 |
| 1938 - Az első választását megnyert, diadalmas ifjú politikus, Oxford parlamenti képviselője |
Áttekintve a blog bejegyzéseit,
kelletlenül kellett megállapítanom, hogy azok szinte kizárólag a képregényről,
s annak összefüggésében ennen egykori munkásságom némely aspektusáról szólnak,
s alig, sőt, szinte egyáltalán nem érintettem másik, valószínűleg valódi
hivatásomat, a jogtudományt. Most tekintsünk el attól, hogy a
képregényes-kiadói múlttal való foglalatosság is lehetne magánügyem, s talán
kár ezekkel a régi történetekkel terhelni a Nyájas Olvasót – a számláló mai
állása szerint 43 850 látogatás jelzi, hogy ezek az írások valami érdeklődéssel mégis
találkoznak. Nyilván jogászi-jogtudományi pályám közeli
kollégáimon túl szélesebb érdeklődésre aligha tarthat számot – pedig hát
érdekes dolgok estek meg velem ennek összefüggésében is.
 |
| Lord Hailsham hivatali irodájában, a nyolcvanas évek elején |
Talán már szóltam arról, hogy a
jogi karra is Zórád Ernő ösztönzésére kerültem be. Ha látott is bennem
tehetséget a hetvenes évek derekán, annak mértékéről illúziói nem nagyon
voltak: nem bátorított, hogy művészeti iskolával próbálkozzam. Jogászból
viszont, mondta, bármi lehet: operett- és nótaszerzők, librettisták, nagy
dráma- és hírlapírók példájával próbálta megédesíteni a tanács keserű utóizét.
Legnagyobb meglepetésemre már tanulmányaim kezdetén, rögtön 1977-ben
beleszerettem a jogba, s kisebb-nagyobb kihagyásokkal máig kitartottam
mellette. A legnagyobb kitérőt 1984-1998 között a képregény és a kiadói szakma
jelentette – addig s az óta munkám és szenvedélyem ez a sokak által (minden
alap nélkül) száraznak tekintett „dolog”. Persze nem tagadom, ehhez a pályához
is kellett némi szerencse. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején a
pesti jogi kar az ország egyik legizgalmasabb helye volt. Komoly emberek, egykori
véres-vörös MSZMP-tagból mára narancsszínűre fakult kormánypárti politikusok
állítják, nem nagyon célszerű vitatkozni velük, hogy diktatúra volt akkor
Magyarországon, nem kicsi, de nagy. Párszor már leírtam: én erre azért másként
emlékezem. A jogi kar mellett lelkesen (és háborítatlanul) járhattam a
szomszédos teológián Nyíri Tamás óráira, nem kis büszkeséggel hordtam az
egyetemen dédapám a harmincas évekből hátramaradt frontharcos kabátját, magunk
között bátran szidtuk a rendszert, s titkon persze reméltük, hogy idővel majd
megreformálhatjuk azt. A sör olcsó volt, az ösztöndíj tekintélyes, a kari
könyvtár s a közeli Molnár utcában az Állami Gorkij Könyvtár folyóiratokkal,
külföldi szakirodalommal remekül felszerelt.
 |
| Elkötelezett konzervatív, becsületes politikus, remek tollú író. Ezzel a művével sikerült először megismerkednem... |
Nagyszerű professzorok
tanítottak:
Brósz Róbert, Eörsi Gyula, Sárándi Imre, Asztalos László, Németh
János, Békés Imre, Györgyi Kálmán, Schmidt Péter, Földesi Tamás, Vékás Lajos,
Harmathy Attila - a magyar jogtudomány legendái. Néha áthallgattunk a
közgázra is, ahol
Sárközy Tamás egyéni stílusú előadásai
mindig telt házakat vonzottak. Nálunk alig
idősebb szemináriumvezetőink, a tanársegédek hagyták, sőt, támogatták, hogy
azt kutassuk, ami érdekel: nem nagyon voltak tabu témák. A rendszerváltás szó
akkoriban még persze nem szerelt az értelmező kéziszótárban, de valójában ott,
akkor kezdődött el a folyamat. Egykori évfolyamtársaim ma már miniszterek
vagy magas közjogi pozíciókat töltenek be, alkotmánybírák, nagykövetek, tisztes szakmai testületek elnökei. Hogy majd ily magasra viszik majd egykoron – gondolta volna a fene. Főként, mert némelyik se szorgalmas, se túl okos nem
volt: nekem viszont remek megélhetési forrást jelentett, hogy néhány száz vagy
ezer forintért (nagy pénz volt ez akkor!) bérmunkában, bármely témában megírtam
helyettük az éppen aktuális évfolyam- vagy szakdolgozatot. Ezekből mindig
eltettem egy példányt – később könyvbe köttettem az egész gyűjteményt.
 |
| Arcképét David Griffith festette meg |
Így maradt fenn egyebek mellett a
közben nagy magyarrá, demokratává, később miniszterré lett egykori csoporttárs
a tudományos szocializmus órára készített, elkötelezett marxista-leninista
politikai elemzése is. Más, páli fordulatokat nem tett csoporttársakkal néha priviben
elélcelődünk azon, ma mi érne többet a miniszter úrnak: ha azt mondanám, én,
vagy azt, hogy ő írta az ominózus dolgozatott. Első esetben hallgatóként csalt egy
közepesen nagyot – a másodikban… Jobb bele sem gondolni. Veszély persze nem
fenyegeti, mert a böcsület – az egykori
Eddával szólva – ennél többet ér. Akkor
jó áron kifizette, az övé lett örökjogon. A legtöbb dolgozatot persze azért a
magam nevében írtam – némelyikre máig büszke vagyok. Egészséges érdeklődésem
Anglia, az angol történelem és jog iránt már elég korán ebbe az irányba
terelgetett. Érdekelt az angol politikai rendszer, mely annyira más volt, mint
az európai, s vonzott az alkotmány nélküli alkotmányosság eszméje – az, amit a
British
Constitution megtestesít. A kari könyvtár meg a „Zorkij” jó alapot
jelentett, de voltak beszerezhetetlen kötetek – egyre inkább szokásommá vált,
hogy ezeket – levélben megkeresve a szerzőket – tőlük kérem el.
 |
| A Lordkancellár hivatalos portréja. Minden példányt saját kezűleg írt alá. Ezt az Interneten találtam - az enyém sajnos elveszett az évtizedek viharában |
A módszer működött. Nagy európai
jogtudósok, szociológusok, sőt, aktív miniszterek vették a fáradtságot, hogy az
ismeretlen magyar egyetemista megkeresésére érdemben válaszoljanak, cikkeiket,
könyveiket elküldjék neki. A nyolcvanas évek elejére kellemes és
könyvespolc-gyarapító viszonyba kerültem a társadalom tudósok Raymond
Aronnal, Jürgen Habermassal, a jogtudósok közül Max Kaserrel és André
Tunc-al, a közgazdászok közül John Kenneth Gailbraith-al és Lord
Nicolas Kaldorral. Könyveik, leveleik máig megvannak – mert a „kommunista”
posta persze hiánytalanul kikézbesítette valamennyit. Legkedvesebb mentorom
azonban egy angol konzervatív politikus, Quintin McGarel Hogg volt.
Munkásságáról rendre teljes neve és titulusai feltüntetésével emlékeznek meg a
brit annalesek: The Right Honourable Lord Hailsham of St Marylebone, KG CH
PC QC. Amikor kapcsolatba kerültem vele, Margaret Thatcher volt
Nagy-Britannia miniszterelnöke – „Your Lordship”, ahogy nagy bátran
szólítottam pedig a Lordkancellár tisztét töltötte be.
 |
| Kilencven körül is aktív, élénk szellemű ember maradt |
Így, október elején szoktam különösen
jó szívvel visszagondolni rá: születése (1907. október 9.) és halála (2001.
október 12.) hónapjában. Apja Stanley Baldwin alatt szolgált Lordkancellárként
(s kapott viscounti, al-grófi rangot). Quintin Eton és Oxford után már
fiatalon bekapcsolódott a politikába. Churchillel szemben, akit nagyon
nagyra tartott, soha nem „ment át a folyosón”, nem váltott pártot: 1938-tól,
első képviselőségétől haláláig elkötelezett és lelkes konzervatív maradt. A
háború idején rövid ideig előbb Afrikában szolgált, de egy komoly térdsérülés
miatt frontszolgálatra alkalmatlannak nyilvánították. Wilson tábornok
törzsében azonban tovább szolgált: őrnagyi rangig vitte. 1950-ben, édesapja
halála után megörökli a rangot és helyét a Lordok Házában. Az Eden-kormányban
már tárcát kap (1956-57 között haditengerészeti miniszter), a MacMillan
kormányban oktatási miniszter (1957-59). Az ötvenes évek végén a konzervatív
párt vezetője, a hatvanas évek elején Lordok Háza elnöke, majd elsőként tölti
be az 1964-ben létre hozott tudományügyi miniszteri posztot. Először 1970-74
között, majd 1979-1987 között Lordkancellár. 1970-ben peeri rangot kap: elnyeri
egykori választókörzete, St Marylebone báróságát. Kiváló szónok, nagy
irodalmi tehetséggel megáldott ember, s nem lebecsülendő politikai intrikus. A
konzervatív eszmék konok és szellemes védelmezője, a baloldal és a liberalizmus
kérlelhetetlen ellenfele, hivő anglikán, aki politikai kiállását keresztény
hitével összhangban igyekezett kialakítani.
Nagy türelemmel válaszolt az
angol alkotmányosságot és politikai rendszert érintő kérdéseimre, könyveket és
különnyomatokat küldött. Az összehasonlító joghoz készülő tanulmány
lektorálását előbb udvariasan visszautasította (tartok tőle, hogy jelenlegi Lordkancellári kötelezettségeim kéziratok elolvasását vagy bírálatát lehetetlenné teszik), de aztán a tanulmány részletes vázlatát
végül áttanulmányozta, s több módosítást is javasolt. Mindezt gyönyörű, kalligrafált kézírású
levelekben tette: nem csak a stilisztikailag tökéletes tartalomra, de a
külcsínre is sokat adott. Péteri Zoltán professzor, az összehasonlító
jog kutatásának magyar úttörője 1980 decemberében némi megrökönyödéssel vette át az elkészült
kéziratot. Előbb az irodalomjegyzékhez lapozott. „Ezeket a könyveket hol
találta meg?” – kérdezte gyanakodva. „Otthon, a polcomon.” – hangzott a
kissé hetyke válasz. Aztán, a dolgozatban az ajánláshoz és a
köszönetnyilvánításhoz érve, felkapta a fejét. „Honnan ismeri maga a Lord
Hailshamet?” „Levelezgetünk…” – válaszoltam szemlesütve. A dolgozatra akkor
és ott ötöst kaptam, az angol jog iránti érdeklődésem pedig megmaradt – s
mindig jó visszagondolni azokra, akik tanulmányozása kezdetén önzetlenül
segítségemre voltak. Kellemes viszonyunk immár több, mint harminc éve tart - néha úgy
érzem, jottányit sem értek belőle többet, mint egykoron. Vigasztal a tudat,
hogy általában az angol jogászok sem: az évek számával a tárgyi tudás ugyan
gyarapodik, de a megértésre úgy a pályán töltött négy-öt évtizedig még nekik is
várni kell…
