Ahogy erről az író rajongóinak Facebook-csoportja hírt adott, december elején jelent meg kedves barátom, Nemere István 660. könyve, egy Melissa
Moretti regény, a Villa a szigeten.
István teljesítménye lenyűgöző – ám itt és most nem a könyveinek önmagában is
impresszív számára
gondolok, hanem írói pályájának sokszínűségére, szakmai tudására, a profi alkotók
között is ritka, magas fokú fegyelmezettségére.
Mikor a nyolcvanas évek derekán
megismertem őt, már nagyon sikeres írónak számított. Első megjelent könyve egy krimi
volt (A rémület irányítószáma, 1974),
ezt minden idők két talán legsikeresebb magyar tudományos-fantasztikus története,
a Triton-gyilkosságok (1977) és a Műkincsrablók a kisbolygón (1979)
követte, majd 1980-ban a televíziós sorozat alapjául is szolgált A fantasztikus nagynéni, aztán krimik,
sci-fik, tényirodalom máig tartó, hosszú-hosszú sorban. Sok fantasztikus
regénye jelent meg a Népszava
kiadónál, melynek könyv- és folyóirat-szerkesztőségéhez 1988-ban magam is
csatlakozhattam: itt nyílt alkalmam először szerkesztőként, illusztrátorként
együtt dolgozni vele.
Őszintén csodáltam őt, s
példaképként tekintettem rá. Számára az írás életformát jelentett, hivatás-szerűen
űzött, napi elfoglaltságot, nagy szabadságot, függetlenséget s mindemellett
biztos és jó megélhetést – könyvei százezres példányszámban jelentek meg, a
kiadók boldogok voltak, ha megtisztelte őket egy-egy kézirattal, amiért örömmel
fizették ki a korabeli viszonyok között is kiemelkedő honoráriumokat. Én leginkább
egy saját füzetes regénysorozatra vágytam – ez Galaxy Jane-el
meg is valósult, de, mint arról korábban már szóltam, sajnos túlságosan rövid életű
volt. Évtizedekkel később, a német füzetes ponyva klasszikusairól olvasva tudtam csak meg, hogy akik Perry Rhodant meg
az Astra-füzeteket írták, néhány év
múltával már mennyire utálták a napi robotot, a kényszerítő heti leadási
határidőt
– s mennyire szerettek volna kiszabadulni a taposómalomból, ahova én még éppen
befele kívánkoztam.
Nemere bölcsebb volt: nem
kötelezte el magát egyetlen zsáner, karakter mellett. Az, hogy ma is alkot, s
örömét leli az alkotásban, nyilván annak (is) köszönhető, hogy számos irodalmi
műfajban dolgozik, s ezeket könnyed eleganciával tudja váltogatni. A
sorozatoktól nem idegenkedik (az űrgyerekek kalandjai, a Dorg-család számos köteten át húzódó sagája, a Téridő-trilógia, A fantasztikus
nagynéni folytatásai), de a kilencvenes évektől munkássága egyre nagyobb
hányadát teszi ki az ismeretterjesztő tényirodalom – talán épp a témák, korok
szüntelen változtatása tartja mindig elevenen alkotóerejét, kreativitását s
mozgatja meg képzeletét.
Ami az évtizedek során nem
változott – művei professzionalitása, színvonala. Mikor jó negyven éve a magyar szórakoztató
irodalom színpadára lépett, olyat tudott, amit kevesen: izgalmasan, újszerű
módon, az olvasó figyelmét mindvégig lebilincselve írni. Regényei sikerét nem kis
mértékben azok filmszerűsége adta: pont annyi információt szőtt a történetbe,
ami alapján az olvasó már plasztikusan látta maga előtt a történeteket, s olyan
mondatokat adott a szereplők szájába, melyek valószerűnek, élőnek tűntek.
Meseszövése, dramaturgiája is filmszerű volt – minden történetének (a néhány oldalas
elbeszélésnek éppúgy, mint a nagyregénynek) megvolt a maga szerkezete, s ez előbb
jó érzékkel, majd nyilván már tudatosan legtöbbször a Syd Field (1935-2013) által később leírt, sok-sok sikeres
forgatókönyvből visszaköszönő cselekményívet követte.
Ennek köszönhető valószínűleg az
is, hogy könyveiből már pályája első éveiben számos képregény-feldolgozás is
készült: a korabeli, sokszor döcögős magyar sci-fi szerzőihez képest Nemere
regényeit könnyű volt képregényre adaptálni. Fazekas Attila és Haui Jóska
készítette a legemlékezetesebb feldolgozásokat – Attila a Sci-fi klasszikusai képregényen sorozatában még ma is megjelentet
egyet-egyet közülük. Könnyű volt őt illusztrálni is – nekem három könyvét sikerült, s mindhárom igazi örömet okozott. Itt és most a 661. könyvének
megjelenését váró, az idén 76. életévébe lépett barátot, az Írófejedelmet 1989-ben megjelent Visszajövök, mire felébredsz című
bűnügyi kisregény rajzainak felidézésével köszöntöm. Bis tausend und zwanzig, kedves István – meg sem állj ezerig, s még
juss annál is tovább!