A 74-es járat első megállója: január

Emlékezetes volt 73 televíziós Szilveszetere… Kitett magáért a tévé, hozta a kedvenceket: műsort vezetett Vitray Tamás és Szegváry Katalin, fellépett Alfonzó és Bárdy György, a Mikes-Somogyi páros és Brachfeld Siegfried, énekelt és mókázott Koós János és Hofi, s persze a nyolcvan éves Honthy, aki …

Kellett is a szívmelengető élmény, mert 1974 januárja nagy hideggel és havazással kezdődött: a Tisza felső szakaszán már 25 kilométeresre hízott a jégtorlasz. A szocialista építőmunka vonatkozásában azonban az év határozottan kedvező előjelekkel indult. Barcson parkettagyárat adtak át, épülőben volt már az évente 2500 új lakás előállítását majdan lehetővé tevő veszprémi házgyár, s enyhültek a pedagógusok terhei is: az egy tanárra eső diákok száma országosan immár 16-ra csökkent. Megtartotta első ülését a minisztertanács: napirendjén a minőségszabályozás és a lakáselosztás kérdései szerepeltek. Január 4-én megvolt az év első lottóhúzása: a nyertes számok a 10, 23, 41, 54 és a 75 voltak. Ítélet született a „facsemetés milliomos” ügyében: a galád ügyeskedőt a bíróság példás büntetéssel, három év szabadságvesztéssel sújtotta. Az éves termelés növekedését 1974-re az év elején a szakemberek 7-8 %-ra prognosztizálták, s biztosítottnak látszottak a kiegyensúlyozott ellátás feltételei. Az építőipar erre az évre 85 400 lakás átadását ígérte.

Az első hét hazai slágerlistáját a Magyar Ifjúságban az LGT vezeti Barta-Adamis dalával, a Vallomással. 73-74 legnépszerűbb hazai zenekara tagadhatatlanul az LGT, mely a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat összesítése szerint az együttesek versenyében a Bergendy és az Omega előtt elsőként végzett. Az előadóművészek legnépszerűbbike Koncz Zsuzsa (275 501 pontot ért el, bármi után is számolták ki azt), őt Korda György és Zalatnay követi. Koncz most is ott van a slágerlistán: Szörényi-Bródy dalával, a Hé, mamával (aminek német változata az NDK-ban is igen-igen népszerű lett) ő a második helyezett – a harmadik az Omega, a Hazug lánnyal. Új a slágerlistán a Dal az ártatlanságról: a 73 szilveszterén alakult Fonográf megkezdi rövid menetelését a csúcsra…

 

A korabeli ifjúság – mint jómagam – vasárnap 10.30-kor oda cövekeli magát a rádió elé, ahol Komjáthy György „nyomja” a Vasárnapi koktélt (innen lehet jó minőségben magnóra venni a számokat), hét közben meg Cseke Lászlót és Bárd Istvánt hallgatja a Szabad Európán, hogy azért az újdonságokkal is képben legyen. S persze a magyar nyelvű novi sad-i rádió Futótűz című fergeteges műsorát, melynek a mottója ez volt: „Inkább hallgass Futótüzet, mintsem kergess futó szüzet!” A popzenében Európa (mi is) ekkor még leginkább az angolokhoz, s különösen a New Musical Express sikerlistájához igazodik. Itt a hónap első két hetében a The New Seekers vezet (You Won't Find Another Fool Like Me), a hó közepén Leo Sayer (The Show Must Go On) a hó végén azonban berobban a Sweet a Teenage Rampagne-al…

Január 5-én elhunyt Illés Béla, az író: nem nagyon akadt olyan napi- és hetilap, melyben a következő napokban a lesújtott pályatársak ne búcsúztak volna meghatottan tőle. Korabeli kulturális életünk nyomasztó figurája ő, akit csak jóval halála után lehetett annak mondani, ami valójában volt: nagyétkű sviháknak, irodalmi Háry Jánosnak.

Előhang a hőskölteményhez

Valós helyszínek, kitalált történet, magyarbarát bolsevik...

A magyar képregény-történetben – tudomásom szerint – egyetlen munkájával hagyott nyomot: 1960-ban Endrődi István a Füles számára adaptálta A vígszínházi csata című regényét. Mint a Men in Blackben a feketeruhások kalandjait feldolgozó tévésorozat, az író elmesélt egy csatát, ami a valóságban meg sem történt, a rajzoló pedig történelmi hűséggel leportrézta az alakokat, akik meg sem születtek, soha... Mindez nem cáfolja a könyv nyitó Sztálin-idézetének örök igazságát: ,,Nincs az a vár, melyet a bolsevikok ne tudnának bevenni!” – hisz voltaképp ez a kitalált, imaginárius várakra és a kitalált, jóságos magyarbarát bolsevikokra (mint Guszev kapitány) is vonatkozik…

Drahota Andrea és Bitskey Tibor az év első magyar filmjében

Nyílhegy és aranyöv. Korhatár nélkül megtekinthettük.

Sólyom a sasfészekben - akcióban a reakció

Az Állami Hangversenyzenekar – Ferencsik János karnagy irányítása mellett – az NSZK-ba utazott, Fischer Annie pedig nagy sikerű versenymű estet adott a Zeneakadémián. Ágay Karola és a gitárművész Szendrey-Karper László szovjet turnéról tér haza.  A tévé nagy sikerrel vetítette a Sólyom a sasfészekben című sorozatot. A mozinézők nyilván ezért nem tolongtak, hogy megtekintsék Szultan Hodzsikov színes, szélesvásznú szovjet filmjét, a kazah Rómeo és Júlia szerelmi történetét, a Nyílhegy és aranyöv című monstre alkotást. Bemutatták a Szent-Györgyi Alberttel készült riportfilmet, az Európa Kiadó két kötetben megjelentette az orosz dráma klasszikusait, Aragon: Kommunisták című művét, a Helikon Heinrich Heine verseit… Az év első magyar premierje A szerelem határai, mely a falura került fiatal védőnő (Drahota Andrea) és az ott dolgozó körzeti orvos (Bitskey Tibor) mélyen emberi történetét beszéli el. Pest Bejárt-lázban ég: a francia mester balettjeit magyar művészek tolmácsolják. Sztravinszkij Tűzmadarának főszerepében Markó Iván lépett színpadra.

Metzger Mária és Róna Viktor Béjart egy balettjében

A klasszikus magyar képregény - bárki, bármit is állít – a politika kiszolgálása tekintetében sohasem volt annyira szolgalelkű, mint például az ötvenes-hatvanas években az amerikai. Más útja nem lévén, a hatalom nyomvonalába szegődött, illő arányban és mértékben foglalkozott polkorrekt témákkal, de olyan direkt propaganda-eszközzé sosem vált, mint az ötvenes években a diafilm: erre a konszolidált Kádár-rendszernek már nem volt szüksége. A politikai-ideológiai lapok szerkesztői inkább az „áthallásos” témákkal kedveskedtek a kultúra pontentátjainak.

A történet ugyan nem szűkölködött a látványos akciókban...

Mint a Magyar Ifjúság is… Alighanem az 1973 szeptemberi Pinochet-puccs (amit a szocialista tábor természetesen heves tiltakozásokkal ítélt el) adta az ötletet Cs. Horváth Tibornak, hogy gyorsan megírja egy, a húszas évek Dél-Amerikájában, Paraguayban játszódó történet forgatókönyvét. A történet középpontjában a frissen felfedezett olajmezők kitermeléséért folytatott, a Bolíviával helyi háborúhoz vezető küzdelem állt, melynek igazi nyertesei persze a szálakat mozgató imperialisták, a nyugati olajkonszernek vezetői voltak.

... a spoileres cím miatt azonban a végkifejlet tekintetében nem nagyon akadt izgulni valónk.

Főszereplője, Luis Torres szabadság- és akcióhős, aki inkább a nép javára használná fel a föld kincseit. Annak rendje-módja szerint el is bukik: a lap 74 januári számában magasztos (de meglehetősen unalmas) küldetése a kivégzőosztag golyói előtt véget ér. Az imperialisták, elvtársak, bizony már csak ilyenek.

A rendszer jelképe lehetne - Lady Konszolidácia diktálja a divatot

Január 8-án magyar-szovjet külügyminiszteri tárgyalások kezdődtek. A szénbányászat erre az évre 26,6 millió szenet ígért az iparnak és a lakosságnak. Miközben a lapok arról cikkeztek, hogy a tőkés országokat megosztja az energia-válság, s Nixon elnök tárgyalásokat javasol, Párizs pedig már készül a várható gazdasági nehézségekre, itthon az energiaipar a kőolaj-feldolgozás 9 %-al, a hazai földgáz kitermelésének 10-12 %-al való növekedését prognosztizálta. Nem kevesebb, mint 10 milliárd forintot különítettek el a költségvetésből a vegyipar beruházásaira, negyvenhét milliárdot szociális- és egészségügyi kiadásokra (ebből 1,8 milliárdot a nyugdíjak emelésére), de jutott pénz a bakonyi kirándulóhelyek fejlesztésére is. A hónap sikertörténete: egy jehovista családból származó fiatalember „szabadulása a sötétségből” – a közben derék kommunistává vált hitehagyott egyenesen a tanácselnökségig vitte. A televízió végre műsorára tűzi a kor egyik legnépszerűbb színházi előadását, a Pesti Színház Adáshibáját. A sci-fi rajongói a Solaris című szovjet filmben találhattak igaz gyönyörűséget: Tarkovszkij alkotása ma is lenyűgöző, ma is gondolkodásra késztet.

Solaris. A kutatóállomáson megelevenedő emlék-alakok. Balról: Natalja Bondarcsuk

A lakossági betétállomány 62 milliárd forintra szaporodott. A megfáradt dolgozó dúskálhatott a kikapcsolódási lehetőségekben: miközben a Pentagon kémei a Fehér Ház körül settenkedtek, az amerikai kommunisták pedig lapjuk, a Daily Worker ötvenedik születésnapját ünnepelték - nyilván - borzasztó kapitalista elnyomás alatt, idehaza Pécsett, a Nádor Szállóban (teljes ellátással) 390 forintért másfél napig lehetett dőzsölni. A Ráckevére szervezett disznótoros túra (útiköltséggel) azonban már 77 forintból megoldható volt… Az ország legjobb szállodáiban ekkor egy éjszaka 160 forintba került. Akadt olyan is persze, aki máshol kereste a kikapcsolódást: erőszakoskodó nyugdíjasokat és telefonok fosztogatóit ítélte el a bíróság. A pesti utcákat száznál több hómunkás és sok-sok gép takarította, szerencsére azonban a hó közepén megkezdődött az enyhülés, ami azonban - a KÖJÁL szerint -  nem hozta magával az influenza-járványt.

Bemutató a Vígszínházban: Csehov Cseresznyéskertje

A dohányosokat hirdetések bátorították arra, hogy kedvenc cigarettájukat csakis Kálky-szipkából szívják  – 21 forintért bárki megvehette a trafikokban. De nem az egyetemi felvételiben reménykedő 50 000 érettségiző diák. Az új felvételi rendszer szerint száz jelentkezőből 30-40 kerülhetett csak be az egyetemekre, a sztárszakokon óriási volt a túljelentkezés (a jogi karokon 400 %-os, az orvostudományi egyetemeken 247 %-os, az állatorvosin 343 %) – miközben a tanárszakokon és a művészeti felsőoktatásban „alig” tízszeres. A Műegyetemre már 17 pont alatt be lehetett jutni (az orvosira 18,07 kellett, az óvónőképzőre 14,18 elegendő volt), ám sok mérnökkaron még így sem sikerült teljesen feltölteni a létszámot.

1974-ben elszoktunk már ettől...

A Pajtásban is véget ért egy képregény: a lengyel testvérlap, a Wsiat Mlodych nyomán (az eredetire való utalást Kósa Pál barátom találta meg) készült A fekete lovagok kora. A rajzokat Szitás György alakította a magyar változat számára át. A történet Kopernikusz életéről szólt, s az akkor már elkényeztetett magyar olvasó számára meglehetősen furcsán hatott: a rajzokhoz nem tartozott szövegbuborék, a viszonylag terjengős, egyes képekhez tartozó leírások a lapoldalon kaptak helyet.

... aztán érte a Pajtást ennél a történetnél nagyobb szégyen is. Igaz, nem sok...

Ami helyette jött, nem tartozott a magyar képregény csúcsteljesítményei közé. Murányi-Kovács Endre több kiadást megért ifjúsági történelmi regénye, A Garibaldi dobosa adaptációját Alaksza Tamás készítette el (ezzel rendben is volt minden), a Török Pali kalandjainak emléket állító rajzokat azonban – Zórád után, szabadon - Donáczi Tibor. Borítson a történet emlékére jótékony fátylat az idő – később, Feyér Balázzsal aztán érte a Pajtást még nagyobb szégyen is.

A Madáchban próbálni kezdik A névtelen levelek című darabot

Január második fele is csak jó híreket hozott. Befejeződött a bútoripar rekonstrukciója: a gyárak 12 %-al több bútort ígértek, Budapesten pedig már nyitás előtt állt az első Domus Áruház. Dübörgött a föld a tégla-és cserépipar diadalmenete alatt: tíz év alatt huszonhat új gyár megépítésével ez az iparág is teljes rekonstrukción esett át. Villamosipari beruházásokra 6,7 milliárd forint jutott: ennek egy jelentős részét már a paksi atomerőmű megkezdett beruházása emésztette fel. Végre kis méretben is készülnek majd a konfekcióruhák, adta örömhírül a textilipar, a Minisztertanács pedig – ugyanazon ülésén – megtárgyalta a társadalomtudományok helyzetét s bölcs intézkedéseket hozott az épületek tűzvédelmi korszerűsítése érdekében. Országszerte pártnapok kezdődnek: napirenden „szocialista munkánk időszerű kérdései”. Az – a sajtónak hála - pártnapok nélkül is kiderül, mi foglalkoztatja a kapuvári kommunistákat. Lehetne más, mint az üzemi demokrácia fogyatékosságai? Ugye, ugye… Ami nem: a lakáskérdés. Ebben a városban ugyanis sok-sok lakás épül…

Polimer - egy sikerült magyar márka. Az akkor vásárolt kazettáim négy évtized után is lejátszhatók…

Az időjárás viszont sehogy se nem akar elvszerűen viselkedni: miközben január 19-én Sopronban plusz öt fokot mérnek, Debrecenben mínusz 15 fokot mutat a higanynak az ő szála. Az enyhülés azonban lassan áthúzódik az ország középső és keleti részeire is. Bizony nem bánja ezt a kiskereskedelemben dolgozó szocialista brigádok 160 000 tagja, akiknek áldozatos munkája révén 6,5 %-al nőtt a boltok forgalma. A maga részéről a kozmetikai ipar is mindent megtesz ennek érdekében: a közkedvelt BAC sprayből 650 000 darabot, fogkrémből 21 millió tubust, szappanból pedig 9000 tonnát tervez ebben az évben átadni a kereskedelemnek. Újdonság: a tutti-frutti ízű gyermekfogkrém, mely Gabi fantázianév alatt kerül majd forgalomba. Az édesipar is csak cuki hírekkel szolgál: előző évben több, mint 10 ezer tonna cukorkát, kekszet, kakaóport – összesen 760 féle édességet – állított elő. Atyám révén (épp ekkoriban diagnosztizálták a cukorbetegségét) minket is közvetlenül érintett, hogy – az egyéb tételek emelése mellett - 1974-ben 430 mázsa diabetikus csokoládé átadására is számíthattak a kereskedők.

A Nagyszállóban akkor ennyibe került a pihenés.

Épül-szépül Budapest. A főváros 1974-ben 15 milliárd forinttal gazdálkodhat – jut ebből Erzsébeten óvodára, az Árpád úton az Újpestet Rákospalotával összekötő felüljáróra, 150 millió a közvilágítás korszerűsítésére. Húszezer új telefont kötnek be, de 140 000 budapestinek még tovább, türelemmel kell várakoznia. Ha közben betérnek a HungarHotels által üzemeltetett Royalba, 5,20-ért ehetnek egy bablevest virslivel, egy székelygulyást 14,90-ért, 15,80-ért akár már rántott bordát is kaphatnak (házi csalamádéval!). Persze van, akinek semmi nem elég. Mint például a letenyei benzinkutasoknak, akiket különösen nagy kárt okozó (egészen pontosan 638 000 Ft-os) sikkasztás miatt ítélnek el 5-6 éves szabadságvesztésekre. A szemérmetlen nyerészkedők névértéken alul vettek a Deák elvtársnő vásznánál nem jobb sofőröktől üzemanyagjegyet, a különbözetet pedig a kútnál saját zsebre kiárulták. Rossz karma – pedig a tankolni kívánó járművek száma egyre szaporodik. 74-ben 80 000 új személygépkocsi behozatalát ígéri a Merkúr. Bemutatja a tévé a Zalatnay Cini főszereplésével készült Nyári kalandot, Gyárfás Endre tévéjátéka Puskás Tivadarra emlékezik, Vitray Ötszemközt című műsorában egymásnak adják a kilincset a celebek.

... és mindig ők nyertek. Vajon hogy csinálták?  Felül Magyar Ifjúságban napvilágot látott első, alul a Pajtásban és a Fülesben megjelent felújított változat. Közte a színezett német - ennek forrását ugyancsak Kósa Pál barátom osztotta meg velem

Budapestért azért még 1944-45-ben harcolni kellett. Csillik Gábor 1974-ben Csepel rendőrkapitánya: 19 évesen azonban tagja volt annak a híres partizán-egységnek (no, nem volt sok), mely a budapesti Harminckettesek terén felrobbantotta a nyilas Hűség Házát, majd később a Metropol szállót, az SS-ek kedvelt tanyáját (19 német tiszt halt meg ebben az akcióban).  Emlékiratainak (Budapestért harcoltunk) képregény-változata komoly karriert futott be a magyar lapokban: Zórád rajzaival három alkalommal is megjelent: eredetileg a Magyar Ifjúságban, majd – némileg átrajzolva és felújítva – a Fülesben és a Pajtásban is. Az oroszul tanuló nebulók épülésére aztán bekerült a Képes Nyelvmesterbe is: a januári szám olvasói jócskán átszabott, orosz nyelvű változatának egyik folytatásával találkoztak. A történet színezett lapjai az NDK-ban láttak napvilágot.

Pöttyös Panna együtt nőtt fel a szcializmussal

Az amerikaiak által levezényelt Pinochet-puccs miatti felháborodásunk nem csitul: bátran követeljük Luis Corvalán, a chilei kommunista párt főtitkárának szabadon bocsátását. Vietnamban eljött a béke, de a sok évig tartó háború nagy pusztítást hozott: a magyar dolgozók tömegei ajánlják fel, hogy (szombatonként) rendkívüli műszakokat teljesítenek az ázsiai ország megsegítésére. Az állami- és pártvezetők szinte állandóan úton vannak. Van, aki – mint Brezsnyev elvtárs – messzire: a hideg moszkvai télből Kubába látogatott, ahol másfél milliós tömeggyűlés köszönti őt. Van, aki közelebbi céllal kell beérje: Biszku elvtárs a IV. kerületi munkásőrök workshopján (dobtárazás, raktározás a Bunkócska eléneklése) vesz részt. Az UNESCO örömhíre: Lenin a világ legolvasottabb szerzője! A halhatatlan Iljics műveit (január 21-én emlékezett meg a haladó világ elhunyta 50. évfordulójáról) 125 nyelven, 63 országban adták ki – egyedül a szocialista országokban 3024 alkalommal. A jó olvasmányhoz jó falat is dukál, s ebben sincs hiány: a szövetkezetek 5,3 millió hektáron gazdálkodnak (az összes földterület 57 %-a), az enyhe tél kedvez a vetésnek (jól telelnek az őszi vetésű növények), Gyulán pedig nem csak új vágóhíd épül, de új kolbászüzemet is avatnak. Hab a tortán: devizahelyzetünk szilárd, kiegyensúlyozott, az árszínvonal növekedése pedig az év során várhatóan a 2 %-ot sem éri el.

 

Divat – csak fiataloknak

Mégis vannak nyughatatlan emberek. Mint például az a 31 éves technikus is, aki Zsiguli márkájú személyautójával 161 kilométeres óránként sebességgel robogott át a fővároson. Akciója nagy megütközést keltett: no nem a sebesség miatt (yeah, a szovjet technológia, pakidzsban kaptuk a munkaversennyel meg a kommunista szombattal, you know), hanem az illető felelőtlensége folytán. A bölcsészekkel mindig baj van: 74-ben sem volt másként. No, nem holmi szabadegyetemek meg illegális olvasókörök, netán a Bajza utca és a Hősök tere közti, kis földalatti szervezkedés miatt - ki gondolt volna ekkor még ilyesmire? Egy Kovács Iván nevű – nyilván nem angol szakos - egyetemista nyilvános hirdetésben keresett go-go görlöket induló shaw műsorához - célja az első hazai beat-balett „kiállítása” volt. Hogy viszi e majd valamire eme derék ifjú az impresszáriói pályán, vagy inkább őt viszik – még a jövő titka. Mint ahogy még minden - kár lenne tehát pont ezen idegeskedni… S ha mégis? A méltán híres magyar gyógyszeripar ékköve, a Kőbányai Gyógyszerárugyár kiváló nyugtatókkal is szolgálni tudott – s bár termékei 80 %-át ekkor már külföldön értékesítette, az itthon maradt 20 %-ból a lakosság igényeit simán ki tudta elégíteni…

A fényképes illusztrációk forrásai a korabeli lapok – a korabeli nyomdaszínvonalon. A képregények Kiss Feri, Szakács György és Varga Emil digitális gyűjteményéből valók.

A KGB szépei – filmen, képregényen és a valóságban

Egy, még a nyolcvanas évek végén Nyugatra menekült KGB-tiszt amerikai újságírók azon kérdésére, hogy a külföldön dolgozó ügynökök hány százaléka került ki a hölgyek közül, habozás nélkül így válaszolt. „Öt.” Aki egyszer KGB-s, mindig KGB-s, miért mondjon igazat, ha hazudhat is – nyugodtan felszorozhatjuk a számot (legalább) kettővel. Tény, hogy a (sokszor nyers erőt, kegyetlen brutalitást kívánó) műveleti feladatokra a „szerv” elsősorban férfiakat alkalmazott, a női ügynököket (vajon miért is?) inkább finomabb és speciális célokra vetette be. Az is tény azonban, hogy e hölgyek jelentős része nem szovjet állampolgár volt: a KGB profi beszervező tisztjei minden számukra fontos országban megtalálták a megfelelő pozícióban dolgozó lányokat, asszonyokat, akiket aztán rá tudtak venni, hogy saját hazájuk ellen dolgozzanak.

 

Melita Norwood, minden idők egyik legeredményesebb KGB-ügynöke beszervezése (1935) idején.

E nőkről még ma is viszonylag keveset lehet tudni – a Mitrohin-archívum révén szivárgott ki, hogy a KGB legeredményesebb és leghosszabb ideig működő brit ügynöke, az amúgy félig lett származású, a Brit Színesfémkutató Társaságnál titkárnőként dolgozó  Melita Norwood a harmincas évek derekától negyven éven talicskázta a KGB-nek a brit hadiipar és az atomprogram (a TUBE ALLOY-terv) titkait. Mindezt tisztán ideológiai alapon, mélyen elkötelezett kommunistaként: mikor 1979-ben Moszkvában járt, s akkor már majd’ negyedszázados szolgálatáért jutalomban kívánták részesíteni, köszönettel és némi gőggel visszautasította. Szomszédai a kedves, régimódi hölgyet kissé excentrikusnak tartották, de kedvelték: egészen 1999-ig senki nem tudta, hogy a brit atomtitkok árulóját, a legendás „Holát” tisztelhetik benne. Idős korára (87 éves volt, amikor lebukott) s a büntetőjogi elévülésre tekintettel nem került börtönbe: mikor hat évvel később elhunyt, a brit sajtó a hidegháborúra emlékező csöndes nosztalgiával búcsúzott el tőle.

Anna Chapman hazájába visszatérve médiasztár lett: a REN-TV-n saját műsort kapott. Legújabb vállalkozása: a nevével fémjelzett, tradicionális orosz öltözködéshez visszatérő ruhák piacra dobása. Sokak szerint ő, s nem Scarlett Johansson lett volna az ideális a Natasa Romanov szerepére. Kár, hogy örök időkre kiutasították az Egyesült Államok területéről...

Melita Norwood nem volt egy Mata Hari, vagy egy a rossz oldalra tévedt Bond-lányok közül. Nem volt szexi, nem csábított el férfiakat – ötven évig élt boldog házasságban férjével, aki – hozzá hasonlóan - a brit Kommunista Párt tagja volt. S egészen biztos, hogy nem ő jut eszünkbe, ha a KGB leghíresebb női ügynöke kerül szóba. Hanem… Csakugyan, ki is? Néhány éve a brit Munkáspárt egy vezető politikusa mellé beépült (s őt el is csábító) Kátya Zatulivetyert emlegették az utóbbi harminc év legjobb KGB-ügynökeként, de azért legtöbbünknek csak-csak az USÁ-ból 2010-ben kiutasított Anna Chapman jutna eszébe. A gond csak az, hogy e hölgyeknek már semmi köze az időközben megszűnt KGB-hez – s hagyományos értelemben véve nem is kémfeladatokat láttak el. Kátyára – a brit hatóságok őszinte bánatára – semmi jogellenest nem sikerült máig sem rábizonyítani, s Anna Chapmannak is legrosszabb esetben csak az idegen hatalom érdekében végzett tevékenység bejelentésének elmulasztásával és a külföldiekre vonatkozó pénz-kifizetési szabályok megsértésével kellett volna szembe néznie…

Szmokingban a KGB...

... és szmokingban az örök ellenfél, James Bond. Oroszországból, szeretettel.

A leghíresebb női KGB-ügynököket a filmvásznon és a képregényen kell keresnünk. Persze nem az egykori szovjet filmek körül.... - a KGB a kilencvenes évek végéig tabutéma volt, s egészen, 2005-ig kellett várni míg a KGB külföldi felderítőinek 1977-ben játszódó kalandjaiból valósághoz némileg már közelítő feldolgozás (A KGB szmokingban) születhetett - hanem az amerikai és a brit filmek és képregények között. Az igazsághoz azonban az is hozzá tartozik, hogy ott sem fogunk találni túl sokat… James Bond persze lépten-nyomon orosz ügynökökkel hadakozott – néhányukkal kellemesen testközeli kapcsolatba is került. Rögtön filmes pályafutása elején belefut Tatjána Romanovába (Oroszországból, szeretettel), akit a filmben a szlávosan szőke Daniela Bianchi alakított. A történet képregény-változata azonban három évvel megelőzte a filmet: a brit Daily Expressben 1960 februárja és májusa között futott John McLusky ihletett rajzaival.

Tatjána Romanova filmen...

... és képregényen

Greta Garbo Ninocskája óta tudjuk, hogy a legjobb orosz ügynök a hozzánk átállt orosz ügynök – Ánya Amaszova, a KGB TriplaX néven nyilván tartott ügynöke, A kém, aki szeretett engem című film főszereplője azonban nem csak az eszméhez hű elvtárs, de dühös és bosszúszomjas asszony is, akinek  szerelmét egy sehonnai brit,  James Bond gyilkolta meg. Amaszova őrnagy (Barbara Bach játszotta a filmen) Szűcs Gyula és a James Bond Blog méltatása szerint „legalább olyan jó titkosügynök, mint brit kollégája - alighanem örökre száműzve ezzel a Bond-filmekből az idegesítően butácska, könnyen ágybavihető kémnők kliséjét.”  Bár a Dr. No után több James Bond-moziból készült filmképregény (For Your Eyes Only, Octopussy, Licence to Kill, Goldeneye…), ebből éppen sajnos nem – s bár 1967-68 fordulóján a napilapos Bond-sorozatban McLusky-t váltó Jaroslav Horak ezt is megrajzolta, ennek a történetnek (és női főszereplőjének) nem sok köze van a végére persze Bond karjai közé omló szovjet titkosszolgához…

A kém, aki szeretett engem. Minden idők egyik legjobb James Bond-filmjéből sajnos nem készült képregény

Az amerikai képregényben – mely a hidegháborús politikai kihívásokra is érzékenyen reagált - az ötvenes-hatvanas években feltűntek elvetemült vagy épp a jóra még visszatéríthető KGB-ügynökök. Mint például Irina Dubaja, aki a Charlton Comics Judomaster sorozatának két epizódjában (91-92) jelent meg 1966-ban. Feladata az amerikai földön végzet szabotázs-tevékenység összehangolása volt (galád! galád!) – amibe azonban annak rendje-módja szerint bele is bukott.

Irina Dubaja, a szovjet ügynök titkárnőként csábít. Mint ahogy mai utódai is: Mike Hancock brit munkáspárti képviselő Kátya Zatulivetyer személyében egy igazi „mézesbödön” (a célszemély elcsábítására „szakosodott” fiatal ügynöknő) áldozatául esett

Valenytyina Vosztok, a szovjet légierő pilótája...

... a Doom Patrol szuperhős-csapat tagjává válik

A szuperhősös képregényekből sem maradhattak ki a Szabad Világ ellen áskálódó orosz lányok: Valentyina Vosztok nem KGB-s, hanem a légierő pilótája, így aztán nem csoda, hogy át is áll az ellenséghez, s néhány éven át a DC Doom Patrol csapatának tagjaként tevékenykedik. Sőt: a Marvelnél – igaz, csak a Birodalom végnapjaiban. 1989-ben - egy egész csapat is felállt a muszka szuperhősökből: a Supreme Soviet. Szívós társaság volt, mert a KGB feloszlatása után is megmaradtak: 1991-től a Nép Védelmezőiként folytatták áldásos tevékenységüket.

Szuperhősök, Moszkvában. A hivatalos látogatásra érkező Amerika kapitányt maga Gorbacsov elnök is fogadja.

Találkozás a helyi kollegákkal. Jó kis kaland keveredett belőle...

No persze a világsztár, minden idők legszebb,  legveszélyesebb és legvörösebb KGB-ügynöke biztosan Natalja Aljanova Romanova – ismertebb nevén a Fekete Özvegy. Bár a Marvel adatbázisában nem tartozik a profiljához, nyilván hisz a lélekvándorlásbanaz eredetileg a hatvanas években megteremtett hős az elmúlt évtizedekben többször is újjá született - hol Monica Chang-Fury-ként, hol Jelena Belovaként találkozunk vele. Persze ő is a jó oldalára állt: ma leginkább Scarlett Johansson jut róla eszünkbe, aki minden képregény-rajongó legvörösebb álmait testesíti meg… Bármely csábító, itt és most ne essék több szó róla: a képregény-történet egyik legizgalmasabb asszonyaként ennél többet, jóval többet érdemel…

Ilyen barátokkal kinek van szüksége ellenségre? a Fekete Özvegy minden idők egyik legnépszerűbb képregény-alakjává vált

A KGB (és utódszervezetei) női ügynökei a valóságban nem nagyon mutatkoznak a nyilvánosság előtt. Kivételt leginkább az FSZB lapjaiban megjelenő „piár” cikkek jelentenek, melyekben gyanúsan sok csinos ifjú hölgy tűnik fel - általában egyenruhában. Civilben, pláne „magánéleti” ténykedés közben – soha. Erre először és utoljára a „szerv” történetében 1990-ben került sor, mikor a titkolódzásról, rejtőzködésről híres szovjet KGB „házon belüli” szépségversenyt rendezett, s nyerteséből, Jekatyerina Majorovából szupersztárt csinált. Mint mindennek a KGB történetében, ennek is megvoltak a maga előzményei, s mint minden akciót, ezt is a legnagyobb gondossággal szervezték meg. 1990 tavaszán a Moszkovszkije Novosztyi felmérése (akkor már lehetett ilyeneket csinálni) a KGB drasztikus és aggasztó tekintélyvesztését mutatta ki. A hajdan nagy társadalmi presztízzsel rendelkező és félve tisztelt szervezetben már csak a szovjet emberek 32 %-a bízott meg – ezzel kicsit rosszabbul állt, mint a hadsereg (35 %), de még mindig messze jobban, mint a kommunista párt (16 %). A szervezet nagy hatalmú vezetői ezen kívántak változtatni azzal, hogy Majorova kisasszonyt a sajtó elé vetették.

A KGB szépe: Kátya Majorova, 1991

Kátya Majorova persze nem operatív ügynök volt: csupán egy vonzó külsejű titkárnő a KGB moszkvai sajtóosztályáról, aki viszont jól játszotta a rá osztott szerepet. Fényképei a nemzeti hírügynökségnek hála nem csak a szovjet sajtót árasztották el, de számos nyugati magazinban is megjelentek: a Getty Images archívumából egy sejtelmesen kémesre sikerült, a fegyvertokból egy nyilván erre a célrakölcsön kapott Makarovot előhúzó „akciófotója” máig lekérhető. De készült róla fotó sminkelés közben, a Moszkva folyó partján sétálgatva, karate edzésen és lőgyakorlaton is. A hadsereg lapja, a Krasznaja Zvezda és a Komszomolszkaja Pravda címlapon hozta a fotóját, s a lapok nem szolgálati kötelességként, hanem a sztori iránti igazi lelkesedéssel közölték a róla szóló történeteket.

Egy szovjet szépségkirálynő mindennapjai... A RIA Novosztyi archívumából

Az általa népszerűsített „új” KGB azonban nagyon is a régi volt: ezt az 1991-es augusztusi puccskísérlet bizonyította. Melynek bedőlése nem csak a szervezet vezetőjét, Krujcskovot temette maga alá, hanem magát a KGB-t is... Hogy az új, orosz hírszerzés igényt tartott-e Miss KGB szolgálataira, számomra is rejtély maradt. 1994-ben az orosz média-Ki-kicsoda még emlékezett rá (s arra, hogy kedvenc étele a pizza, kedvenc filmjei pedig a James Bond-mozik), aztán a kilencvenes évek végének zűrzavarában eltűnt a média látószögéből. Orosz barátaim segítségével próbáltam kideríteni, hol élhet, mit csinálhat ma a KGB egykori szépe, de mintha a föld nyelte volna el. Vagy egy jó házasság. Mondjuk egy, a külföldi felderítő szolgálatnál dolgozó operatív tiszttel, aki - feleségével együtt - most legújabb feladatként egy orosz hitelből készülő nyugati atomerőmű építésének felügyeletét kapta. Oчень рад видеть тебя снова, Mисс КГБ – jó lesz téged újra látni. Persze, mint sejthetjük, azért nem mindenkinek...

Egy korszak emlékezete - megjelenés előtt Kiss Ferenc képregény-bibliográfiáinak első kötete

A képregény hosszú utat tett meg az újságos standoktól az egyetemi katedrákig. S nem csak őshazájában, az Egyesült Államokban, de mindenütt a világon, ahol a huszadik századi tömegkultúra részeként szociológiai, filozófiai, kulturális antropológiai s persze művészetelméleti szempontból a társadalomtudományi kutatások homlokterébe került. Magyarországon kisebb-nagyobb hullámzásokkal a hetvenes évek végétől, a nyolcvanas évek elejétől folynak a képregény összefüggésében dokumentálható társadalomtudományi kutatások. Míg a Rubovszky Kálmán és György Péter nevével fémjelzett kezdeti időszakban magának az egyébként virágzó műfajnak létjogosultsága volt a központi kérdés, ma legtöbbször a kutatók komplex multikulturális jelenségként vizsgálják. Néha olyan irányokból is odatalálnak hozzá, ami tényleg meglehetősen szokatlannak mondható. Nem is oly régen egy germanisztikát tanuló fiatalember, Siklósi Gergely (briliáns tehetségű, máris sok nyelven beszélő ifjú) a német nyelvjárások összehasonlító elemzéséből írta diplomamunkáját. Ebben persze semmi különös nincs – ám ő vizsgálódása tárgyául a stuttgarti Delta Verlag Asterix-képregényeit választotta, melyek – a bécsi osztrákon kívül – még vagy húsz német és svájci „mundartra” fordítva közölték a szövegeket – egy-egy népszerű epizódot akár több különböző nyelvjárásban is...

A Füles újság közvetlen előzménye, a Füles szórakoztató naptár 1956 decemberében 200 000 példányban jelent meg. Az első években az olvasó általában rajzolt címlapokkal találkozhatott: a lap népszerű rajzolói felváltva kaptak megbízást elkészítésére - 1958 első számának borítójára épp Zórád

Van azonban a képregénnyel való olyan tudományos igényű foglalatosság, ami Magyarországon mindezidáig nem sok eredménnyel büszkélkedhetett: a könyvtártudományi, közelebbről a bibliográfiai kutatás. Persze a gyűjtők mindig is számon tartották kincseiket, pontos és kevésbé pontos listák forogtak közkézen, sőt, elsősorban Kiss Feri és Bayer Antal jóvoltából a wiki.képregény.net oldalain  egy komoly, alkotók, lapok, témák és események szerinti adatbázis on-line is rendelkezésre áll. Ha csak egy-egy történet megjelenési helyére, évére, alkotóira vagyunk kíváncsiak, itt többnyire megtaláljuk a választ – a sajtótörténész vagy a bibilográfus azonban aligha éri be ennyivel. Kiss Feri, az ország első gyűjtője évtizedek óta egy adatbázist is vezet, melybe minden valaha Magyarországon megjelent képregény felkerült. S nem csak a történetre vonatkozó „alapinformáció”, de annak „kiadói háttere” is: adaptáció esetén kinek a munkáját dolgozták fel, első megjelenése volt-e a történetnek vagy utánközlés, készült-e más alkotó közreműködésével másik változat is belőle, s a „triviák”: minden érdekesség, furcsaság, ami az adott sztorihoz kapcsolódhat. Mindez egy hatalmas, mindentudó excell táblába foglalva szerző, kiadvány és kiadó, cím, év s még megannyi szempontból való kereshetőségét biztosítva csak Feri számítógépén volt megtalálható. Nem maga számára gyűjtötte azonban ezeket az adatokat: hosszú évek óta kereste az útját bibliográfiái nyilvánosságra hozatalának. Méghozzá méltó körülmények között, azaz nyomtatott formában.

„Szívből remélem, ezzel teszünk valamit azért, hogy elismertessük, a szocialista éra szegényes körülményei között és utána is virágzott, virágozhatott hazánkban a képregénykultúra, a Kilencedik művészet!” – írja a kötet szerkesztői ajánlásában Kiss Feri, aki a kötet első „forgatójával” a KKK szeptemberi találkozóján kapta kézhez

Először azt is az Egyesült Államokban sikerült kimutatni, hogy a képregényes szak-bibliográfiák (azaz nem a kiadók, rajongók, hanem könyvtártudománnyal foglalkozó kutatók által szerkesztett gyűjtemények, mint például a kiváló michigani könyvtáros, Scott Randall képregény-katalógusai,könyvei) megjelenése ösztönzően hatnak a társadalomtudományi kutatásokra is. Egy on-line katalógus vagy elektronikus adatbázis lehet hasznos, még könnyen kezelhető is, a nyomtatott szöveg mellett azonban az állandóság és a papírra írt szó tekintélye áll. Kiss Feri is azt vallotta, hogy évtizedek munkájával összeállított bibliográfiáját nyomtatott formában kell az érdeklődő közönség rendelkezésére bocsátania. Méghozzá saját kiadásban, mert – talán mondanom sem kell – egyetlen kereskedelmi könyvkiadó sem kapkodott azért, hogy felvállalja Magyarország első képregény-bibliográfiáját. Feri osztott-szorzott: egy, minden hazai kiadványt átfogó, komplex katalógus több ezer oldalra rúgott volna – a finanszírozási lehetőségekre tekintettel csak több lépcsőben lehet megvalósítani a feladatot.

Kiss Ferenc és Szakács György a KKK 2013-as évzáró rendezvényén, Gyuri kezében immár a próbanyomat. A nyomdai kivitelezést Kertész Sándor vállalta magára

A magyar képregény és a Füles neve elválaszthatatlan egymástól: a Füles több, mint fél évszázada folyamatosan közöl képregényeket, jóval több, mint háromszáz „nagy” folytatásos történet jelent meg idáig hasábjain. Kézenfekvő volt tehát, hogy a „Kiss képregény bibliográfiák” első köteteként az e lapban megjelent történetek katalógusa lásson napvilágot. Feri a gigászi munkához remek segítőtársat talált. „2012-ben ismerkedtem meg Szakács Györggyel, akinek bibliográfiai precizitása az én korrektnek vélt feldolgozásomon is túltett. Megemlítettem neki, szeretném, ha több, mint harmincévnyi kutatómunkámat egy – a képregényes közösség által kialakított – formátum alapján sajtó alá rendezné. Aztán, ha nyomtatott változatban megjelent a bibliográfia, „közkincsként” a netre is felkerülhetne: az OSZK Magyar Elektronikus Könyvtárába vagy a kArton Galéria honlapjára, ahová való.” – emlékezik vissza Feri.

A borítót Kroboth Jenő - yuyu - tervezte

Gyuri ekkor már ugyancsak évtizedek óta foglalkozott a képregények gyűjtésével, digitalizálásával, s akinek lenyűgöző gyűjteményét magam is sokszor használtam e blog cikkeihez felhasznált illusztrációk forrásául. Hónapok megfeszített munkájával beszkennelte a kötetbe „bélyegképként” bekerülő képregény-oldalakat, illusztrációkat, Füles-címlapokat, kialakította az oldalak egységes arculatát, „átszedte”, tördelte az eredetileg excellben létező szövegeket – aztán a tökéletességre törekedve mindig talált a már elkészült munkán valami javítani valót.  A Fülesben valaha megjelent minden – hosszabb és rövidebb – képregény bekerült a bibliográfiába s – mint Szakács György elmondja – ezekből három csoportot alakítottak ki.

Legendás képregények, legendás alkotók - 56 év magyar képregényes emlékezete.

„Az első a jellemzően folytatásos, vagy önálló kiadványként megjelent, legalább ötven képkockából álló képregény volt. A másodikba az ennél rövidebb, de legalább egy oldalas képtörténeteket, a harmadikba pedig a még ennél is rövidebb, gyakran csak egy poénra épülő képsorokat tettük. Alsó határként a három képkockát jelöltük meg. Ugyancsak a harmadik kategóriába tartoznak a reklám- és rejtvény-képregények.” – foglalja össze a szerkesztés alapkoncepcióját Gyuri. Minden történethez egységes, a kiadványt, a megjelenés évét, lapszámát tartalmazó, egyedi azonosító szám került, s nem hiányozik a kötetből a minden alkotót felsoroló névmutató és minden tételt magában foglaló címmutató sem. A Kiss magyar képregény bibliográfiák első kötete, a Füles 1957-2013 novemberre elkészült, s immár megjelenés előtt áll. A KKK januári rendezvénye - melynek Feri a Képes biblió/Biblio Comixerum munkacímet adta - az Örökmozgóban, január 30.-án 18 órától lesz megtartva - a bibliográfia ezen kerül először a nagyközönség számára bemutatásra. A gyűjtők számára a kötet 2014 tavaszán, a Képregénybörzén lesz hozzáférhető.

A Fekete Síp legendája

1987-89 semmihez nem hasonlítható, egyedi, és – most már bizton állíthatjuk – soha vissza nem térő időszak volt a magyar szórakoztató irodalom, s ezen belül különösen a hazai képregény életében. A korábbi kényszerpályák, kiadói kizárólagosságok oldódni kezdtek, egymás után alakultak a bizonytalan jogi és pénzügyi hátterű kiadói (pardon: kiadványszervezői) vállalkozások, a nehézkes (de jól fizető) állami terjesztés mellett mindenütt megjelentek az utcán, asztalról áruló alternatívok. Jóformán minden eladható volt, ami a Nagyérdeműt szórakoztatni tudta, a legnagyobb húzónevek – mint Leslie L. Lawrence vagy Vavyan Fable - azonban a több százezres példányszámot is garantálni tudták. 

Az első Nemere-képregény, az Űrkalózok fogságában címmel 1979-ben került a Füles olvasóihoz. A rajzoló: Fazekas Attila

A legnagyobb sztár, az írófejedelem azonban ebben az időszakban kétséget kizáróan a páratlan tehetségű Nemere István volt, akinél a könnyed elegancia, a stílus, az írás professzionális szabályainak lenyűgöző ismerete egyedülálló szorgalommal és hatékonysággal párosult. Szinte havi rendszerességgel készült el egy-egy új könyv kéziratával - e mellett cikkek, novellák, sőt, tényirodalom írására is maradt ideje. Egy Nemere könyvbe nem lehetett belebukni – a kiadók tudták ezt, s kellő tisztelettel kezelték őt.

Az első tudományos-fantasztikus Nemere-regény, a Triton-gyilkosságok képregény változata 1980-ban jelent meg a Népszavában – a rajzoló ismét Fazekas Attila. Később Sarlós Endre és Vass Mihály is készített Nemere munkáiból képtörténeteket

Mint más helyen ennek már emléket állítottam, 1987-től kapcsolódtam be – külső munkatársként – a Népszava könyvkiadó Mi Világunk szerkesztőségének munkájába, képregény-rajzolóként. Agilis, élénk képzelő tehetséggel és irodalmi ambíciókkal megáldott ifjoncként persze szerette volna többet elérni, így türelmes főnökömet, Kulcsár Ödönt rendszeresen újabb és újabb világmegváltó ötletekkel üldöztem – néha hagyta, hogy beérjem velük, sokszor viszont már a koncepció első vázolásánál lehűtötte lelkesedésemet. Mert a ponyva kiadása, bár nagy pénzt hozott az állami kiadónak, nem tisztán üzleti vállalkozás volt – hogy is lett volna az? 

… s ahonnan az ötlet jött. A Táltos két színes képregény-füzetben 1985-ben jelentette meg – Haui József rajzaival – Nemere ifjúsági sci-fi sorozatának első két epizódját.

Egyrészt a kiadónak rengeteg alkalmatlan embert is el kellett tartania, akik elvileg szerkesztőként tevékenykedtek, gyakorlatilag viszont fő tevékenységük a saját protezsáltjaik menedzselésében és a más szerkesztők által protezsált szerzők ellehetetlenítésében merült ki. Másrészt a Mi Világunk, bár csöndben kotkodálva tojta az arany tojásokat, pénzügyi önállósággal nem rendelkezett: nem a szerkesztőség vezetője döntött a kiadványokba visszaforgatható összegek nagyságrendjéről, a jelentősebb befektetést igénylő új ötletekről. A meglévő, nehezen kiharcolt brandek mellett újat pedig csak a kiadó nagy hatalmú vezetőjének, Kiss Jenőnek engedélyével lehetett indítani. Pont, mint a kapitalizmusban: csak itt a vezérigazgató urat a nyilvánosság előtt még elvtársnak illett szólítani.

A Mi Világunkban nem csak képregények készítése, de illusztrálásra és cikkek írására is lehetőségem volt. A rajz egy emlékezetes sci-fi különszámoz, 1988-ban készült – abban jelent meg a Nemerével készült interjúm is

Korábban a Képes Újság gyermekrovatánál a nagyszerű Bangó Éva mellett 1987-ben betöltött „segédszerkesztői” pozíció – és az Évától kapott nagyfokú önállóság – lehetővé tette, hogy egy mini riportokból álló sorozatot indítva megismerkedjek mindazokkal, akikre akkor különösen felnéztem a magyar szórakoztató irodalomban, képregényben. Erre hivatkozva kerestem fel Rónaszegi Miklóst, Lőrincz L. Lászlót, Fazekas Attilát és Nemere Istvánt is. Úgy, hogy azért a gyerekeket érdeklő riportok is elkészültek, a szó legszorosabb értelmében a „nagy titkot” kerestem: hogyan sikerült nekik a kiadói szakma szorosra zárt – és a berkeken kívülről érkezőket hosszú évtizedeken át hatékonyan távol tartó - védelmi vonalain áttörni, megjelenési lehetőséghez jutni. Istvánnal tehát megvolt a „nexus”, s mikor végre azonos kiadó számára kezdtünk dolgozni, közelebbi munkakapcsolatba is kerültünk. Naná, hogy egy képregényes témával próbáltam megkörnyékezni – csak előbb el is kellett adni valahova az ötletet. 

Néhány évvel később drága barátom, Verebics Géza (a kép bal oldalán) Dégen kiállítást rendezett a munkáimból. Kedves tudományos-fantasztikus illusztrációim előtt állva Kulcsár Ödön mondja a megnyitó beszédet.

Nemere neve ugyanis jól, nagyon jól csengett képregényes körökben is (hol nem?): a Fülesben Fazekas Attila rajzolta a regényeiből készült adaptációkat, a Táltosnál pedig – füzetes formában – Haui Jóska rajzaival jelent meg a Titkok a kráter mélyén és A kupolaváros titka.  A minden más műfajnál szigorúbban gúzsba kötött ifjúsági szórakoztató irodalom is ekkoriban ismerkedett a szabadsággal és a piaci viszonyokkal. Nemerének a Fantasztikus nagynénivel és a Delfin sorozatban megjelent más regényeivel ide ugyancsak sikerült betörnie – előbbiből ráadásul 1986-ban, Ruttkay Éva főszereplésével nagy sikerű televíziós sorozat is készült. Képregényről azonban a Móra – szerencsére – nem akart hallani, pedig más állami kiadók akkoriban már sikerrel próbálkoztak vele. Mikor Kulcsár Ödönt azzal kerestem meg, hogy ki kéne adni egy Nemere István által írt, általam rajzolt ifjúsági képregény-sorozatot, látott fantáziát benne, s megbízott az ötlet kidolgozásával. Nemere fantasztikus regényein igen sokat keresett akkoriban a Népszava, csakúgy, mint a kiadónál megjelent bűnügyi történetein: a bukás veszélye tehát aligha fenyegetett. 1988 februárjában így aztán nagy lelkesedéssel neki is fogtunk a koncepció kidolgozásának. 

„Imhol a megbeszélt dolog…” – A fekete síp koncepciójának születése

Miután eleve sorozatban gondolkodtunk, először a kerettörténetet kellett kitalálni, melybe – néhány állandó szereplővel – az egyes epizódokat bele lehet majd illeszteni. Játékterünk a Múlt és a Jövő volt, s persze a teljes Univerzum: nem sok minden kötött tehát bennünket ahhoz, hogy háttért teremtsünk néhány tizenévest kalandos utazásaihoz… A kiinduló ötlet szerint 13-14 éves hőseink valami mágikus tárgy segítségével utazhatnak majd a világok között – Istvánnak „csak” ezt a mágikus tárgyat (s persze a koncepció minden más elemét) kellett „kitalálnia”. „Az a bizonyos varázslatos tárgy egy… síp lesz. Ez minden szempontból jó, ugyanis volt minden korban, nem feltűnő, valamelyik gyerek a nyakában viselheti, és nem ’érintésre kezd működni’, hanem csak akkor, ha belefújnak. Később persze majd rájönnek az apróbb fogásokra, hogyan kell vele az időben hátra és hogyan előre, milyen messzire menni, stb. Tehát az a kérésem, hogy rajzolj egy egyszerű fekete sípot. Merthogy majd’ elfelejtettem, a sorozatcímnek azt terveztem: A fekete síp.” – vázolta az alapkoncepciót a szerző, megadva a sorozat főhőseinek ábrázolásához szükséges alapvető instrukciókat is.

Robot-űrhajó üldözi a lakatlan Földre került gyerekeket... A címlap első változata – sajnos az eredeti rajzok valahol elvesztek az idők homályában, ez kép azonban szerencsés módon fenn maradt

Február végére elkészültek a karakterrajzok, s a kiadónál ezzel megbízott szerkesztő kollega bevonásával neki álltunk a konkrét kiadvány-tervezésnek. Április elejére „sínre került” az ügy, az elvi jóváhagyás után immár neki foghattunk az első epizód cselekménye kidolgozásának. Nemere az igazán nagy írókra jellemző professzionális szerénységgel hagyta, hogy „belefolyjak” az indító sztori kitalálásába, én pedig nem fukarkodtam az ötletekkel. „A gyerekeket az ősidőkbe, a kezdetekhez lehetne talán elsőként visszaküldeni. Mondjuk abba az időpontban, mikor – elfogadva az irányított pánsperma Crick-féle elméletét – az a bizonyos robotűrhajó megérkezik a puszta, kietlen Földre. A háttérben vannak a Jók, akik az élet terjesztését tűzik ki célúkul – és a Gonoszak, akik viszont a civilizációjukkal szeretnék benépesíteni a Galaktikát, terjeszkedni akarnak, ezért az életet hordozó űrrobotokat igyekeznek megsemmisíteni. Nos, ez a Föld légkörében sikerül is – de barátaink addigra megtalálják a tartályt, amely azonban nem nyílik ki. Erre a Gonoszak űrrobotjai is rájönnek, s elkezdik a gyerekeket üldözni. Azok, mondjuk, megszerezhetik az egyik járművüket, s addig ügyeskednek, míg végül sikerül a tartályt kinyitni és az ősóceánba engedni a tartalmát…” – éltem bele magam a történetbe. A mesterszakácsot akartam tojásfőzésre tanítani...

A szerző legalább elégedett... 1988 végére azonban már sötét fellegek gyülekeztek A fekete síp projekt felett

István azonban komolyan gondolta, hogy alkotótársának fogadott el – komolyan vette a javaslataimat és be is építette a történetbe azokat. Májusban elkészült a kisregénnyel, és abban is szabad kezet adott, hogy miközben elkészítem majd belőle a forgatókönyvet, tetszés szerint „belenyúljak” a szövegébe. A majd ötven oldalas szövegkönyvben éltem is ezzel a lehetőséggel rendesen: a leíró részeket dialógusokkal próbáltam feldobni, s általában is „képszerűvé” tenni a történetet. Közben elkészültek a mintarajzok is, sőt, az első kaland színes címlapját is sikerült megfestenem. A kiadó szerette az ötletet, s bár a piackutatás fázisa még előttünk volt, az évi négy kötet igazán nem tűnt túlzásnak. Oly annyira nem, hogy István egy nyári „üresjáratában” gyorsan megírta a második folytatást is… Ősszel aztán lényeges változás következett: távozott a kiadótól az a szerkesztő, aki addig – nem túl lelkesen – A fekete síp-projektet menedzselte, s én kerültem a helyére. Így aztán a keserű pohár kiürítése (és Nemerével való megkóstoltatása) is rám, az ötletgazdára maradt: mert bizony kisvártatva az is megérkezett… A kiadó kihátrált az ifjúsági sorozat koncepciója mögül – akkoriban már a lightos, diszkréten malackodó kiadványok sokkal jobban mentek, a 35-40 000-es eladási példányszámmal kecsegtető tiniképregény helyett százötven-kétszázezres vevőtáborra számíthattak.

Végül más munkák kapcsán sikerült együtt dolgoznunk: egy évvel később Nemere több tudományos fantasztikus regényéhez és krimijéhez én készíthettem az illusztrációkat

Bár a szövegkönyv már szedésben volt, a projekt leállt – néhány hónapig még reménykedtem benne, hogy folytatásos formában még elhelyezhetjük valahogy, de nem akadt olyan Mi Világunk-kiadvány, melynek korosztályi olvasótáborával találkozott volna. Nemere fantasztikus regényei és krimijei tovább „dübörögtek” a Népszavánál, csengett a kassza rendesen… Ezek kapcsán aztán – végre – illusztrálhattam műveit: két fantasztikus regényéhez és egy-két rövid bűnügyi történethez készítettem rajzokat. Aztán 1990-ben, mint minden grafikus munkám, ez is abba maradt: Nemerével csak évek múltával találkoztam, aztán idestova már húsz éve, csak távolról figyelem lenyűgöző munkássága újabb és újabb állomásait. Arról pedig 2012-ig fogalmam sem volt, hogy A fekete síp végül nem veszett el egészen a képregény számára: még 1991-ben sikerült – Cs. Horváth Tibornak köszönhetően – a Kis Fülesben megjelennie.

A fekete síp végül mégis eljut a képregényig… Kis Füles, 1991

A kiváló karikaturista, Gáspár Gusztáv (Árgus) rajzolta meg, aki főállása – a Komárom-Esztergom megyei napilap, a 24 óra munkatársa volt – mellett a kilencvenes évek elején több sikeres képregényt készített. Nos, ami a képi világot illeti, Árgus mester egészen másként képzelte el a történetet, mint pár évvel korábban jómagam – az alakok karakteresek, a gonosz űrrobotok kellően gépiesek és személytelenek, az egész történet úgy, ahogy van, szerethető. Ami – sok év után találkozva újra a történettel – különösen érdekesnek bizonyult számomra, az maga a történet volt – pontosabban az, ahogy Nemere kisregényét Cs. Horváth képregényre alkalmazta. Én 48 oldalas, több,mint 250 képkockás történettel számoltam (s ennyi „benne is volt” a sztoriban) – a Kis Fülesben azonban (érthető terjedelmi okoknál fogva) csak egy erősen lerövidített, mindössze hat oldalas, oldalanként négy képsávos, 39 kockás változat jelenhetett meg. Cs. Horváthnak elsősorban tehát tömörítenie kellett a történetet, s ez – Nemere mindig szellemes, sziporkázó stílusát, mesélős cselekményvezetését és dialógusait ismerve – semmiképp sem lehetett könnyű.

20 éves emlék: Nemere Istvánnal és hitvesemmel akkori otthonunkban, Ádándon

Cs. azonban megoldotta, s jól oldotta meg: kevés átkötő és leíró szöveget használva, elsősorban a szereplőket beszéltetve alkotta újra a Föld őskorában tébláboló, a világot megmentő tinik meséjét. Akik még kétszer visszatértek: 1991-ben, ugyancsak Árgus mester rajzaival a Kis Fülesben jelent meg az őskori környezetben játszódó Tigrisbarlang foglyai, majd az Emberrablók. 1992-ben aztán megérkezett a sorozat negyedik, befejező része, a Látogatók a jövőből. De ekkor már új idők jöttek a magyar képregény-kiadásban, s az ifjúsági szórakoztató irodalomban is: sorra buktak az ilyen műveket megjelentető kiadói próbálkozások, s jó évtizeden át úgy tűnt, az ifjúsági történelmi regénnyel együtt végleg bealkonyult a fiataloknak szánt fantasztikus regényeknek is. Ám egy akkor épp Portugáliában élő és dolgozó angoltanár fejében azonban már kezdett összeállni egy elképzelés, egy gyerekeknek szóló különleges regény ötlete. Vázlatokat készített, cselekmény-terveket fogalmazott a könyvhöz, mely aztán felforgatta a kiadói világot s mely - nem kis nehézségek leküzdése után - végül 1997-ben, Angliában Harry Potter, és a bölcsek köve címmel látott napvilágot… A fekete síp azonban nem szólalt meg többé. S bár a magyar ifjúsági szórakoztató irodalom Istennek hála, közben már új erőre kapott, a régi hősökre, régi történetekre már csak az egykori alkotók emlékeznek – s a rajongók, akik annyi év után is megőrizték szeretetükben  azokat.