 |
| „Az ifjú D’Artagnanból ősz hajú utolsó Mohikán lett” |
A Lehoczki(k) kiállításának
megnyitója okán nem a szokásos időben, a hónap utolsó csütörtökjén, hanem november
30-án került sor a Karton Galériában a Képregény Kedvelők Klubja
novemberi találkozójára. Kiss Feri az alkalomnak „Kémek a
rajzasztalon – felderítők, hírszerzők a magyar képregényben” címet
választotta, s – kicsit rendhagyó módon, egy több, mint két órás, több száz
képet s néhány filmbetétet is bemutató prezentáció keretében az este
díszvendége, Fazekas Attila segítségével sikerült teljesíteni a
feladatot. Attila a hetvenes évek derekától sok-sok, általában szovjet szerzők nálunk
is népszerű kémregényéből készült „import” történetet ültetett át képregényre,
s persze jó néhány magyart.
A KKK novemberi rendezvényén
bemutatott diákból készült film a Youtube-on elérhető
1984-ben ő alkotta újra a Korcsmáros
halála után évtizedes kényszerpihenőre vonult Hód figuráját, de a Pesti
Műsor számára megrajzolta Tolnai Kálmán – Mi Világunk-beli
kedves kollegám – A 16-os zárka lakója című kémregényét is. Ezt a
képregényt, szól a fáma, hetvenes-nyolcvanas évek magyar kulturális életének szinte
teljhatalmú ura, Aczél György (aki egyébként nem volt oda a műfajért) is
nagyra tartotta – elismerését tolmácsolták az alkotóknak. „De
amikor arra kértem, hadd indítsak saját, magyar képregényes lapot, persze mégis
elutasított…” – tette hozzá Attila kicsit szomorúan.
 |
| 1989: megjelenik a Botond első száma. |
A nyolcvanas évek elején, de még
derekán is egy ilyen magazinra csakugyan nem sok esély mutatkozott. A Táltos,
az első független, magánvállalkozásként induló, s képregény-kiadással is
foglalkozó vállalkozás – melyre épp egy hónappal korábban, a Bucó-képregények
kapcsán az alakokat kitaláló Békési Sándor társaságában emlékeztünk
vissza – inkább ritka kivételnek számított, s semmiképp nem erősítette a
szabályt. Amely egyébként roppant egyszerű volt: az üzleti vállalkozássá váló
képregény-kiadásra - mely a hatalmas példányszámban fogyó füzetes sorozatok
formájában öltött testet - megmaradt az „állami” kiadók (a Hírlapkiadó, az
Ifjúsági Lapkiadó, a Népszava) monopóliuma. Így Fazekasnak saját
lapjára még további éveket kellett várnia: 1989-ben végül elindult a
Botond, mely most, 2013 végén jutott el a huszadik számához. Közben –
ahogy Attila a jubileumi szám rövid szerkesztőségi cikkében fogalmaz - „ifjú
D’Artagnanból ősz hajú utolsó Mohikán lett”, ám a kezdeti cél változatlan:
hűséges segítőtársa és barátja, Kroboth Jenő gondoskodó támogatása
mellett a harc ma is a magyar történelmi képregény életben tartásáért folyik.
 |
| Már a borító is telitalálat… |
A kezdeti, sok ezres példányszám
közben lassan pár százra apadt – ennyit „bír el” ma a magyar piac, s ez is csak
hosszabb idő, néha több év (!) alatt talál gazdára. Pedig a Botondban – mint
ahogy más, alkalmanként megjelenő, tematikus füzeteiben – Fazekas tényleg
pályája legjobb és legemlékezetesebb munkáit adja újra közre. A jubileumi
kiadványba a romantikus magyar kalandregény talán leghíresebb darabja, a Jókai
Szegény gazdagok című regényének szépen megrajzolt képregény-változata
került. Már a borító is telitalálat: a történet nyitórajzából készült akvarell
finom színei, elegáns kompozíciója, az oldalterv és a tipográfia – melyek
megint csak yuyu barátunk stílus- és formaérzékét dicsérik – egy letűnt
világ emlékét idézik – egy olyan világét, mellyel a digitális színezés teljes
összhangba soha nem lesz majd hozható. A lapszámban – Attila régi szerkesztői
szokása szerint – helyet kapott még egy Botond-képregény, egy, a regény
történelmi-kultúrtörténeti hátterének megértését segítő, a Fatia Negra
alakjának modelljéül szolgáló egykori erdélyi főispán portréja s – Kőhalom
felidézésével – folytatódott Mikszáth a magyar várakat bemutató, regélő
sorozata is.
 |
| A Fotótanú szerint (innen a Nopcsa Lászlót ábrázoló illusztráció) „Ha valakinek a portréjából ítélni lehet az illető jellemére és életvitelére, akkor e nemesi arcon rajta van minden, amivel mintája lehetett Jókai legendás alakjának: szilaj kivagyisága és a szebbik nem felé kifejezett sármja...” Jobban nem is érthetnék egyet a kollegával… |
Jókai egyik legnépszerűbb
regénye, a Szegény gazdagok az író egy előző írásunkban felidézett alkotói korszakának „terméke”. Az irodalomtörténész Téglás Tivadar szerint az 1850-es évek végén az írót nagyrészt képzelt betegség kínozta,
kedvetlenség gyötörte: az írásban nem találta örömét, inkább kedves
élclapjával, az Üstökössel s a Kakas Márton naptárával
foglalkozott. 1858-ban hosszabb utazást tett Erdélyben: sokfelé megfordult, sok
helyi legendával-történettel megismerkedett. Talán az új élmények, de sokkal
inkább a szükség veszi rá, hogy 1859-ben újra „nagy” regénybe fogjon: az
Erdélyben megismert fekete álarcos rabló, Fatia Negra történetét
dolgozza fel. Ez lesz a Szegény gazdagok, melyet valamikor 1859 nyarán
kezd el írni, s melynek első kötete 1860 júniusában, utolsó kötete 1861
januárjában jelenik meg. Téglás Tivadar – és még sokan mások
– irodalomtörténeti alapossággal elemezték a regény hátterét, alakjait, a
„Jókai-univerzumban” betöltött szerepüket. Természetesen a legnagyobb figyelmet
Hátszegi báró kapta.
 |
| A Nopcsák régi kastélya ma elmegyógyintézetként „szolgál” |
Nem csak azért, mert az író őt
valós alakról (Nopcsa László báró) mintázta, de mert mint kétlaki életét
elő főgonosz, a kritikus szemével is remekbe szabottra sikeredett. Meglehetősen
realistára is, mert Fatia Negra „mögött” mindenki Nopcsa bárót ismerte fel: a
bajt aztán az okozta, hogy maga az érintett is. A báró egyik rokona később
elmesélte, hogy a feldúlt rokon töltött pisztollyal kereste fel Jókait,
nyomatékosan felszólítva őt, hogy a regényt fejezze be, családjának pedig
hagyjon békét. Az író hajlott is az okos szóra, csak néhány napi haladékot
kért, mondván „töltött pisztoly előtt mégsem lehet regényt írni”. A regény így
aztán gyors, dramaturgiailag igen kevéssé kidolgozott véget ért – a főispán
báró pedig megnyugodva fosztogathatta Erdély dolgos népét tovább.
 |
| Szeleczky Zita, az 1938-as filmváltozat sztárja |
A regény első filmváltozata
1914-ben, a második – a gyönyörű Szeleczky Zita főszereplésével –
1938-ban készült. A történet népszerűségének a születésétől számított száz év
elteltével új lendületet adott a Bán Frigyes által 1959-ben rendezett
film. A Hunnia Filmstúdió a regényt méltó módon, költséget nem nagyon
kímélve, parádés szereposztásban állította ki. Méghozzá színesben, ami azért
ebben az időszakban még nem tartozott az átlagos mindennapiságok közé… Benkő Gyula
elegánsan, nagy beleéléssel játssza az elvetemült rablót, Fekete Álarcot
– s kettős életének másik pólusán az önmagáért is utálható, erkölcsi értékeket
nem nagyon tisztelő, s igen kevés szociális érzékenységgel megáldott, ondolált
hajú bárót. A fiatal (de milyen fiatal!) Láng József, Vámhidy alakítója mellett
sok karakteres mellékszereplő alakítása teszi ma is érdekessé, élvezhetővé a
filmet – s persze a kor legszebb asszonyai közé tartozó két női főszereplő, Bara
Margit és Krencsey Marianne.
 |
| Krencsey Marianne nemes kisasszonyok szerepében érezte igazán elemében magát. Nem véletlenül... |
A nézők szívébe végérvényesen a Tenkes
kapitánya ezredesnéjének megformálásával beköltöző Krencsey a Szegény
gazdagok forgatásakor 28 éves, de már sok híres magyar filmben szerepelt (Liliomfi,
Gábor diák, Bolond április). Alakított „mai” lányokat is, de az arisztokrata
származású, kemény tartású, szép szőke lány inkább a nemes kisasszonyok és
hölgyek szerepében volt hiteles – nem véletlenül. Bár még számos nagy szerep
várta (Noszty fiú, Aranyember) 1966-ban férjével elhagyták az országot –
az Egyesült Államokban telepedtek le, ahol filmes karrierje már nem
folytatódott tovább.
 |
| Bara Margit Anicát, Fatia Negra tüzes vérű szeretőjét alakította a filmben |
Az 1928-ban született,
Kolozsvárról származó Bara Margit
is nagyon sok filmben szerepelt, s sorra kapta a kitűnő színpadi
szerepeket is. 1964-ben egy közvélemény-kutatás szerint ő lett az ország
legnépszerűbb színésznője – a külföldi hölgyek közül ebben az évben Sophia
Loren vitte el a pálmát. Az ünnepelt szépség iránt állítólag nagy
érdeklődést mutattak a kor hatalmasai is: nevét (minden alap nélkül) botrányokkal hozták összefüggésbe, lassan kiszorult a művészi pályáról – a
hetvenes években aztán vissza is vonult a szerepléstől. Krencsey a báró
kényszer-feleségét, Bara Fatia Negra tüzes és bosszúszomjas szeretőjét, Anicát
alakította. Mindkét művésznő köztünk van még – Isten tartsa meg őket erőben, egészségben.
 |
| Egy emlékezetes jelenet a filmből… |
 |
|
… s ahogy Fazekas elénk
állította a képregényben
|
Mindennek a most a Botondban újra
megjelent történet szempontjából is komoly jelentősége van, hisz Fazekas – mint
oly sokszor – most is „filmképregényt” csinált: alakjait a főszereplőkhöz
igazította, s maga a sztori is inkább a film forgatókönyvéhez (maga a rendező,
Bán Frigyes írta egykoron), mint a nagy terjedelmű, számos ágon futó, eredeti
regényhez igazodik. A rajzok szépek, kidolgozottak – Fazekas különösen sikeres
alkotói korszakának „termékei” - a történet 2001 végén, 2002 elején a Fülesben
jelent először meg. Az oldalak minden esetben egyediek, hol egy
központi, az oldal nagy részét betöltő képelem köré „rendezi” a többi
képkockát, hol arra rácsúsztatva. Alakjai „élnek”, portréi karatkeresek, a
részletek a „helyükön vannak”. Attila mindig nagyméretű eredeti lapokkal
dolgozik – ezek kidolgozottsága azonban a Füles viszonylag kis laptükrében azonban sokszor elveszett. Ebben a nagyobb formátumban azonban
„kijönnek” a részletek, levegősebbé, áttekinthetőbbé váltak a kompozíciók.
 |
| Gyönyörű asszonyok, szerelem, romantika, kaland, szórakozás - amit a magyar irodalom és történelem kínál. Fazekas és a Botond hű maradt a képregény-magazin negyedszázados tradíciójához |
Valódi mestermű kerül tehát most
az olvasók elé, mely – sok új kiadvánnyal együtt – a Magyar Képregény Szövetség által december 8-án megrendezésre kerülő Hungarocomix 2013 képregény vásáron lesz beszerezhető. A
Botond 20. száma persze megrendelhető közvetlenül az alkotótól is. S
hogy lesz-e folytatás? A Botond magazinnak biztosan, hisz számos szép
Fazekas-képregény vár még újra kiadásra, a Mester történelmi múltunk sok
jelentős pillanatának állított emléket. Ám éppen lehetne folytatása a Szegény
gazdagok 1860-ban kurtán-furcsán lezárt történetének is. A zámi kastélyról – a
Nopcsák birtokáról – máig sok legendát őriznek Erdélyben. A régi öregek sokat
suttogtak a titokzatos báróról, aki egy napon eltűnt a kastélyában, hogy aztán többé
soha ne kerüljön elő. Mondják: kísértetként be-bejárja egykori birodalmát, s minden alkalommal ugyanott, a régi kútban tűnik el. Állítólag itt őrzi
kincseit is, melyeket úgy elrejtett, hogy soha senki meg ne találja azokat.
Mígnem… A folytatás már csakugyan egy újabb Fazekas-képregény
lapjaira kívánkozik. Egy napon talán majd ezzel is megismerkedhetünk…
