2016. június 14., kedd

Kuba szabad! - Fidel Castro forradalmának képregényes emlékezete


1959. február 16-án a kettős hatalom megszűnésével győzött a kubai népi forradalom –  hat éves küzdelemre végleges pontot téve Fidel Castro (1926- ) lett az ország miniszterelnöke. Mikor 53-ban Castrot a Moncada-laktanya elleni támadásért a Battista-rendszer bírósága 15 évre ítélte, a jogászból (ugye! ugye!) lett ifjú forradalmár nem tudom, gondolt-e arra, hogy hat év múltán az ország teljhatalmú ura lesz - s marad mind a mai napig?

A forradalom utolsó szakaszának eseményei, Wozniak képregényében… A felkelők fokozatosan az egész szigetet ellenőrzésük alá vonják
A kubai forradalomra a világ nagyobbik része ma is csendes szimpátiával tekint. Ebben nagy szerepet játszik a forradalmi romantika: az olyan lázadó fiatalok, amilyen egykor Castro és barátai, s különösen Ernesto „Che” Gueavara, a Commandante voltak, generációk számára példaképül szolgáltak. S a remény ígéretét arra, hogy összefogással, bátor kiállással egyszer minden zsarnoki rendszer megdönthető. 

A Santa Clara-i bevonulás 1959 januárjában történelmet írt, s egy legenda is megszületett…

Az olyan filmek, mint a 2004-ben bemutatott A motoros naplója a romantikától eltávolodva igyekeztek reális képet adni arról a hat évtized előtti Latin-Amerikáról, ami a forradalmi mozgalmakat életre hívta – a népszerű kultúra más alkotásai, mint a francia-spanyol Nathalie Cardone híres Hasta Siempre!-feldolgozása pedig gondoskodnak a Che-mítosz fenntartásáról.


A kubai forradalom és annak vezérei viszonylag gyorsan képregényen is megjelentek. Elsősorban persze Latin-és Dél-Amerikában, ahol Che legendája ma is elevenen él – alakjával igen sok jól-rosszul megrajzolt történet foglalkozott. A kettőezres évek derekán a Che-mítosz Európában is új erőre kapott – Charles, Wozniak és Bekaert szép albuma a regényes mozzanatokat megőrizve, de a tényekhez ragaszkodva elevenítette fel Che Guevara életének fő állomásait. Számomra már csak grafikai igényessége folytán is a legkedvesebb az argentin Enrique Breccia, Alberto Breccia és Héctor German Oesterheld a hatvanas évek végén eredetileg folytatásokban megjelent, s azóta sok-sok album kiadást megért története.

1959: a győzelem pillanata Enrique és Alberto Breccia történetében
Fidel Castro (de inkább a Castro-rendszer) képregényes életrajzát 2010-ben egy német művész, Reinhard Kleist készítette el. Az először a német Carlsen kiadónál megjelent, közel háromszáz lapos alkotás műfaját tekintve kép-regény (graphic novel): a történetet erőteljes, fekete-fehér, filmszerűen pergő rajzokban beszéli el. Kleist ismeri és szereti Kubát (erről korábbi munkája, a Havanna már tanúskodott). Otthonosan mozog a helyszíneken, mély szimpátiával mutatja hősei felemelkedését, s nem kevés szomorúsággal bukását: a forradalom és a szabadság fokozatos diktatúrába fordulását.
1956. december 26... Kleist képregényében Granma Kuba partjai felé közelít. Új szakaszba lép a forradalom
A kubai forradalomnak a magyar képregény korai szakasza is emléket állított.  Cs. Horváth Tibor a Lobogó számára Viva Castro! címmel dolgozta fel a kubai forradalom hat éves történetét. A rajzokat Korcsmáros Pál készítette. Ha az utólag belemagyarázható politikai felhangoktól eltekintünk, a végeredmény egy ma is élvezhető akciótörténet lett, a kelleténél talán kicsit több szöveggel, izgalmas, de kicsit irreális cselekménnyel. Rögtön az indulás a kebelbe mar: Castro és hős felkelő társai nagy, amerikai batárokon, nyitott gépkocsikon indulnak – talpig kommandósnak öltözve, kezükben géppisztolyt lengetve – Santiago de Cuba utcáin a Moncada-laktanya felé. A folytatás méltó a kezdéshez: Kuba hősei két magasztos gondolat kimondása között rejtői pofonokat osztanak, s végül csak kivívják a szabadságot.

Venceremos! Győzni fogunk, barátaim!
A történet utolsó lapja így, több, mint fél évszázad távlatából azért kissé ironikus. Mondhatnánk: a magyar szerzők tudhattak valamit. Mert bár a sztori azzal ér véget, hogy Havanna népe 1959 januárjában egy emberként az utcákra seregelve köszönti a diadalmas forradalmárokat, s szeretett új vezérét, Fidel Castrot, a lap alján azért már felsejlik a jövő. „Menekülés a pokolból!” – ígérte a Lobogó a folytatást. Ami el is következett… Mert forradalom ide, kivívott szabadság oda, az elmúlt 55 évben életük kockáztatásával százezrek vágtak már neki az amerikai partokig vezető 145 kilométeres távolságnak, vagy éltek a néha legálisan engedélyezett kivándorlás lehetőségével. Mindez – csakúgy, mint politikai pályája mások általi megítélése – az agg forradalmár szempontjából aligha bír bármi fontossággal. „Ítéljetek el, nincs jelentősége. A történelem majd feloldoz engem.” – mondta 1953-ban, a rögtönítélő bíróság előtt. S mert a történelmet mindig a győztesek írják, végső soron igaza lett…