Orosz barátaim nagy gondossággal
tartják számon történelmük dicső eseményeit, s nem mulasztják el, hogy
egy-egy, a rogyinát oltalmazó hőstett évfordulójának ne adózzanak tisztelettel, elismeréssel. November 16-án a Panfilov tábornok azon harcosainak emléke előtt hajtanak
zászlót, akik a 1941 novemberében Volokalamszk térségében csakugyan nem
mindennapi tettet vittek végbe. A 316. lövész hadosztály 28 katonája a
németekkel folytatott elkeseredett harcban e napon - életének árán - 18
harckocsit megsemmisítve állított meg egy támadást.
 |
Ők voltak Panfilov emberei
(Панфиловцы), akik posztumusz, együttesen részesültek a Szovjetunió Hőse
kitüntetésben. Bár 1948-ban kiderült,
hogy végül is a csata után hatan közülük életben maradtak, az akkor már kialakult hőskultusz
fenntartásának érdekében ezt a szovjet hatóságok titokban tartották. Azt meg
kiváltképp, hogy az egyik túlélő Ivan Jesztafevics Dobrobabin később visszatért fatornyos és akkor már megszállás alatt álló ukrán
városába, ahol szovjet hőshöz egyáltalán nem méltó módon a csatlakozott a németek
helyi rendfenntartó erőihez, a Hilfspolizei-hoz…
A legenda
születése a Krasznaja Szvezda újságíróinak, Vaszilij Korotyejevnek és Alekszandr
Krivickijnek köszönhető, akik még 1941. novemberében két cikket szenteltek a
„huszonnyolcak” önfeláldozó hősiességének. Krivickij – egy sebesült bajtárs,
Ivan Naratov által a frontkórházban elmondottak alapján - az egység
parancsnokának, Vaszilij Klocskovnak utolsó,
a Nagy Honvédő Háború jelképévé vált szavait is felidézte «Россия велика, а отступать некуда —
позади Москва» - „Oroszág nagy, ám visszavonulni nincs hova – mögöttünk Moszkva.”
Mindez nyilván csak hadtörténeti vagy ruszisztikai érdekesség számba menne – ha
nem lenne a történetnek képregényes vonzata. De persze - van.
Volokalamszk hőseit a
Szovjetunióban versek, regények ünnepelték: legismertebbé Aleszandr Bek
regényciklusa vált. A volokalamszki országút, a Volokalamszki napok és a
Panfilov tábornok tartaléka természetesen magyarul is megjelent: a nyitó kötet
még 1949-ben, a középső 1961-ben, a záró 1962-ben. 1961-ben a Volokalamszki
napok-ból rögtön képregény-feldolgozás is született, mely a Lobogó
14-25. számaiban látott napvilágot. Kissfery digitális archívumában akadtam ennek nyomára is.
A forgatókönyvet természetesen Cs.
Horváth Tibor írta – munkamódszeréhez híven az eredeti Bek-regényhez való
maximális (szöveg)hűség jegyében. A rajzokat Korcsmáros Pál készítette: kifejezők, finom eleganciával igazodnak a téli hangulathoz és
a hősies témához. „Eljön
az az idő – mondja az utolsó kockán Panfilov – hogy látni fogja a világ,
hol a mi hadseregünk, hol a mi haditechnikánk!” Profetikus szavak – bár
beteljesülésüket a tábornok már nem érhette meg: 1941. november 18-án maga is hősi
halált halt a németekkel vívott harcban.
