Néha csakugyan furcsa az ember az
időhöz való viszonya. Ma 60. életévembe lépve, rég megőszült nagyapaként néha
elmerengek azon, mivel, hogyan telt el ez a közel hat évtized. Zömiben
békében, nyugalomban és jólétben, s hogy ez mennyire nagy dolog, mint a
fizikában, egy gondolatkísérlettel igazolni is tudom. Ha – tegyük fel – százhárom
éve, 1914-ben születtem volna, egy háborúban álló világba cseperedtem volna
bele, tizenévesként telibe kaptuk volna a nagy gazdasági világválságot,
harmincasként meg, már biztosan családot alapítva, a második világháborút. Ha –
tegyük fel megint - egyben megjöttem volna az orosz frontról (esetleg a hadifogságból)
épp időben érkeztem volna ahhoz, hogy kellően kiélvezzem a Rákosi pajtás által megteremtett
földi paradicsom örömeit. 56-ban nyilván én is szakállt növesztek, és/vagy fegyvert
ragadok (örök ellenálló lévén, a kettő közül valamelyiket biztosan), s
komolyabb csínytevések bizonyíthatóságának hiányában 1962 körül akár már szabadlábon ünnepelhettem volna 48. születésnapomat…
 |
| Szülővárosom, Győr történelmi városközpontja, a hatvanas évek derekán… Középen a Karmelita-templom. Forrás: a Régi Győr csoport Facebook-oldala |
Ezzel szemben gyermekkorom békés
nyugalomban telt: iskolába jártam és hittanra, szakkörökre és edzésekre, színházba
és a szentmisére, könyvtárakba s (ha nem volt ürügy, amivel kimenthettem magam)
meccsre. A háborúhoz legközelebb 68-ban kerültünk, mikor atyám, tartalékos
páncélos tisztként részt vett a Varsói Szerződés által szponzorált,
egy szomszédos országba való bevonulással egybe kötött alaki gyakorlaton. Biztos kommunizmus
volt, meg diktatúra, de ezt nem nagyon lehetett érzékelni: volt az életnek egy
szabott rendje, mely mindennapjainkat meghatározta, s az ember idővel
megtanulta, hogy ha közvetlen módon nem konfrontálódik a politikával, meglehetős
szabadságban élhet. Nagy vallásüldözésekre sem emlékezem: én 1965-ben
voltam elsőáldozó, pár évvel később bérmálkoztam, mélyen hívő nagynénémet
kísérve hetente koptattam a győri Karmelita templom
padjait. Persze aki karriert, pláne pártkarriert akart csinálni, annak ez
annyira nem volt ajánlatos, de hát valamit valamiért… 1990 körül szenvedő képet
vágva aztán ők is megérkeztek, s hogy, hogy nem, rögtön vezető szerepeket is
szereztek a gyülekezetekben, egyházközségekben.
 |
| Mint a legtöbb általános iskolában, a győri Ságváriban is meg lehetett rendelni a Pajtás újságot, amit aztán hetente az osztálytermekbe kaptunk. A lap 1969. évi 2. számában találkoztam először képregénnyel: Pif kalandjai éppúgy lenyűgöztek, mint a – nem éppen kisiskolásoknak való – kémelhárítós történet, A B 26-os ügynök. A rajzolónak furcsa, szokatlan neve volt, egy darabig betűzgetni kellett, mire sikerült megjegyezni: Z-ó-r-á-d E-r-n-ő… |
Győr a hatvanas években
kultúrváros volt – száz éve is az volt, ma is az. Volt színháza, számos mozija,
kiváló könyvtári hálózata és remek iskolái, nagyszerű tanárokkal. Általános
iskolásként a Szabolcska utcai Ságváriba jártam – nagy örömmel
csatlakoztam tavaly a Facebookon a suli volt hallgatóinak csoportjához. Itt, az iskolában előfizethető Pajtáson keresztül találkoztam először
a képregénnyel úgy 1968-69 körül. Egy évvel később vált szokásommá a Füles
és a Magyar Ifjúság képregényeinek heti olvasása, szüleim,
nagyanyám és népes családunk más jótét tagjai nagyvonalúságának hála, rövidesen
hetente megvehettem a Pif magazint is. Gimnazista a Kazinczyban
voltam: angol tagozatra jelentkeztem, kémiára vettek fel, engem azonban
elsősorban a rajz, közelebbről a képregény rajzolása érdekelt. Egy napon –
ahogy arról már másutt beszámoltam - vettem a bátorságot, és hosszú levelet
írtam Zórád Ernőnek, 1973 végén személyesen is felkereshettem őt, 1974
elejétől pedig egy új, céltudatos, a „pályára” való rákészülést a központba
állító szakasza kezdődött az életemnek.
 |
| 1969 végén aztán kezembe került az első Füles is… A négy békeszerető földlakó utolsó folytatásánál kapcsolódtam be a történetbe: közel három évtizeddel később sikerült a hiányzó előzményeket is megszerezni. Rendszeresen 1970-től vásároltam a lapot. |
Mint ahogy a hetvenes évek
elejével a magyar képregénynek is… A műfaj – ne szépítsük – a kádári
hatalomátvétellel, 1956 végén született meg, a konszolidáció évei alatt nyert a
sajtóban elfogadottságot, a hatvanas évek derekától pedig valódi virágzásnak
indult. Mindez persze ellenőrzött körülmények között, s ahogy ma mondanánk, egy
viszonylag zárt kör bizniszeként zajlott. Bizonytalan, nyugati eredetű
műfajként a politika nyilván nem rajongott érte, de eltűrte, sőt, annyiban
támogatta is, hogy egyre több újságba „engedte be”: a Füles, a Pajtás,
a Tábortűz mellett idővel a Képes Nyelvmester, a Lobogó, a
Népszava, a Képes Újság is közölt „komoly”, képregényeket, a
karikaturisták által készített stripek pedig már 61-62 körül a Népszabadságban
is napvilágot láttak. Mindennek ára volt – mint az úriasszony, aki csak akkor
kedveli a vadembereket, ha jól öltözöttek, a hatalom is elsősorban az olyan
képregényt preferálta, mely nevelve szórakoztatott: a kor jellemző zsánere így
lett az adaptációs képregény.
 |
| 1969-ben egy balatoni nyaraláson kaptam kölcsön az első Magyar Ifjúságot. Örültem, hogy ebben is Zórád rajzaival találkoztam, s hétről hétre lelkesen olvastam Blood kapitány kalandjait |
Ezt a kérdést – csakúgy, mint a
műfajt megteremtő Cs. Horváth Tibor dramaturgi érdemeit vagy bűneit – a magyar
képregénytörténet-írás már sokszor körbejárta. Munkássága lehet vitatott -
valamit azonban biztosan tudhatott, ha halála után 25 évvel is van vele
(pontosabban dramaturgiai módszerével) vitatkozni való. A magyar képregény
ebben az időszakban tényleg jó volt – nemzetközi összehasonlításban is.
Elsősorban persze azért, mert néhány zseniális rajzoló csinálta. Zórád és
Sebők mesterségbeli tudása, Korcsmáros stílus-bravúrjai, Gugi könnyed eleganciája, Fazekas
Attila modern professzionalizmusa, Dargay részletgazdag vizualitása jelölte ki a
vonatkozási pontokat – aki akkor (s még jó sokáig) képregényt szeretett volna
csinálni Magyarországon, ezek valamelyikéhez kellett igazodnia.
 |
| 1971-ben, egy osztálytárs jóvoltából találkoztam a Pif magazinnal: nyártól, a 122. számmal már ennek is rendszeres vásárlója lettem. Nem volt olcsó: ha jól emlékszem, 17 forintba került ekkoriban az újságosoknál. |
A hetvenes évek elejére a Kádár-rendszer
is, a magyar képregény is megállapodott. Egyszerre élték aranykorukat. A
hatvanas-hetvenes évek fordulóján Magyarország (történetében először)
szolíd jóléti állammá vált (ahogy akkoriban mondtuk: megvalósult a
„fridzsider”-szocializmus), a 73-as olajár-robbanás hatását, a fokozódó
nemzetközi gazdasági nehézségeket még egy darabig nem érezte meg közvetlenül az
ország. Az üzletekben mindig volt áru, elsősorban – megfizethető - élelem, bár
persze a „nyugati” választéktól (no meg persze áraktól, de ez akkor még nem
nagyon tűnt fel) távol állt… Ezt onnan tudta az átlagmagyar, hogy már ő is utazhatott:
előbb az IBUSZ, majd a szaporodó utazási irodák, idegenforgalmi hivatalok
szervezett útjain évente tíz és tízezrek jutottak ki „németbe”, „olaszba” s
elsősorban a szomszédos Bécsbe, a bevásárló-turizmus fő célpontjába. És bizony
a legtöbben vissza is jöttek, mint ahogy az 56-os disszidensek is már tömegesen
jártak haza (sokan vissza is költöztek). Évente turisták milliói hozták a kemény
márkát, dollárt, és a „puha”, de mégis örömmel fogadott, testvéri valutákat.
 |
| A hetvenes évek elején a „nagyok” – Zórád, Sebők, Korcsmáros – határozták meg a magyar képregény fő irányát. Nagyon szerettem Szitás György és Gugi Sándor történeteit is: Rejtő-adaptációit ma is zseniálisnak tartom. Bár ez utóbbi téren a Korcsmáros által ábrázolt világ közelebb állt hozzám, Gugi megmutatta, hogy a képregényben nincs kötött kánon. Jó (és korai) lecke volt ez a kulturális sokszínűségből… |
Stabilnak, kiszámíthatónak tűnt
minden - s kicsit talán már öröknek is. Ebben a világban lettem én tinédzser –
s ebben lépett tízen-túli éveibe a nálam alig egy esztendővel „öregebb” magyar
képregény is. Az
ekkor, ezekben az évtizedekben született képregények – mint minden műalkotás – valahol szükségszerűen a
kort tükrözik vissza, a tömegkultúra „termékeiként” pedig ugyanazon tényezők
határozták meg őket, melyek - a szórakoztatás más megjelenési formáival együtt
– a korabeli szórakoztatás erőterét alakították. Így, ebben a kontextusban
válhat a reájuk való visszatekintés igazán érdekessé – az önmagáért való múltba révedésnek
ugyanis sok értelme nincs. Vallom, amit Putyin elnök
az egykori Szovjetunió kapcsán 2005-ben egy német televízió riporterének
mondott: azoknak, aki nem bánkódnak a régi idők elmúltán, nincs szívük, de
azoknak, akik úgy hiszik, vissza lehet hozni ezeket az időket, eszük nincs. Az ember
az ifjúságára inkább a szívével emlékezik, ám arra, ami akkor a magyar
képregényben jó és értékes volt, nagyon is az eszével kell, hogy emlékezzen. E régi mesterektől
mindig lesz mit tanulni, mert bár jócskán megváltoztak a grafikai divatok, ők mind-mind önálló stílust teremtettek – s mint Coco Chaneltőltudjuk, a divat változik ugyan, de a stílus örök.
 |
| 1974… Egy fiatal rajzoló, Fazekas Attila ebben az évben kapja első megrendeléseit: új, lendületes, idáig csak a külföldi képregényben megszokott stílusa rövidesen a legnépszerűbb rajzolók közé emeli. Az első tőle olvasott képregény a Rab Ráby volt. |
