2016. január 15., péntek

Újranyomva... - egy induló magazin laptervének margójára




Néha csakugyan furcsa az ember az időhöz való viszonya. 58. évembe lépve, rég megőszült nagyapaként néha elmerengek azon, mivel, hogyan telt el ez a közel hat évtized. Zömiben békében, nyugalomban és jólétben, s hogy ez mennyire nagy dolog, mint a fizikában, egy gondolatkísérlettel igazolni is tudom. Ha – tegyük fel – százkét éve, 1914-ben születtem volna, egy háborúban álló világba cseperedtem volna bele, tizenévesként telibe kaptuk volna a nagy gazdasági világválságot, harmincasként meg, már biztosan családot alapítva, a második világháborút. Ha – tegyük fel megint - egyben megjöttem volna az orosz frontról (esetleg a hadifogságból) épp időben érkeztem volna ahhoz, hogy kellően kiélvezzem a Rákosi pajtás által megteremtett földi paradicsom örömeit. 56-ban nyilván én is szakállt növesztek, és/vagy fegyvert ragadok (örök ellenálló lévén, a kettő közül valamelyiket biztosan), s komolyabb csínytevések bizonyíthatóságának hiányában 1962 körül akár már szabadlábon ünnepelhettem volna 48. születésnapomat…

Szülővárosom, Győr történelmi városközpontja, a hatvanas évek derekán… Középen a Karmelita-templom. Forrás: a Régi Győr csoport Facebook-oldala
Ezzel szemben gyermekkorom békés nyugalomban telt: iskolába jártam és hittanra, szakkörökre és edzésekre, színházba és a szentmisére, könyvtárakba s (ha nem volt ürügy, amivel kimenthettem magam) meccsre. A háborúhoz legközelebb 68-ban kerültünk, mikor atyám, tartalékos páncélos tisztként részt vett a Varsói Szerződés által szponzorált, egy szomszédos országba való bevonulással egybe kötött alaki gyakorlaton. Biztos kommunizmus volt, meg diktatúra, de ezt nem nagyon lehetett érzékelni: volt az életnek egy szabott rendje, mely mindennapjainkat meghatározta, s az ember idővel megtanulta, hogy ha közvetlen módon nem konfrontálódik a politikával, meglehetős szabadságban élhet. Nagy vallásüldözésekre sem emlékezem: én 1965-ben voltam elsőáldozó, pár évvel később bérmálkoztam, mélyen hívő nagynénémet kísérve hetente koptattam a győri Karmelita templom padjait. Persze aki karriert, pláne pártkarriert akart csinálni, annak ez annyira nem volt ajánlatos, de hát valamit valamiért… 1990 körül szenvedő képet vágva aztán ők is megérkeztek, s hogy, hogy nem, rögtön vezető szerepeket is szereztek a gyülekezetekben, egyházközségekben.

Mint a legtöbb általános iskolában, a győri Ságváriban is meg lehetett rendelni a Pajtás újságot, amit aztán hetente az osztálytermekbe kaptunk. A lap 1969. évi 2. számában találkoztam először képregénnyel: Pif kalandjai éppúgy lenyűgöztek, mint a – nem éppen kisiskolásoknak való – kémelhárítós történet,  A B 26-os ügynök. A rajzolónak furcsa, szokatlan neve volt, egy darabig betűzgetni kellett, mire sikerült megjegyezni: Z-ó-r-á-d E-r-n-ő…
Győr a hatvanas években kultúrváros volt – száz éve is az volt, ma is az. Volt színháza, számos mozija, kiváló könyvtári hálózata és remek iskolái, nagyszerű tanárokkal. Általános iskolásként a Szabolcska utcai Ságváriba jártam – nagy örömmel csatlakoztam tavaly a Facebookon a suli volt hallgatóinak csoportjához. Itt, az iskolában előfizethető Pajtáson keresztül találkoztam először a képregénnyel úgy 1968-69 körül. Egy évvel később vált szokásommá a Füles és a Magyar Ifjúság képregényeinek heti olvasása, szüleim, nagyanyám és népes családunk más jótét tagjai nagyvonalúságának hála, rövidesen hetente megvehettem a Pif magazint is. Gimnazista a Kazinczyban voltam: angol tagozatra jelentkeztem, kémiára vettek fel, engem azonban elsősorban a rajz, közelebbről a képregény rajzolása érdekelt. Egy napon – ahogy arról már másutt beszámoltam - vettem a bátorságot, és hosszú levelet írtam Zórád Ernőnek, 1973 végén személyesen is felkereshettem őt, 1974 elejétől pedig egy új, céltudatos, a „pályára” való rákészülést a központba állító szakasza kezdődött az életemnek.

1969 végén aztán kezembe került az első Füles is… A négy békeszerető földlakó utolsó folytatásánál kapcsolódtam be a történetbe: közel három évtizeddel később sikerült a hiányzó előzményeket is megszerezni. Rendszeresen 1970-től vásároltam a lapot.
Mint ahogy a hetvenes évek elejével a magyar képregénynek is… A műfaj – ne szépítsük – a kádári hatalomátvétellel, 1956 végén született meg, a konszolidáció évei alatt nyert a sajtóban elfogadottságot, a hatvanas évek derekától pedig valódi virágzásnak indult. Mindez persze ellenőrzött körülmények között, s ahogy ma mondanánk, egy viszonylag zárt kör bizniszeként zajlott. Bizonytalan, nyugati eredetű műfajként a politika nyilván nem rajongott érte, de eltűrte, sőt, annyiban támogatta is, hogy egyre több újságba „engedte be”: a Füles, a Pajtás, a Tábortűz mellett idővel a Képes Nyelvmester, a Lobogó, a Népszava, a Képes Újság is közölt „komoly”, képregényeket, a karikaturisták által készített stripek pedig már 61-62 körül a Népszabadságban is napvilágot láttak. Mindennek ára volt – mint az úriasszony, aki csak akkor kedveli a vadembereket, ha jól öltözöttek, a hatalom is elsősorban az olyan képregényt preferálta, mely nevelve szórakoztatott: a kor jellemző zsánere így lett az adaptációs képregény.

1969-ben egy balatoni nyaraláson kaptam kölcsön az első Magyar Ifjúságot. Örültem, hogy ebben is Zórád rajzaival találkoztam, s hétről hétre lelkesen olvastam Blood kapitány kalandjait
Ezt a kérdést – csakúgy, mint a műfajt megteremtő Cs. Horváth Tibor dramaturgi érdemeit vagy bűneit – a magyar képregénytörténet-írás már sokszor körbejárta. Munkássága lehet vitatott - valamit azonban biztosan tudhatott, ha halála után 21 évvel is van vele (pontosabban dramaturgiai módszerével) vitatkozni való. A magyar képregény ebben az időszakban tényleg jó volt – nemzetközi összehasonlításban is. Elsősorban persze azért, mert néhány zseniális rajzoló csinálta. Zórád és Sebők mesterségbeli tudása, Korcsmáros stílus-bravúrjai, Gugi könnyed eleganciája, Fazekas Attila modern professzionalizmusa, Dargay részletgazdag vizualitása jelölte ki a vonatkozási pontokat – aki akkor (s még jó sokáig) képregényt szeretett volna csinálni Magyarországon, ezek valamelyikéhez kellett igazodnia.

1971-ben, egy osztálytárs jóvoltából találkoztam a Pif magazinnal: nyártól, a 122. számmal már ennek is rendszeres vásárlója lettem. Nem volt olcsó: ha jól emlékszem, 17 forintba került ekkoriban az újságosoknál.
A hetvenes évek elejére a Kádár-rendszer is, a magyar képregény is megállapodott. Egyszerre élték aranykorukat. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján Magyarország (történetében először) szolíd jóléti állammá vált (ahogy akkoriban mondtuk: megvalósult a „fridzsider”-szocializmus), a 73-as olajár-robbanás hatását, a fokozódó nemzetközi gazdasági nehézségeket még egy darabig nem érezte meg közvetlenül az ország. Az üzletekben mindig volt áru, elsősorban – megfizethető - élelem, bár persze a „nyugati” választéktól (no meg persze áraktól, de ez akkor még nem nagyon tűnt fel) távol állt… Ezt onnan tudta az átlagmagyar, hogy már ő is utazhatott: előbb az IBUSZ, majd a szaporodó utazási irodák, idegenforgalmi hivatalok szervezett útjain évente tíz és tízezrek jutottak ki „németbe”, „olaszba” s elsősorban a szomszédos Bécsbe, a bevásárló-turizmus fő célpontjába. És bizony a legtöbben vissza is jöttek, mint ahogy az 56-os disszidensek is már tömegesen jártak haza (sokan vissza is költöztek). Évente turisták milliói hozták a kemény márkát, dollárt, és a „puha”, de mégis örömmel fogadott, testvéri valutákat.

A hetvenes évek elején a „nagyok” – Zórád, Sebők, Korcsmáros – határozták meg a magyar képregény fő irányát. Nagyon szerettem Szitás György és Gugi Sándor történeteit is: Rejtő-adaptációit ma is zseniálisnak tartom. Bár ez utóbbi téren a Korcsmáros által ábrázolt világ közelebb állt hozzám, Gugi megmutatta, hogy a képregényben nincs kötött kánon. Jó (és korai) lecke volt ez a kulturális sokszínűségből…
Stabilnak, kiszámíthatónak tűnt minden - s kicsit talán már öröknek is. Ebben a világban lettem én tinédzser – s ebben lépett tízen-túli éveibe a nálam alig egy esztendővel „öregebb” magyar képregény is. Az ekkor, ezekben az évtizedekben született képregények – mint minden műalkotás – valahol szükségszerűen a kort tükrözik vissza, a tömegkultúra „termékeiként” pedig ugyanazon tényezők határozták meg őket, melyek - a szórakoztatás más megjelenési formáival együtt – a korabeli szórakoztatás erőterét alakították. Így, ebben a kontextusban válhat a reájuk való visszatekintés igazán érdekessé – az önmagáért való múltba révedésnek ugyanis sok értelme nincs. Vallom, amit Putyin elnök az egykori Szovjetunió kapcsán 2005-ben egy német televízió riporterének mondott: azoknak, aki nem bánkódnak a régi idők elmúltán, nincs szívük, de azoknak, akik úgy hiszik, vissza lehet hozni ezeket az időket, eszük nincs. Az ember az ifjúságára inkább a szívével emlékezik, ám arra, ami akkor a magyar képregényben jó és értékes volt, nagyon is az eszével kell, hogy emlékezzen. E régi mesterektől mindig lesz mit tanulni, mert bár jócskán megváltoztak a grafikai divatok, ők mind-mind önálló stílust teremtettek – s mint Coco Chaneltőltudjuk, a divat változik ugyan, de a stílus örök.

1974… Egy fiatal rajzoló, Fazekas Attila ebben az évben kapja első megrendeléseit: új, lendületes, idáig csak a külföldi képregényben megszokott stílusa rövidesen a legnépszerűbb rajzolók közé emeli. Az első tőle olvasott képregény a Rab Ráby volt.
Ami az emlékezést segíti, s egyben lehetővé is teszi, az az hogy - bár megőszült, vén farkasokként -  még élünk, vagyunk, bóklászunk az erdőben, vadászgatunk. A nyolcvanas években a pályára lépő (Haui József, Sváb József, Vass Mihály), s a kilencvenes években megjelenési lehetőséget kapó (Kiss Feri, Dönti Károly, Podmaniczky Ferenc) rajzolók, írók közül a legtöbben ma is aktívak, van, aki rendszeresen publikál, s van, aki már csak - megjelenési lehetőség hiányában - a rajzasztal fiókjának dolgozik. Közéjük tartozónak vélem magam is, bár a kezdeti fellángolás (2012) után új képregények készítésére egyre kevésbé érzek már késztetést - le még nem tettem róla, de egyelőre még várom az ihletet... Ez szerencsére a képregényes témákról való írásra nem vonatkozik - e blog rendszeres látogatói - 2012. január 15-i indulása óta közel 120 000 érdeklődő - tanúim erre.

Még csak terv, de a koncepció ez marad: nem grafika, hanem fotó kerül majd az egyes lapszámok címlapjára - az alkotások mögül a RePrintben előlép majd az Alkotó
Az ötlet, hogy az egykori képregényeket ismét elővegyük, közzétegyük, s képregény-történeti köntösbe ágyazva, a róluk szóló írásokkal együtt egy magazinban adjuk közre, tavaly karácsony előtt született meg: Fazekas Attila barátommal, aki az új vállalkozást kiadóként is jegyzi majd, s Kroboth Jenővel, yuyuval, akit művészeti szerkesztőnek kértünk fel, azóta dolgozunk az induláson. A magazin első, tavaszinak szánt száma már a februári Belvárosi Börzén debütál - a szürke farkasok falkája új vadászatra indul. A magazin Előhangját Kiss Feri adja majd meg, Attilán és rajtam kívül kedves barátaink, Haui József, Sváb József és Leslie Téjlor is szereplenek majd az első lapszámban, melynek előzetes címlaptervét, íme, közre is adom. Bízunk benne, sokan lesznek majd, akik a lap indulásakor együtt örülnek majd velünk...