokhoz közeli Szántódpuszta - egyedülállónak számító turisztikai látványosságai. A birodalom a hatvanas évek derekától, fokozatosan épült ki: ahogy az addig zömében a belföldi turizmusra, szakszervezeti üdültetésre épült magyar idegenforgalom nyitott a szocialista országok, majd a Nyugat felé, nőtt a szálláshelyek, kempingek iránti igény, mely a hetvenes évek végéről már igazán tömeges méreteket öltött. A SIOTOUR hozzá nőtt a feladatokhoz, s a nyolcvanas évek elejére már igazi, professzionálisan vezetett nagyvállalkozássá nőtte ki magát.

 

Amit a Siófokon, a Szabadság tér 6. alatt található központ fogott össze. A kereskedelmi főosztályt Futó Kornél vezette, egy Brachfeld Siegfriedre emlékeztető, vérprofi, régi idegenforgalmis és külkereskedő – mindent tudott a turizmusról, mindenkit ismert a szakmában. Az ő osztályán belül működött az egyszemélyes propagandacsoport. Épp szükség volt egy gyakornokra, így ide „osztottak be” Balogh Ferencné, Zsóka keze alá. Ma már el lehet vitatkozni azon, volt-e valódi reklám a szocializmusban, vagy igazi piac hiányában nem is lehetett – számunkra azonban, akkor és ott, ez egy pillanatig nem volt kérdéses. A magyar idegenforgalom zömében a kapitalistákból élt, akiket kapitalista módon (de szocialista árakon) kellett kiszolgálni, úgy, hogy közben kiszolgálók is versenyben álltak egymással. Ez a balatoni vendégekért való harcban elsősorban az északi parti idegenforgalmi hivatallal, a Balatontourist Nord-dal való örök versengésben öltött testet. A Zalatour ugyan csak a Balaton nyugati csücskét „fedte le”, de övék volt a nyári főszezonon kívül is jól értékesíthető Hévíz és Zalakaros, így a vendégek között méltán tartott igényt a két balatoni „naggyal” hasonló súlyú érdeklődésre.

Akikért a harc már „otthon”, Ausztriában, Németországban, Hollandiában megkezdődött. Ebben még a reklámnak viszonylag kis szerepe volt: hirdetésre – devizában – csak néhány külföldi idegenforgalmi szaklapban volt keret, ezek (meg az évtizedes kapcsolatrendszer) révén azonban igen sok partneriroda „szállította” a Balatonra a vendégeket. A SIOTOUR reklámtevékenysége elsősorban a kiállítások, bemutatók szervezésére, magyar és idegen nyelvű tájékoztató anyagok előkészítésére, a vendégekhez való eljuttatására összpontosult – az éves „nagy” katalóguson kívül (ami hagyományosan az Utazás-kiállításra, a hazai idegenforgalmi cégek tavasz végi, országos börzéjére készült el) számtalan leporello, információs szórólap, térkép szolgálta ezt a célt. Zsóka – nagy profizmussal - nyomdákkal, fotósokkal, grafikusokkal tárgyalt, szerkesztette a kiadványokat, megrendelte a belföldi hirdetéseket, én meg tehetségemhez képest igyekeztem ebben segítségére lenni.

A SIOTOUR élén létrehozása, 1954 óta dr. Fodor János (1932-2001), a magyar idegenforgalom legendás alakja, s egyik legkiválóbb szakembere állt.  Szerepéről, sőt, nevéről ma már méltatlanul kevés szó esik, pedig nálánál többet aligha tettek a balatoni turizmus felvirágoztatásáért, a vendégfogadás feltételeinek megteremtéséért. Mikor a céghez kerültem, már három évtizede vezette azt: a  három fős siófoki turisztikai irodából az ország talán legnagyobb idegenforgalmi vállalkozásává emelte. Halk szavú, mindig udvarias, de határozott, és akaratát érvényesíteni tudó vezető volt. Igazi úriember, jobban mondva: úri elvtárs, mert a neve mellől a formális megszólítás sosem maradhatott el. Jó pártkapcsolatokkal rendelkezett, de ezeket sosem saját előnyére használta fel: mint a kor legtöbb tisztességes vezetője, ő sem gyűjtött vagyont. Nagy rutinnal vívta harcait a központosításra, források, hatáskörök elvonására mindig kész megyével, Kaposvárral, de magabiztosan mozgott az országos ügyekben is. A balatoni fejlesztéseken kívül sok belső-somogyi beruházás, kemping, szálloda elkészülte volt neki köszönhető.

Már az ötvenes évek derekán belevágott a turisztikai könyvkiadásba: a Somogyi séták sorozatát ő szerkesztette. A Siófokról készült, 1957-ben megjelent kis kötet ma már kortörténeti emlék, mint ahogy az egyes településeket bemutató többi is. Sokszor maga is fényképezőgépet ragadott: az ifjú Fodor János képei számos idegenforgalmi kiadványban jelentek meg akkoriban. A nyolcvanas években a Szántódi Füzetek igen színvonalas sorozata mellett kötelezte el magát: kiváló irodalmárok, történészek, folklóristák munkái kaptak a gazdagon illusztrált kötetekben megjelenési lehetőséget. Másként is pártolta a kultúrát: ő hozta létre, vagy fejlesztette tovább irodalmi, történelmi múltunk számos múzeumát, emlékhelyét. Jó egy éve jártam Niklán, a Berzsenyi-múzeumban: ott ma is az a kiállítás látható, amit 1972-ben Fodor Jánosnak köszönhetően nyitotta meg kapuit. A reklámot, a PR-t mindig kiemelt fontosságú kérdésnek tekintette, az újságírókkal igyekezett jó kapcsolatot ápolni. Különösen a megyei lapra fordított kiemelt figyelmet, melynek siófoki szerkesztője, Szapudi András (más helyütt már emléket állítottam neki) sok-sok kolumnás, de mindig becsületes cikkben méltatta a SIOTOUR erőfeszítéseit.  Segéd-propagandistaként nem sokszor találkoztam a nagyfőnökkel, így aztán különösen meglepődtem, mikor 1984 márciusában Katika, a két főnöki titkárnő egyike rám telefonált: János, Fodor elvtárshoz!

A főnöki irodában két ismeretlen férfi társaságában fogadott. A magasabbik, mint megtudtam, a pécsi Dunántúli Napló főszerkesztő-helyettese, Lombosi Jenő volt, az alacsonyabbik a lap egyik szerkesztője. A vidéki napilapokat abban az időben – természetesen – a megyei pártbizottságok adták ki, s egészen a nyolcvanas évek elejéig szigorú, egymás területét, kompetenciáit tiszteletben tartó rendben működtek. Hétfőnként a megyei lapok általában nem jelentek meg – a Napló viszont igen, sőt, ezt az „extra” kiadást (amit később a bőven 200 000 példány felett megjelenő Vasárnapi Dunántúli Napló váltott fel) nyaranta a Balaton-parton is terjeszteni kívánták. Kerestek valakit, aki kész lett volna idegenforgalmi, kulturális, esetleg sport információkról tudósítani a lapot – s Fodor János engem ajánlott figyelmükbe. Elvállaltam, rövidesen kék fedelű, ebbéli minőségemet hivatalosan tanúsító tudósítói igazolványom is megérkezett, 1984. április 24-én pedig a lapban megjelent az első cikkem. Újságírói pályám formálisan is kezdetét vette…

Nagy dolog volt ez akkor, hisz a sajtó szoros ellenőrzés alatt álló intézményi keretek között működött. Újságíró nem lehetett akárki, komoly szakmai követelményeknek kellett megfelelni, s a „rendbe” való befogadást tanúsító MUOSZ-tagságért is keményen meg kellett küzdeni. Én a hátsó kapun, véletlenül kerültem be -  annál inkább tudtam értékelni a lehetőséget. Első cikkeim persze a balatoni szezonról, a vendégek érkezéséről, a nyári programokról szóltak, de folyton igyekeztem növelni mozgásteremet. Lombosi Jenő (1937-2002), 1989 után már a lap főszerkesztője ebben remek partnernek mutatkozott: értékelte igyekvésemet, javítgatta cikkeimet, tapasztalati úton vezetett rá fogyatékosságaimra, hibáimra. A modorosságot nem tűrte, mint ahogy az összecsapott munkát sem. Mesterem volt, s máig büszke vagyok fokozatosan elnyert barátságára. Igyekeztem „komplex” szolgáltatást nyújtani: már az első cikkecském fényképpel jelent meg. Ha pénteken feladtam a negatívot tartalmazó borítékot, másnap a szerkesztőségben volt, s ha a kép jól sikerült, bekerült az újságba. Mindezért természetesen fizettek is: a pár száz forint havi honorárium sok pénznek számított akkoriban, hát még mikor igazán termékeny korszakomban már az ezerhez közeledett…

A nyár elején sikerrel letettem még hiányzó vizsgáimat, megszereztem a doktori fokozatot. A SIOTOUR-on belül helyzetem azonnali és már-már szédítő változáson ment keresztül: a diploma kézhezvétele után nyomban megkaptam az igazgatási és jogi osztály vezetését. A cégen belüli fontos szerepe volt az osztálynak: nem csak a pereket vitte, de ide tartoztak az egyes szakterületeket „kiszolgáló” egységek üzemeltetése is. Bár az osztályvezetőknek „illett” párttagnak lenni, nekem sikerült elkerülnöm ezt a megtiszteltetést: igaz, egyik főnököm sem szorgalmazta a dolgot túl komolyan. Más, később az SZDSZ-hez, Fideszhez „igazolt” kollegák jobban idomultak ahhoz a rendszerhez (is): Magyarósi György viszont „Az én gerincem nem képes 180 fokos fordulatra!” felkiáltással utasította vissza, hogy az új világban politikai szerepet vállaljon.

Panker Istvánnal, a rendészeti vezetővel, kedves és kiváló barátommal szorosan együtt kellett dolgoznom, csakúgy, mint a Munkaügyi Döntőbizottság elnökével, a cég korábbi jogtanácsosával, dr. Ormándi Istvánnal. Anekdotázni szerető és tudó, nagy műveltségű ember volt, nevéhez nem csak a Balatonra vonatkozó jogszabályok első összegyűjtése és kiadása (1965), de számos helytörténeti munka is fűződik. SIOTOUR-os éveim alatt kiváló kollegákkal dolgozhattam együtt: nagy öröm számomra, hogy közülük többel – Ráncsik Júlia, Zsigó Éva – a Facebookon keresztül ma is napi kapcsolatban vagyok. A többiekre ugyancsak jó szívvel emlékezem: Szabó Jóska tanított meg arra, mit jelent a terepen idegenforgalmisnak lenni, a Főiroda vezetője, Móczár István - aki később az idegenforgalomból a televíziózás és film világába lépett át - arra, hogy kell a munkatársakról (és nem a beosztottakról) gondoskodni. 

Mindeközben nem adtam fel újságírói munkásságomat sem – sőt: külsőzni kezdtem a Győri Rádiónak, a Naplónál évente száznál több cikkem jelent meg, a vasárnapi kiadásban saját nyári „rovatot” kaptam... Nem csak tudósításokat küldtem, de néha komoly riportokat, alkalmanként pedig tárcákat is. Idegenforgalmis életem még egy regénynek alapjául is szolgált. Aztán a képregénynek hála, életem újabb fordulatot vett: 1986-ban, a katonaságtól visszatérve már egyre nehezebben találtam a közben a Batthyány Lajos utcába költözött, új központi irodaházban a helyem. Az írás-rajzolás egyre inkább főfoglalkozásommá lett, s mert sokszorosát kerestem meg azzal, mint amennyit jogi főosztályvezetőként kaptam, végül eljött a távozás ideje. Sokat, rengeteget köszönhettem ezeknek az éveknek, s az embereknek, akiket ott megismertem. Büszke vagyok rá, hogy ha rövid ideig is, de ahhoz a csapathoz, intézményhez tartoztam, melynek méltatására csak Hofi ihletett szavaival tudok szólani. Laudetur, SIOTOUR! – Laudetur, egykor dicső, mára csak szép emlékké vált magyar idegenforgalom!

Képregény a focipályán

2014 szeptemberében – ahogy arról ebben a cikkben olvashattok – elindult a Képregény Kedvelők Klubjának Facebook-csoportja. Várunk mindenkit, aki a régi képregények, az aranykor magyar klasszikusai és a Képregény Kedvelők Klubjának rendezvényei iránt érdeklődik. Itt lehet jelentkezni: https://www.facebook.com/groups/1464336630521037/

 

 

A Magyar Labdarúgók Szövetsége 1958-ban ünnepelte alapításának 60 évfordulóját. A jeles alkalmat egyebek mellett egy információban és fényképekben gazdag jubileumi kötet is köszöntötte, melynek szerzője a hazai futballtörténet és sportújságírás nagy alakja, polgári foglalkozása szerint egy ügyvéd dr. Földessy János (1888-1965) volt. A magyar labdarúgás történetében alighanem ő volt az egyetlen „outsider” olyan sportvezető, aki nem csak a szövetségben töltött be magas tisztet, de rövid ideig – 1928-29 – a kapitányi tisztet is betöltötte. A Magyarországon 1926-ban bevezetett professzionalista futball lényegében három nagy fővárosi sportklub (a Ferencváros, az Újpest és a Hungária) dominanciáját hozta magával, s ezek közül kezdetben a Ferencváros, majd az Újpest jeleskedett: a Hungária 1935-ig a Nemzeti Bajnokságok rendszerére való áttérésig csak egyszer volt bajnok. 

 Mint a krónikák kiemelik, Földessy doktor szigorú, keménykezű kapitánynak mutatkozott, aki a játékosok feletti rendelkezés kapcsán gyakran került összetűzésbe a profi klubok vezetőivel – ez vezetett végül puccsal történő eltávolításához. Szakírói munkássága szintén egészen kiemelkedő volt: 1909-től ő szerkesztette a futballévkönyveket és a magyar futballbírák lapját, az Athenaeum sportkönyvtárának a focival foglalkozó köteteit, de írt szabálykönyvet, sőt, sportszakmai kézikönyvet is. 1946 után jó évtizedig nem jelenhettek meg könyvei – ám 1958-tól haláláig az idős mester ismét elfoglalta a magyar sport krónikásaként őt megillető helyet. Focitörténetének rövidesen újabb kiadása is megjelent, még 1960-ban kiadták olimpiai kislexikonát, 1962-ben pedig társszerzőivel – köztük a képregényeket is jegyző Pánczél Lajossal – a labdarúgó világbajnokságok történetét. Az 1958-as jubileumi kötet külön érdekessége volt, hogy a védőborítót Zórád Ernő, maga is a futball avatott és ihletett ismerője készítette – a „régi idők focijának” szellemében. 

 Az arányokra mindig figyelő Zórád most valamilyen rejtélyes oknál fogva zsiráfosra vette az alakokat: a kompozíciók, a focitörténet jellegzetes pillanatainak ábrázolása persze találó, de a testek (különösen a nyakak) irreálisan nyújtottak. Akkor rajzolt így a Mester, ha művészkedni akart – ekkor a magyar grafika egészen még nem „írta le” őt képregény-rajzolóként, kapott könyvillusztrációs megrendeléseket is, de úgy érezte, itt valami mást, valami többletet kell nyújtania. 

 A Pajtásnak, melynek indulása óta vezető illusztrátora volt, alig akadt olyan száma, amiben ne lett volna focival összefüggő rajza. Zórád készítette az első futball témájú magyar képregényt is, A száguldó tizenegyet, mely a Pajtás 1957. évi 42-45. számaiban jelent meg. A sztori rém egyszerű volt – és roppant tanulságos: híres futballisták (őket Zórád arcukkal „ábrázolta ki”) grundfoci-bajnokságot rendeznek Budapesten – valódi kupáért. A legesélyesebb csapat a Száguldó 11-eké, akik között ott van Szekeres, a csodacsatár is. Ha ott van: mert eléri a sikeres futballisták örök végzete, fejébe száll a dicsőség, mely aztán végül szégyenszemre csapata vereségéhez vezet…

Az író Füleki János, a lap későbbi főszerkesztője volt – tizenöt évvel később majd ő búcsúztatja a laptól épp nyugdíjba vonuló Zórádot.  Aki – mint évtizedek óta állandóan – még ötven fölött is rúgta a bőrt.  „Nemcsak szurkoló voltam, hanem aktív játékos is. Nagyon szerettem a jobbszélső poszton el- elszáguldani. Olyan társaim voltak, mint például Kemény Tibor, aki a válogatottságot is elérte. Utoljára, már majdnem ötven éves koromban egy ’Öregfiúk’ meccsen, igen stílusosan, az Úttörő-stadionban játszottam. Ma, mint szurkoló, szívesen járok mérkőzésekre. De csak olyanokra, amelyeken a játékosok nemcsak a lábukkal, a szívükkel is tudnak játszani.” – emlékezett vissza a Fülekivel készült interjúban. 

 

Tény, mi tény: ezzel a Mester a magyar képregény aranykorának jeles alkotói között meglehetősen egyedül volt: Korcsmáros Gábor visszaemlékezése szerint nagyapja sosem mutatott különösebb érdeklődést a foci iránt, meccsre nem járt, csapatnak se drukkolt – mint ahogy – ezt már Domján Zoltántól tudom - Sebők Imre sem. Ez még rendben is lenne – nem szeretheti mindenki a focit. Különösen meglepőnek tartottam viszont, hogy a két kiváló grafikus életművének gondos átgereblyézése után olyan történetet se nagyon találtam, melyben a futball egyáltalán előfordult volna. Korcsmáros – mondja Kiss Feri – hosszú pályája során egyetlen egyszer rajzolt foci-jelenetet (A csodatévő Junó című, a Fülesben 1969-ben megjelent, meglehetősen zavaros, egy lengyel szerző munkájából készült adaptált történetben), Sebők viszont egyszer sem. Így aztán - bár Szitás György is számos foci tárgyú képregényt készített - a legtöbb ilyen történet Zórád mellett Fazekas Attila nevéhez fűződik. Aki – immár több, mint fél évszázada - ugyancsak szenvedélyes focista: bármi programot tervezünk, a kedd – a focinap – tabu, minden héten ott rúgja a labdát az öreg cimborák között. 

A magyar futballképregény sajátos módon a nyolcvanas évek végéig szinte kizárólagosan ifjúsági lapok nyújtotta keretek közé szorult. A Pajtás képregényeiben – ahogy illik – sokszor jelennek meg futballozó gyerekek, úttörők. Az 1961-1962-ben két kalandot megélt Fergeteg őrs tagjai – ahogy az őrsi krónikás elmeséli – ezúttal nem mennek táborozni: a nyári melegben vibráló Budapesten ragadnak. Persze itt is számtalan kaland vár rájuk – eljutnak az állatkertbe, csónakáznak a Városligeti tavon, jót buliznak a Vidámparkban, s persze arra is találnak helyet, időt, hogy kergessék a lasztit. Hogy ez régen sem volt másként – persze, már ami a focit illeti – a Margaréta ügy című, ugyancsak a Pajtásban, 1966-ban megjelent, 1918 nyarán-kora őszén játszódó történet bizonyítja. A Földes Péter regénye alapján készült adaptáció lényegében történelmi lecke, fiúknak: az őszirózsás forradalomhoz vezető utat mutatja be. A lelkes gyerekcsapat sem menekülhet a történelem lassan forduló kereke elől: a szovjet események hatására Vörös Gárdát alakítanak, s a népligeti tisztáson való focizgatás helyett rövidesen beleártják magukat a nagypolitikába. Mint ahogy kései utódaik is: László Gyula Rejtekhelyen című 1976-os képregénye Szitás György hangulatos rajzaival a Pajtásban egy, a harmincas évekbeli nyárnak állít emléket. A Budapesten titokban működő pionírcsoport – derék, de lebukott kommunista párttagok gyermekei mindahányan – játékkal, focival, jókedvvel zajló nyaralását csendőrök érkezése zavarja meg, s a történet ifjú hősei – is – találkoznak a történelemmel. Most még ők kapják a gólokat: másfél évtized múltával aztán az új rendszerben tűzoltók lesznek meg katonák, s ha vadakat terelő juhászok nem is, de ÁVÓ-sok, belügyesek igen, s a visszavágót az egykori győztesek igencsak megemlegetik... 

 

Fábri Zoltán filmje, az 1944-ben egy ukrajnai munkatáborban játszódó Két félidő a pokolban 1961 egyik nagy filmsikere volt: tragikus végkifejletével azonban a nagyközönség nem igazán tudott megbékélni. Vasvári Ferencet, a Pajtás veterán forgatókönyvíróját valószínűleg ez is befolyásolta, mikor 1973-ban A két összekötő című, 1944-ben játszódó partizános történetbe „behúzta” a futball-szálat is: az újhelyi ellenállók és lengyel elvtársaik e történetben már diadalt aratnak az ellen felett – a focipályán és a történelem színpadán egyaránt. Ugyancsak Vasvári volt a szerzője a Bikfic II. és a farmer őrs című, kellemesen rendhagyó, Zórád remek rajzaival 1970-ben készült tinitörténetnek. A konfliktus itt magából a fociból ered: a járási úttörő-bajnokságon jól teljesítő Szamoskert csapatának kiválósága, Bicó Peti (akit a szöszke őrsvezető is kitüntet figyelmével) ellen ármánykodva Cser Jóska lenyúlja az őrs baknyulát, s ebből aztán mindenfajta kalamajka kerekedik. Az árvíz során aztán kiderül, ki a legény a gáton – Jóska, akinek életét végül Peti menti meg, tettét elismerve bocsánatot kér a megvádolt osztálytárstól. 

A foci a „felnőttképregényben” néha csak az ürügyet adja a cselekményhez – mint Cs. Horváth és Zórád Roberto és Julika sorozatának záró epizódjában, az 1973 végén megjelent Kincsek a tengerben című történetben, mikor hőseink a l’Unita számára a brazil labdarúgás helyzetéről szóló cikk kedvéért utaznak Rio de Janeiro-ba – néha viszont maga a történet indul a foci világából (dél-amerikai környezetben, a hatvanas évek derekán játszódó, 1967-es Villámcsatár vagy a két évtizeddel későbbi a BEK-döntőn kezdődő, 1987-es A játékvezető halála).

Előbbi Zórád munkája: megjelenésének időpontjában a Magyar Ifjúság még csíkban hozta a képregényeket. Akciódús, mozgalmas bűnügyi történet, rengeteg szebbnél szebb, alulnál alulabb öltözött ifjú hölggyel – mi más érzékeltethetné a kapitalizmus velejéig való romlottságát, mint a buja pucérkodás. Ne legyünk azonban igazságtalanok: bár a történet hordoz erkölcsi tanulságot is (imperialista kutyából, elvtársak, sosem lesz kapitalista szalonna), azért elsősorban a szórakoztatás a cél. Mint ahogy a második, Fazekas által rajzolt sztorinál is… Ismét csak nem adaptált történetről, hanem Cs. Horváth önálló forgatókönyvéről van szó – a sport miliőjében úgy tűnik, otthon érezte magát. Ez is izgalmas krimi, melyben a nyomozópáros a nemzetközi mérkőzéseket korrumpáló banda nyomába ered. A Népszavában jelent meg, tehát ez is csík-képregény: Fazekas azonban változatos plánokkal, merész perspektívákat így is sokat tud kihozni belőle.

Egy másik sikeres magyar film, az 1956-ban készült Csodacsatár 2007-es képregény-változatát is Fazekas Attilának köszönhetjük. A forgatókönyvíró Méray Tibor (idén áprilisban ünnepeli születésének 90. évfordulóját) több sikeres filmet jegyzett - egyike a Nagy Imre politikáját következetesen támogató íróknak, újságíróknak. 1957-ben disszidált, az emigrációban az Irodalmi Újság munkatársa, szerkesztője majd főszerkesztője, Budapest díszpolgára.  A rendező Keleti Márton volt, a főszereplők pedig a kor ünnepelt színészei: Kiss Manyi, Sinkovits, Gózon, Ungváry László és Feleki Kamill. Akik a történetben aztán mind-mind „saját arcukkal” tűnnek fel – mint ahogy Puskás Öcsi és az Aranycsapat többi sztárja is. Mert a képregény az „évszázad mérkőzésével”, az Anglia elleni 6:3-as győzelemmel indul – s kedves, kacagtató, a „tévedések vígjátéka” klasszikus alaphelyzetéből kinövő komédiává kerekedik. De több is annál – csakúgy, mint maga a film, emléket állít az ötvenes évek a futball iránti rajongásának, az egykori szurkolóknak is.

A talán legismertebb magyar futball-képregény, Moldova és Zórád 1977-ben készült A verhetetlen tizenegy-e műfaját tekintve szatirikus történet, rokon Peterdi Pál és Fazekas Attila Aranyláb RT.-jével vagy Endrődi István zseniálisan megrajzolt képregény-paródiáival (pl. Gólözön). Zórád „lázadó” korszakában született, mikor a hetvenes évek végén Cs. Horváth közreműködése nélkül dolgozott. Ebben az időben maga választotta ki a Fülesben majdan megjelenő történeteket, s maga írt ezekből forgatókönyveket. Bár a Mester hosszú pályája során számtalan karikatúrát készített, melyekre mindig büszke volt (s egyszer még kiállításra is vitték a legjobb rajzait), én ezzel az énjével nem nagyon tudtam kibékülni. Zórád karikatúristaként – a XIX. századi hagyomány szerint – inkább torzképeket rajzolt, a groteszk ábrázolás eszközével élt, s így karikírozott – végtelen rajztudását maga választotta klisékbe csomagolta, ezek mögé rejtette el. Mentségére legyen mondva: ő nagyon élvezte ezeket a stílusbravúrokat – s szerencsére olvasói legnagyobb része is. 

Nem lenne teljes a kép, ha nem emlékeznénk meg a magyar labdarúgás történetét feldolgozó két jelentős alkotásról, a Sebes Gusztáv önéletrajzából készült, 1972-es Labdával a világ körül című és a Fekete Pál regényéből készült Orth és társai című történetekről. Az elsőt Takács Zoltán rajzolta – láthatóan nagy-nagy szeretettel, figyelemmel. Bár sok képregényt készített, nem tartozott a legjobb alkotók közé – ez a munkája azonban egészen kiválóra sikerült. Bátran alkalmazza a lavírozott technika fogásait, a futballjelenetek dinamikusak, szépen megkomponáltak, a helyszínek változatosak, szépen megrajzoltak, hitelesek, a valós személyek után mintázott alakok nagyon sokszor felismerhetők, de mindig találóak, emberközeliek. A múlt század tízes-húszas éveinek legendás magyar labdarúgójának, Orth Györgynek emléket álló, a Képes Sportban 1984-ben megjelent másik képregény Fazekas munkája, melynek a rajzait azonban nem ő, egy, a Kossuth nyomdában dolgozó grafikus színezte ki. Attila 1980-ban egy gyerekeknek szóló Focisulit is rajzolt, mely fordulatos kerettörténetbe ágyazva remekbe szabott rajzokkal, edzésmódszereket, műfogásokat is bemutatva vezette be az olvasókat a labdarúgás világába.

 

Végére hagytam a magam szerény hozzájárulását a futball témájú képregények hazai históriájához. 1989 nyarán, a Hahota 36. számában jelent meg Cser Gáborral közös történetünk, a Huba, a pöttöm szellem kalandjait feldolgozó – rövid – sorozat első darabja. A történet főhőse, Lakli Sanya egy szép szőke lány, Szatmári Szilvia figyelmét szeretné magára irányítani – ennek érdekében aztán a kissé kelekótya szellem bevonásával kunsztokat produkál, benevez az úszóversenyre, sőt, a focipályán is bizonytani akar. 

Bizonyos szempontból ez sikerül is: Huba segítségével, mindenkit kicselezve hatalmas gólt ragaszt – saját csapata kapujába. A hatás borítékolható – s hogy a végén Sanya mégis meghódítja szíve hölgyét, az nem Hubának, hanem sokkal inkább a magyar képregény teremtő szellemének, démiurgoszának köszönhető, aki nyilván különös súlyt fektetett arra, hogy egy futball-tárgyú történet vége mindig jó, s egy igazi jó szellemhez méltó legyen…