2017. december 31., vasárnap

Győztes csaták, dicső évszázadok – a hűségesek köszöntése


Rege a csodaszarvasról, 1991
Születésnapom felett elmerengve turkáltam kicsit a régi fényképek között. Ilka lányomnak hála, már ez is digitálisan történik: pár éve fáradtságot nem ismerve boldog emlékű nagynéném közreműködésével beszkennelte a győri családi képarchívum jelentős részét. A hozzáadott értéket a filenevek adják, melyek a kép elkészültének idejéről, körülményeiről, az ábrázolt személyekről adnak információt. Nagy dolog ez, hisz nagynénénkkel (aki 92 éves korában néhány éve ment el közülünk) a családi legendárium jelentős része is sírba szállt: sok kép kapcsán így aztán csak találgatni tudunk. Azt, ami kortörténet, s túlmutat a csak a családra tartozó, meghitt pillanatokon, szívesen osztom meg másokkal a Facebookon – például a Régi Győr fantasztikus közösségében, melyet pont az ilyen képek tesznek izgalmassá és mindig érdekessé.

Attila, 1991
Vannak persze képek, melyekhez nem nagyon kell magyarázat: ilyenek például saját születésnapi fotóim. Ezek általában a karácsonyfa körül ábrázolnak: így jár az, akinek születésnapja, de még névnapja is rögtön az ünnep után esik. Az évet nem mindig találom el pontosan, de persze ha van torta a képen, az sokat segít. 1968-ban, tízéves koromban is készült néhány fotó – köztük egy máig legkedvesebb foglalatosságaim egyike mívelése közben ábrázol: épp olvasok.


Nem akármit: Fekete István A koppányi aga testamentuma című, magyar történelmi témájú ifjúsági regényét. Mint Móra Aranykoporsója, melyről Fazekas Attila Botond-ja kapcsán magam is megemlékeztem, ez a könyv is a harmincas években született (1937), de 1958-as újra felfedezése után igazából a hatvanas években vált ismertté, sőt, sok-sok kiadást megért bestsellerré.

Honfoglalás, 1991
Nem bocsátkoznék itt Fekete István életművének boncolgatásába: olyan legendája ő a magyar irodalomnak, aki képes volt nemzedékekkel megszerettetni az olvasást, állattörténetei révén pedig közel hozni az élő természetet, az erdők, mezők, rétek és lápok világát. Jó elbeszélő volt, értett a meseszövéshez és az alakok megformálásához - ezért lehetett annyi munkájából filmet, diafilmet, képregényt csinálni. A koppányi aga… is  minden idők egyik legkedvesebb magyar filmje révén épült be a kulturális emlékezetbe: Zsurzs Éva 1967-es mozijáért az egész ország lelkesedett. Nem véletlenül: Tolnay Klári ötvenes asszonyiságának gyönyörű teljében, Bessenyei Ferenc, nemesúri, délceg méltóságában, a fiatal (de milyen fiatal!) Benkő Péter kamaszos vitézségében, s a kor többi sztárjai: a nőies nők s a férfias férfiak – és egy hősi kor, a végvári vitézek korának romantikus emlékezete. Egy darab a történelemből, mely mindannyiunk közös kincse volt.

A szentgalleni kaland, 1991
A magyar történelmi regény, képregény helyéről, szerepéről már többször elmélkedtem itt, a blogon. Nem tudom, s nem is fogom elfogadni, hogy a Kádár-korszak (pláne, így anblokk) kultúrpolitikája nemzetellenes lett volna – nem volt az. A hazafiságra nevelés igenis fontos volt abban az időben, mint ahogy nyelvünk, kultúránk ápolása, történelmi múltunk elevenen tartása is. Azt viszont még a korszak legelszántabb kritikusai (s a mostani „nemzeti” oldalon van ilyen elég) is elismerik, hogy a szépirodalomban, a filmen, s később a televízióban igazi kultusza volt a magyar történelemnek: még a legvadabb Rákosi-időkben is születtek ilyen alkotások (Rákóczi hadnagya, 1953), a hatvanas években pedig a szó szoros értelmében egymást követték a nagy költségvetéssel készülő, látványos produkciók.

Lehel kürtje, 1991
1990 után aztán mindez eltűnt, mintha sose lett volna: a Honfoglalásban, ami lehetett volna akár nemzeti filmeposzunk is, a csóringerség csak az igénytelenséggel találkozott – a történelmi témájú film terén mégis ezt tekinthetjük a rendszerváltozás utáni 27 év csúcsteljesítményének. Bár rajongói körökben sok szó esik a Hunyadi-könyvekből készülő esetleges filmfeldolgozásról, nem néz ki úgy, hogy a helyzet változna:  ebben azonban nem csak a kormányzati közöny a hibás, mely láthatóan semmilyen vágyat nem érez egy mindent megrázó szuperprodukció anyagi feltételeinek megteremtésére. Egyre inkább úgy látom, hogy ha meg is születne a Toldi vagy a Hunyadi-film, s lenne bár mégoly pazar, mégoly nagyszerű is, eleve bukásra lenne ítélve: a valóvilában élők nagy többségét ugyanis vélhetően teljességgel hidegen hagyná a dolog.

A Botond monda, 1991
Két évtizedes tetszhalotti állapotából az elmúlt években  újjászületett a magyar történelmi regény, ismét jelen van a hazai kulturális élet kínálatában - bár tömegműfajjá (sajnos) nem vált, néhány tízezres, hűséges olvasóközönsége alakult ki. Sajnos ez a képregényre semmilyen hatással nem volt: a Bán Mór Hunyadi-sorozata könyvben sikertörténet lett, a színes képregény-album viszont az eladásokban mélyen a várakozások alatt teljesített, s így nem lett folytatása. Az ország első számú képregény-rajzolója, a történelmi képregény mestere, Fazekas Attila alkotói tevékenysége mára szinte kizárólag saját képregény-magazinjában, a Botondban való publikálásra szorult vissza, ami viszont évente csak egyszer, saját kiadásában jelenik meg. 

A kenyérmezei csata, 2010
Meglehet, a rajzok már nem „divatosak”, de szépek, s történelmileg hitelesek: nagy erőssége volt ez a magyar „adaptációs” képregénynek, melynek szép hagyományait ma már csak Fazekas munkái őrzik. Vizuálisan ábrázolják a letűnt korokat, alakokat és eseményeket, fejlesztik a képzelőerőt, látványosak, a történetek meg jól megírtak, tanítva szórakoztatók. Mára néhány száz ember - Fazekas hűséges olvasói - szenvedélyévé váltak: ők azok, akik kitartanak a Mester s a magyar történelmi képregény mellett. Őket köszönti, nekik szól ez a cikk: Isten áldja meg 2018-ban is a hűségeseket!