Ahogy erről író honlapja hírt adott, 2024 novemberében kedves barátom, Nemere István könyveinek száma elérte a 795-öt. István teljesítménye lenyűgöző – ám itt és most nem a könyveinek önmagában is impresszív számára gondolok, hanem írói pályájának sokszínűségére, szakmai tudására, a profi alkotók között is ritka, magas fokú fegyelmezettségére. 2019 óta világrekorder az írók között: 723-724. könyvével akkor vette át a vezetést Barbara Cartlandtól. Ám míg a romantikus regények népszerű szerzője műveinek száma időközben nem gyarapodott (2000-ben elhúnyt), Istváné igen. És gyarapszik folyonosan, évente másfél tucat új művel - rajongói nagy-nagy örömére. Ma pedig 80 éves.
Mikor a nyolcvanas évek derekán megismertem őt, már nagyon sikeres írónak számított. Első megjelent könyve egy krimi volt (A rémület irányítószáma, 1974), ezt minden idők két talán legsikeresebb magyar tudományos-fantasztikus története, a Triton-gyilkosságok (1977) és a Műkincsrablók a kisbolygón (1979) követte, majd 1980-ban a televíziós sorozat alapjául is szolgált A fantasztikus nagynéni, aztán krimik, sci-fik, tényirodalom máig tartó, hosszú-hosszú sorban. Sok fantasztikus regénye jelent meg a Népszava kiadónál, melynek könyv- és folyóirat-szerkesztőségéhez 1988-ban magam is csatlakozhattam: itt nyílt alkalmam először szerkesztőként, illusztrátorként együtt dolgozni vele.
Őszintén csodáltam őt, s példaképként tekintettem rá. Számára az írás életformát jelentett, hivatás-szerűen űzött, napi elfoglaltságot, nagy szabadságot, függetlenséget s mindemellett biztos és jó megélhetést – könyvei százezres példányszámban jelentek meg, a kiadók boldogok voltak, ha megtisztelte őket egy-egy kézirattal, amiért örömmel fizették ki a korabeli viszonyok között is kiemelkedő honoráriumokat. Én leginkább egy saját füzetes regénysorozatra vágytam – ez Galaxy Jane-el meg is valósult, de, mint arról korábban már szóltam, sajnos túlságosan rövid életű volt. Évtizedekkel később, a német füzetes ponyva klasszikusairól olvasva tudtam csak meg, hogy akik Perry Rhodant meg az Astra-füzeteket írták, néhány év múltával már mennyire utálták a napi robotot, a kényszerítő heti leadási határidőt – s mennyire szerettek volna kiszabadulni a taposómalomból, ahova én még éppen befele kívánkoztam.
Nemere bölcsebb volt: nem kötelezte el magát egyetlen zsáner, karakter mellett. Az, hogy ma is alkot, s örömét leli az alkotásban, nyilván annak (is) köszönhető, hogy számos irodalmi műfajban dolgozik, s ezeket könnyed eleganciával tudja váltogatni. A sorozatoktól nem idegenkedik (az űrgyerekek kalandjai, a Dorg-család számos köteten át húzódó sagája, a Téridő-trilógia, A fantasztikus nagynéni folytatásai), de a kilencvenes évektől munkássága egyre nagyobb hányadát teszi ki az ismeretterjesztő tényirodalom – talán épp a témák, korok szüntelen változtatása tartja mindig elevenen alkotóerejét, kreativitását s mozgatja meg képzeletét.
Ami az évtizedek során nem változott – művei professzionalitása, színvonala. Mikor jó negyven éve a magyar szórakoztató irodalom színpadára lépett, olyat tudott, amit kevesen: izgalmasan, újszerű módon, az olvasó figyelmét mindvégig lebilincselve írni. Regényei sikerét nem kis mértékben azok filmszerűsége adta: pont annyi információt szőtt a történetbe, ami alapján az olvasó már plasztikusan látta maga előtt a történeteket, s olyan mondatokat adott a szereplők szájába, melyek valószerűnek, élőnek tűntek. Meseszövése, dramaturgiája is filmszerű volt – minden történetének (a néhány oldalas elbeszélésnek éppúgy, mint a nagyregénynek) megvolt a maga szerkezete, s ez előbb jó érzékkel, majd nyilván már tudatosan legtöbbször a Syd Field (1935-2013) által később leírt, sok-sok sikeres forgatókönyvből visszaköszönő cselekményívet követte.
Ennek köszönhető valószínűleg az is, hogy könyveiből már pályája első éveiben számos képregény-feldolgozás is készült: a korabeli, sokszor döcögős magyar sci-fi szerzőihez képest Nemere regényeit könnyű volt képregényre adaptálni. Fazekas Attila és Haui Jóska készítette a legemlékezetesebb feldolgozásokat – Attila a Sci-fi klasszikusai képregényen sorozatában még ma is megjelentet egyet-egyet közülük. Könnyű volt őt illusztrálni is – nekem három könyvét sikerült, s mindhárom igazi örömet okozott. Itt és most a 796. könyvének megjelenését váró, s holnaptól 81. életévébe lépő barátot, az Írófejedelmet 1989-ben megjelent Visszajövök, mire felébredsz című bűnügyi kisregény rajzainak felidézésével köszöntöm. Bis tausend und zwanzig, kedves István – meg ne állj ezerig, s még juss annál is sokkal-sokkal tovább!
