2014. december 31., szerda

Győztes csaták, dicső évszázadok – 2015 Fazekas Attilával a magyar történelmi képregény éve lehet



Rege a csodaszarvasról, 1991

Születésnapom felett elmerengve turkáltam kicsit a régi fényképek között. Ilka lányomnak hála, már ez is digitálisan történik: pár éve fáradtságot nem ismerve boldog emlékű nagynéném közreműködésével beszkennelte a győri családi képarchívum jelentős részét. A hozzáadott értéket a filenevek adják, melyek a kép elkészültének idejéről, körülményeiről, az ábrázolt személyekről adnak információt. Nagy dolog ez, hisz nagynénénkkel (aki 92 éves korában az idén nyáron ment el közülünk) a családi legendárium jelentős része is sírba szállt: sok kép kapcsán így aztán csak találgatni tudunk. Azt, ami kortörténet, s túlmutat a csak a családra tartozó, meghitt pillanatokon, szívesen osztom meg másokkal a Facebookon – például a Régi Győr fantasztikus közösségében, melyet pont az ilyen képek tesznek izgalmassá és mindig érdekessé.

Attila, 1991
Vannak persze képek, melyekhez nem nagyon kell magyarázat: ilyenek például saját születésnapi fotóim. Ezek általában a karácsonyfa körül ábrázolnak: így jár az, akinek születésnapja, de még névnapja is rögtön az ünnep után esik. Az évet nem mindig találom el pontosan, de persze ha van torta a képen, az sokat segít. 1968-ban, tízéves koromban is készült néhány fotó – köztük egy máig legkedvesebb foglalatosságaim egyike mívelése közben ábrázol: épp olvasok.


Nem akármit: Fekete István A koppányi aga testamentuma című, magyar történelmi témájú ifjúsági regényét. Mint Móra Aranykoporsója, melyről Fazekas Attila Botond magazinjának új száma kapcsán nemrég megemlékeztem, ez a könyv is a harmincas években született (1937), de 1958-as újrafelfedezése után igazából a hatvanas években vált ismertté, sőt, sok-sok kiadást megért bestsellerré.

Honfoglalás, 1991
Nem bocsátkoznék itt Fekete István életművének boncolgatásába: olyan legendája ő a magyar irodalomnak, aki képes volt nemzedékekkel megszerettetni az olvasást, állattörténetei révén pedig közel hozni az élő természetet, az erdők, mezők, rétek és lápok világát. Jó elbeszélő volt, értett a meseszövéshez és az alakok megformálásához - ezért lehetett annyi munkájából filmet, diafilmet, képregényt csinálni. A koppányi aga… is  minden idők egyik legkedvesebb magyar filmje révén épült be a kulturális emlékezetbe: Zsurzs Éva 1967-es mozijáért az egész ország lelkesedett. Nem véletlenül: Tolnay Klári ötvenes asszonyiságának gyönyörű teljében, Bessenyei Ferenc, nemesúri, délceg méltóságában, a fiatal (de milyen fiatal!) Benkő Péter kamaszos vitézségében, s a kor többi sztárjai: a nőies nők s a férfias férfiak – és egy hősi kor, a végvári vitézek korának romantikus emlékezete. Egy darab a történelemből, mely mindannyiunk közös kincse volt.

A szentgalleni kaland, 1991
A magyar történelmi regény, képregény helyéről, szerepéről már többször elmélkedtem itt, a blogon. Nem tudom, s nem is fogom elfogadni, hogy a Kádár-korszak (pláne, így anblokk) kultúrpolitikája nemzetellenes lett volna – nem volt az. A hazafiságra nevelés igenis fontos volt abban az időben, mint ahogy nyelvünk, kultúránk ápolása, történelmi múltunk elevenen tartása is. Azt viszont még a korszak legelszántabb kritikusai (s a mostani „nemzeti” oldalon van ilyen elég) is elismerik, hogy a szépirodalomban, a filmen, s később a televízióban igazi kultusza volt a magyar történelemnek: még a legvadabb Rákosi-időkben is születtek ilyen alkotások (Rákóczi hadnagya, 1953), a hatvanas években pedig a szó szoros értelmében egymást követték a nagy költségvetéssel készülő, látványos produkciók.

Lehel kürtje, 1991
1990 után aztán mindez eltűnt, mintha sose lett volna: a Honfoglalásban, ami lehetett volna akár nemzeti filmeposzunk is, a csóringerség csak az igénytelenséggel találkozott – a történelmi témájú film terén mégis ezt tekinthetjük a rendszerváltozás utáni 24 év csúcsteljesítményének. Bár rajongói körökben sok szó esik a Hunyadi-könyvekből készülő esetleges filmfeldolgozásról, nem néz ki úgy, hogy a helyzet változna:  ebben azonban nem csak a kormányzati közöny a hibás, mely láthatóan semmilyen vágyat nem érez egy mindent megrázó szuperprodukció anyagi feltételeinek megteremtésére. Egyre inkább úgy látom, hogy ha meg is születne a Toldi vagy a Hunyadi-film, s lenne bár mégoly pazar, mégoly nagyszerű is, eleve bukásra lenne ítélve: a valóvilában élő magyarok nagy többségét ugyanis (miközben tágra nyílt szemekkel bámulja a ribanc és a strici televíziós románcának hatezernégyszázhuszonharmadik folytatását) vélhetően teljességgel hidegen hagyná a dolog.

A Botond monda, 1991
A jelek félreérthetetlenek. A minap Magyarország egyik legsikeresebb írójával ebédeltem. A leves és a sült között persze a munkáról beszélgettünk – egyebek mellett elmondta, hogy az utóbbi években jelentősen csökkenni kezdett a magyar történelmi tárgyú könyveinek eladása. A látszat ennek némileg ellene mond: az Alexandra könyveladási toplistáján már azonnal megjelenése után az első öt közé került Bán Mór Hunyadijának hetedik kötete, s ott van a Libri legjobban fogyó kiadványai között is.  Ez magában véve roppant örvendetes, mint ahogy az is, hogy Ugron Zsolna Báthory Annáról szóló sorozatának első és második kötete is a dobogósok közé került. Az idei év gazdag magyar témájú történelmi regény terméséből ugyanez már másoknak nem sikerült – ezek a könyvek inkább már csak a néhány ezer főt számláló lelkes és kitartó törzsolvasókhoz, a „kemény maghoz” jutnak el. Nagy szó persze ez is, de elsősorban az, hogy egyáltalán születnek ilyen alkotások.

Géza és István, 1991
Két évtizedes tetszhalotti állapotából újjászületett a magyar történelmi regény, ismét jelen van a hazai kulturális élet kínálatában. Tömegműfajjá azonban nem vált: erről viszont már az a végletekig hazug, a „nemzeti” kifejezést szitokszóvá, a „magyart” üres politikai frázissá silányító politika tehet amit az országló elit ötödik éve művel, meg persze az , hogy „nemzeti” gondolatot más oldalról a primitív nacionalizmus sajátította ki. Nem hogy nem divat már ma „magyarnak” lenni, de „ezekkel” közösséget vállalni  önmagában véve is snassz, vélik sokan – s lássuk be, nem alaptalanul. Magam is így vagyok ezzel – de úgy gondolom, van egy harmadik út. Nevezzük, mint egykoron, ifjúságom idején, a hazafiság útjának. Ez nem politikai hovatartozás kérdése, hanem elköteleződés a nemzet s annak múltja iránt, ahol élünk, irodalmunk, történelmünk, kultúránk megbecsülése és szeretete, s igen: lehetőség szerint annak művelése, előre mozdítása. Ha ennek volt (s volt!) tere az egykori, „kommunista” Magyarországon, kell, hogy legyen tere ma is – s itt azért a képregénynek bőven lehetnek még feladatai. 

A Szent László legenda, 1991
A látszat ennek is ellene mond: a Hunyadi-sorozat könyvben sikertörténet lett, a színes képregény-album viszont két év alatt az eladásokban mélyen a várakozások alatt teljesített, s így (egyelőre) nem jön a folytatás. Az ország első számú képregény-rajzolója, a történelmi képregény mestere, Fazekas Attila alkotói tevékenysége mára szinte kizárólag saját képregény-magazinjában, a Botondban való publikálásra szorult vissza, ami viszont évente csak egyszer, saját kiadásában jelenik meg. Akadnak kivételt erősítő, tiszteletre méltó próbálkozások (mint az idei első világháborús képregény-pályázat), de a valóvilághoz szocializálódott magyar rögvalóságot ezek aligha rázzák meg. Ha ezen változtatni akarunk, az alapoktól kell újra kezdeni mindent: elsősorban annak a kincsnek számbavételével, mely történelmi múltunk képregényes feldolgozásai jelentenek.

A fekete lovag, 2006
Mert hogy kincsek ezek, nem vitás: meglehet, a rajzok már nem „divatosak”, de szépek, s történelmileg hitelesek: nagy erőssége volt ez a magyar „adaptációs” képregénynek. Vizuálisan ábrázolják a letűnt korokat, alakokat és eseményeket, fejlesztik a képzelőerőt, látványosak, a történetek meg jól megírtak, tanítva szórakoztatók. A közel ezer érintett képregény egy része új kiadásban már hozzá férhető (a Képes Kiadó Korcsmáros-képregényei, alkalmi kiadások, mint a Zórád-féle Egri csillagok reprintje, Fazekas Botondjai), más része (sajnos szinte az egész Zórád-életmű) azonban (összetett okoknál fogva) aligha válik nyomtatott formában ismét elérhetővé a nagyközönség számára. Hacsak… Hacsak nem sikerül ismét „bevinni” ezeket az alkotásokat a „kulturális köztudatba”, s eljuttatni azokhoz, akik igazán értékelni tudnák a történeteket, rajzokat.

A kenyérmezei csata, 2010
2015 januárjában új sorozat indul itt, a blogon: a magyar történelem kronológiáját követve egy-egy korszak képregényes feldolgozásait tekinti át – Fazekas Attila gazdag munkásságából válogatva. Ebből az anyagból áll össze az a vándorkiállítás, mely – reményeink szerint – eljut a hazai s határon túli magyar iskolákba is. 2015 a magyar történelmi képregény éve lehet, legyen is az – de hogy az lesz-e valójában, az már a leendő olvasókon múlik.