2012. március 25., vasárnap

Súlybéli krónikák, avagy hogyan sikerült 1989-ben három hónap alatt 33 kilót fogynom és miként próbálom (majdnem) ugyanezt elérni 2012 tavaszán?


Két kiállításom volt életemben – harmadikra nem is vágyom, ez a kettő is lényegesen több volt, mint amit ki- és megérdemeltem. A másodikra emlékszem vissza szívesen, melyet kedves barátom Verebics Géza a kilencvenes évek elején Dég (ahol sok-sok éven át közmegelégedésre töltötte be a polgármesteri tisztet) festői Holland-házának emeletén rendezett meg. Géza nagyszerű ember, egyebek mellett dr. Kovács Pál, a dégi születésű, nagy szerkesztő és orvostudor (nevét korábban Szapudi Andrásról szóló visszaemlékezésem összefüggésében említettem) munkásságának kutatója, kiváló szervező, akinek irányítása alatt Dég dunántúli minta-településsé fejlődött. Hitvesével, aki maga is igen tehetséges művész és tanár, hihetetlenül nagy energiákat fordítottak két lányuk, Ági és Kati művészeti képzésére. A „Verebics-sisters”, ahogy a Pepita kulturális magazin márciusi számának cikkírója a lányokat említette azóta fogalom lett a kortárs magyar festészetben: két sugárzóan tehetséges, nagyszerű ifjú hölgy, aki egymástól függetlenül járja az útját, de mindkettő nagyszerű alkotó, festő, ember és mindenek előtt: művész.

A háttérben kedves barátom, Preyer Hugo. Az előtérben 103 kiló.
Első kiállításom más összefüggésben maradt emlékezetes számomra. Erre 1989 áprilisában, Budapesten, a Festészet Napja alkalmából a Postás Művelődési Központban került sor, s – mi másból – alkalmazott grafikusi munkásságomból, képregényeimből igyekezett válogatni. A műértő „pesti közönség” mély és osztatlan ellenszenvvel fogadta a sznobizmus szent hajlékába behatoló szemetet, és ennek mormogva hangot is adott. Néhány barátom – Somogyi Gyula, akkor Siófok tanácselnök-helyettese, Preyer Hugo, a magyar alternatív tudományos fantasztikum „atyja” – részvétele enyhítette csak kínjaimat. A megnyitóról sok fénykép készült (nyilván, hogy emlékeztessenek: soha többé ilyet). Akkoriban már jó ideje meglehetősen súlyos egyéniség voltam, a házasság szent kötelékében versenysúlyom lassan mázsa fölé emelkedett és hát tartósan ott is maradt. A kiállítási képeket nézegetve döbbentem rá, hogy ha nem akarok a Robébivel felfújt, jóllakott napközis kategóriából nyugdíjba – esetleg temetőbe - menni, bizony kezdeni kéne a fölös kilókkal valamit. 103 kilót nyomtam akkor.

70 kilónál hitvesem óhajára abba hagytam a fogyókúrát, pedig az ideális testsúly eléréshez még két kilót le kellett volna adnom. Az Olvasóra bízom a választ: honnan?
Türelmes háziorvosom tanácsára elkezdtem diétázni - és „mozogni”. Új volt nekem ez nagyon, hisz a gimnáziumi évektől eltekintve korábban sosem sportoltam. A kocogás és az úszás volt kézenfekvő: reggelente a Foki hegyi uszodában kezdtem (az évek során később tönkre ment, már jó ideje benzinkút van a helyén), délután pedig lassan, döcögve elindultam „futni”. Mindezt egy igen drasztikus, igen nem szakszerűen megtervezett, napi néhány száz kalóriás diéta egészítette ki. Hogy éltem túl, ma sem értem, de három hónap elteltével a naponta lefutott kilométerszám 14-re emelkedett, súlyom pedig 70 kg-ra csökkent. Előkerestem a kiállítás-megnyitón viselt nadrágot és újra felpróbáltam: élvezetes élmény volt, pusztán már ezért is megérte az attrakció. Aminek sikeréért sokan szurkoltak, és sokan féltettek is: Márkus Gizi, kiváló kollegám a Mi Világunk szerkesztőségében minden hét elején látható örömmel nyugtázta, hogy még élek, s legott meg is jósolta, ha nem hagyom abba ezt a hülyeséget, megdeglek még a szabad szombat eljövetele előtt. Szerencsére nem lett igaza, és ennek a következő hét elején legjobban ő tudott örülni.

A program gerincét a napi kocogás alkotta: ez - zenehallgatás mellett - egy-másfél óra egyenletes, lassú futást jelentett. Ma is sok olyan slágert hallgatok, amit akkor, csak ezek közben listás újdonságból a retro-válogatások gyöngyszemei lettek
A mutatvány sikerült és mondanom sem kell, az életem gyökeresen megváltozott. Soha nem tapasztalt energiák szabadultak fel, úgy éreztem, ha ezt meg tudtam csinálni, mindent meg tudok. És csakugyan. A legjobb talán az volt, hogy a mozgás, a napi futás, az evezőpadon eltöltött másfél-két óra (ami alatt azért remekül lehetett nézni filmeket is) és az egészségesebb étkezés része lett a napjaimnak, s még néhány éven át az is maradt. Rendszeresen eljártunk hitvesemmel Kozma Zoltán barátom, az első magyar testépítő-világbajnok siófoki edzőtermébe. 93 körül jött az ötlet: meg kellene írni fogyásom hiteles történetét, egyben használható módszertant kínálni azoknak, akik inkább a táplálkozás-tudomány, a sportorvoslás és a testépítés elmélete eredményeivel megtámogatva, mintsem a puszta szerencsére hagyatkozva szeretnének lefogyni. Az előbbiről dr. Osváth Péter sportorvos, az utóbbiról Kozma Zoli gondoskodott. Sokat jártunk úszni is (bár az uszodákkal mindig bajom volt: az ízlésemhez képest a víz mindig túl nedvesnek mutatkozott). Megírtam hát a történetet, s 1994-ben az Ezt csináld utánam – és sikerülni fog! (bonyolult okoknál fogva nem saját nevem alatt) meg is jelent. Házunk alagsorát mini kondi teremnek rendeztük be, ahol több amatőr, de sokfunkciós Ditec-gép szolgálta (az elmaradhatatlan evezőpad mellett), a könyvhöz az edzésképek részben ott, részben a lakóhelyünk körüli lankákon készültek. A könyv szépen fogyott, csakúgy, mint a Kozma Zoltán testépítő programját bemutató, szerény közreműködésünkkel készült videó.

Talpig Ditecben: Kozma Zolival, a nagyszerű barát és sportember kazettáját promotáljuk egy vásáron. Akkoriban a vállaim már és még nem a derekam körül hordtam...
Aztán nehezebb évek jöttek, szaporodott a gond és az elfogyasztott kalóriák mennyisége, és el-elmaradozott a sport. Jó másfél évtizeden át folyamatosan a kilók álltak nyerésre, s bár az evezőpad sem tűnt el egészen, már nem bírt el a bevitt energia mennyiséggel. A nagy figyelmeztetés bár késett, de végül – egy kellemes infarktus képében – 2007. júliusának utolsó napján megérkezett. Kellemes, mondom, mert egyrészt túléltem (ami nem volt gyárilag bekódolva), másrészt a székesfehérvári Szent György kórházban kapott gyors és szakszerű ellátás és a gondos ápolás eredményeképpen sikerült minimális károsodással „kijönnöm” belőle. Oly annyira, hogy az infarktus után nem egészen egy évvel ismét elindultam futni, immár az agárdi Parkerdő árnyas fái alatt. És e hasznos szokás aztán Pestre költözésünk után még egy jó darabig megmaradt. Nem messze lakunk a Margit-szigettől: egy napsütéses délután beálltam én is a futók sorába, s mint a film címében, egy nyáron át lelkesen keringtem velük. Aztán a lendület alább hagyott, hideg telek és nyomott tavaszok jöttek, a nyár meg (megint) túl meleg volt ahhoz, hogy újra nekivágjak a szigeti futópályáig vezető negyed órás gyalogtúrának.

Otthoni konditermem képe 94-es könyvemből. A családi házas életmóddal együtt mára ez is a múltba veszett
Az idei tél végén aztán megint jöttek, kopogtattak, szerencsére még nem az infarktus, csak az ébredező veszélyérzet. Súlyom ismét 92-93 kiló körül járt, ez fájt, az fájt, s ami a legrosszabb, mindezt az öregségre sem lehetett fogni. Kimeríthetetlen energiájú hitvesem, aki az évtizedek során sosem adta fel, hogy minden ellenkező törekvésem ellenére életben tart, talált rá dr. Hegedűs György könyvére (Az elérhető egészség), illetve Hegedűs doktor egyéni egészségmegőrző programjára. Egy alapos, kompjúteres vizsgálat után Hegedűs doktor felállította a diagnózist, ismertette a  veszély-faktorokat – aztán okosan rám hagyta a döntést, akarok-e a jövőben ezekkel – no meg közel 93 kilómmal - együtt élni, vagy kész vagyok-e tenni valamit ellene. Az utóbbit választottam. És elkezdtük, együtt a nagy kalandot. Hegedűs doktor egy könnyen követhető, de betartandó minta-étrenddel segítette a fogyás elindulását, de aki vele tart, rövidesen nagy magabiztossággal ismeri ki magát a kalóriák, ideális fehérje- és szénhidrát-mennyiségek világában. Nem lefogyasztani akar – bár a módszer kellemes mellékterméke kétségkívül ez – hanem életmód-váltásra készít fel, melyben a tudatos és egészséges táplálkozáson kívül a testmozgásnak is komoly szerepe van. Mottója: Nem a leadott kilogrammok száma a fontos, hanem a szervezet működését terhelő fölös zsír elvesztése illetve a tanulás eredményeként egy megváltozott életmód és tudatos táplálkozás kialakítása, mely az egyetlen kulcsa a visszahízás elkerülésének. S hogy miért nem a saját módszeremet követem? Egyszerű a válasz: Bruce Willis örökbecsű szavaival (Die Hard 3.): öregember nem gyorsvonat - ahhoz pont 18 évvel kellene fiatalabbnak lennem…

Az áhított végcél - bár alighanem azt csak úgy érem el, ha közben BME-s hallgatóim végre befejezik az időgépet, ami szerintem az R épület szupertitkos alagsorában épül...
Néhány hete ismét sikerült egy evezőpadot vennem. Kicsit ledermedtem, mikor a gyanúsan karcsú (de kellően súlyos) dobozból kibontottam, s megláttam, a pár száz (inkább ezernek tűnt) alkatrészből nekem kell majd összeraknom. Végül sikerült - igaz, úgy közép időben még nem voltam biztos, a végén Gripen-elhárító rakéta vagy birodalmi lépegető lesz majd belőle. De végül evezőpad lett, s hogy jól dolgoztam, mi sem mutatja jobban, hogy a szorgos használat ellenére azóta sem esett szét alattam. A napi futás már nehezebb diónak mutatkozott, holott a megoldás – szó szerint – ott volt az orrom előtt. Tanszéki ablakunkból remek kilátás nyílik az ELTE közeli sportközpontjára, mely – a teniszpályák mellett – egy szimpatikus futópályával is rendelkezik. Egy napsütéses délután elindultam, kipróbáltam, s nagyobb megerőltetés nélkül 8 km-t le is kocogtam bő egy óra alatt. Zuhany után pedig folytatódhat a nap. Másodszorra már jóval több, mint 10 km sikerült, tegnap pedig újra „megvolt” – kétszer – a Margit-szigeti futópálya is… Az eredmény: 2 hét alatt közel öt kiló súlyveszteség – a show azonban folytatódik. A vágyott végcél: újra 70 kiló. 

Érdekes lesz, ha sikerül. Mikor utoljára összejött, nagyon felborult a világ. Talán ideje lenne most is újra rázni a puzzlit. Hát, rajtam nem fog múlani…